Képzelj el egy nagyon magas épület tetején egy kutat. Tudom, a felhőkarcolók tetejére már csak lehetetlensége végett sem lehet kutat ásni, de azért próbáld meg.

Ott állsz a száz emelet magas, már-már Bábel tornyához hasonló fém, beton és üveghalmaz tetején, és lenézel a mélybe. A lenti világ csupán elfoglalt hangyaboly képében van jelen, szinte el sem hiszed, hogy valóban lehet ott élet. Elszédít a magasság és tudod, egyetlen egy lépés és már a vég felé zuhanhatnál.

Ekkor szemed a lent rémképétől elszakadva a kútra téved. Nincs élelmed, nincs vized, egyedül az van, amit a kút ad neked. Tegyük fel, hogy a kút vize mérgezett, és te ezzel tökéletesen tisztában is vagy, valamint azzal is, hogy lassan ható méreg lévén napokig elélhetsz ezen a vízen (bár kínok közt), előbb utóbb azonban megöl majd.

Felmerül benned a lehetőség, hogy a kínoktól talán jobb volna gyorsan szabadulni. Mi volna, ha leugranál? Csak egy lépés, és vége is volna. Gyorsabb volna, tisztább és fájdalommentesebb.

És te ott állsz, meredve a mélybe, tudod mit kellene tenned és nem teszed meg. Inkább lemondóan sóhajtva visszamész a kúthoz iszol a vízből és vársz. Várod, hogy vége legyen.

Megszabadulhatnál a szenvedéstől, és mégsem ugrasz. Kapaszkodsz az életbe, egészen az utolsó perc utolsó másodpercéig. Mert ember vagy, a lelked és öntudatod foglya.

Itt él a pillanat. Szinte olyan, mint egy önálló kis lény, mely személyiséggel és zöld, gyilkos méreggel rendelkezik. Ül a vállamon, mancsainak éles karmait a húsomig vájja és kényszerít, hogy csendben tűrjek, hogy a zokogás és a könnyek a némaságot öleljék.

Hogy ne segíthessen senki. Érzem, mindennél élénkebben érzem, ahogyan a gerincemen végigfut egy ismerős remegés. Reszketek, görcsbe rántja az izmaimat valami kimondatlan, néma pánik. De nem volnék önmagam, ha nem kényszeríteném magamra egy őrült gyilkos kegyetlen nyugalmát. Felemelem a fejem, körülnézek.

A meleg víz és némi fodrozódó hab a biztonság illúzióját keltve öleli körbe a testem. Remegő kezem ökölbe szorul, látom rajta a lefolyt szemfesték fekete foltjait. A számon elkent rúzs torz, vörös mosolyra, vagy inkább fintorra rántja arcom. Ajkaim némán formázzák a szót: Soha.

Soha sem önmagam. Mindig valaki más, sosem az az ember aki voltam, aki mindig is voltam. Csak itt, csak most, amikor az egyedüllét csókol, akkor lehetek kicsit az, aki szeretnék újra lenni. Vagy tán még itt sem... hiszen a zokogás, mint már mondtam, az néma. Örökre néma. Nem tudhatja senki.

Sosem tudhatták. Sosem tudhatták, ha fájt, hogy elmúlt. Valaha talán akartam, hogy legyen valaki, akit érdekel, aki rákérdez. Ma már nem akarom. Túl jól felépítettem önmagamat, túl fegyelmezetten eljátszottam azt a szerepet, melyet magamra osztottam ebben a nyomorult, Életnek nevezett komédiában. Tökéletes színésznő vagyok, olyan aki nem adja ki magát, aki tökéletesen azonosult a szerepével.

Emlékszem az első időkre. Eleinte olyan hangosan sírt a lelkemben a gyermek, hogy megesett, hogy majdnem kizökkentett a szerepemből. Később persze rájött, hogy nem hat meg, vagy ha meg is hat, hát figyelmen kívül hagyom. Lassan elhallgatott, ahogyan egy kútba fojtott haldokló hallgat el... nagyon-nagyon lassan, keservesen, némán küzdve a legutolsó pillanatig.

Egy ideig csend volt, utána eltemettem a szívem hat láb mélyre egy jelöletlen sírba. Tudtam, hogy ez a megoldás, hogy csak így lehet folytatnom ép elmével.

A többi már történelem. Ha a hazugságokért halálbüntetés járna, hát ezerszer öltek volna már meg, de az eltemetett szívnek köszönhetően mindez nem igen hatott meg. Nem voltam önmagam. Nem voltam senki, csak egy kísértet, aki érzések nélkül lebegett keresztül az életén. Talán furcsa volt eleinte, később aztán megszoktam, és megláttam az előnyeit.

De most? Mit tehetnék most? Elő kellett ásnom a szívem, leporolni, vállalható állapotba hozni, letagadni a karcolásokat és díszdobozban odaadni. Próbálni nem hazudni többet, újra önmagamnak lenni. De mi van, ha idő közben már ez lettem én? Egy hazugság, valami, ami már tud talán soha Igazi lenni. A hiba csak ott van, hogy az újra dobogó szívem miatt mindez most nagyon is érdekel. Szeretnék jó lenni, szeretnék értékes lenni, nem bántani, és nem önzőségre építeni fel egy csomó szép dolgot. De hogyan? Hogyan adjak oda mindent, ha az egész csupán egy törött szilánkhalom? Ha már nincs üvegpillangó? Ha már meghalt és nem lehelhet életet bele a legnagyobb szerelem se. Hogyan legyek Önmagam, ha már nincs is olyan, hogy Én?

Bár szerethetnélek azzal a szívvel, ami akkor dobogott bennem, amikor még nem futottam össze azzal, aki örökre összetörte, pedig meg sem érdemelte....

Bár tudnék még az lenni, aki valaha voltam...

Bár ne tett volna tönkre, bár ne vett volna el mindent, ami voltam...

Bár volna mód, hogy újra az a gyermek lehessek, aki voltam és ne az a szerep, ami azután lettem, hogy eltemettem.

Felnőtté tett egy átok, ami a zafírkék szín ezer árnyalatával hitette el egyszer régen, hogy vannak mesék és azt, hogy szabad bízni. Gyűlölöm érte, vissza akarom csinálni, de minden egyes percben félek, hogy nem fog menni...

De küzdök érte. Lesz Holnap.

Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Vannak mélypontok. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem látja, hogy merre, vagy hogy miért.

Volt már ilyen, megesett már, hogy fájt. Tudom mit jelent élve halottnak lenni, meg azt is, hogy nincs olyan állapot, amit nem lehet túlélni. Mindent túl lehet, s talán ez az ami épp a legszörnyűbb az emberben. Nem képes meghalni az igaz dolgokért. Csak megalázva és összetörve, csak akkor mikor már megváltás távozni. Sosem büszkén, sosem emelt fővel.

Na de visszatérve az eredeti témához (mert hogy ezúttal nem az elmúlásról akartam értekezni), alighanem kijelenthető, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az éjszaka sötétsége olyan sűrűvé válik, hogy megfojtja az embert. Talán a reménytelenség a legrosszabb ebben az egészben. Az agyaddal tudod, hogy van kiút, hogy elmúlik majd, és mégis minden álmod a sötétségbe húz.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok eljátszani azt, hogy minden rendben. Nem akarom mímelni a mosolyt, ami fáj az arcomnak, nem akarom többé azt mondani, hogy jól vagyok, miközben minden nap és éjjel egy átkozott pokoljárás. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel.

Hiszen érdekel. Fáj minden pillanat, minden reggeli ébredés és éjjeli elalvás. Rémisztő a pánik meg a már megszokott örök aggódás és most mindezek mellé még ez az érzelmi hullámvasút is. Nem tudom mihez kezdjek.

Mocskos, csillagtalan éjszakák. Utállak titeket a hazugságaitokkal együtt, meg azért mert mindig összetöritek a szívemet.

És csak hogy tisztázzam: nem érdekel, hogy kiolvassa el ezt. Az se, hogy mit gondol róla, rólam vagy bármiről (persze szívesen várom a szórakoztató teóriákat az elborult a lelkivilágomról, ha valaki érez rá indíttatást). Na de a lényeg az, hogy nem fogom többé cenzúrázni a saját gondolataimat a saját blogomban. Elég az a valóságban is.

Próbáltam máshol. Próbáltam máshogy, más néven. De nem megy. Az obsidianbutterfly örök és elpusztíthatatlan, még akkor is, ha csak egy hűtlen ribanc vagyok, hogy már másodszorra hagytam itt. De visszatérek. Mindig, mindig visszatérek. (mwhaha, most eszembe jutott a terminátor.)

Kezdetnek érzésnovella. Kinek az érzései? Nem mondom meg, közel sem biztos, hogy az enyémek. Csak egy kis szösszenet, így visszatérésképp

***

Mosolygott. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy az arcizmai mosolyra húzódnak. Közben másodpercről másodpercre emlékeztette magát arra, hogy levegőt vegyen, hogy lépjen a lába, hogy ne nézzen vissza egy másodpercre sem. Hiszen csak fájna. Tudta, hogy így a helyes, hogy a józanész szabályai szerint cselekedett, és végig teljességgel igaza volt. Mégis, valahol mélyen úgy érezte, mintha a szívéből hideg vércseppek indulnának útjukra. Nem vett róluk tudomást. Ugyanazzal a konok önmegtagadással kényszerítette magát a jelenbe, amivel tette mindig is. Így könnyebb volt, könnyebb elfogadni a világot, könnyebb elfogadnia önmagát és a gondolatait.

Később maga sem tudta, hogyan sikerült túlélni a napot. Emlékezett rá, de mintha minden ködbe borult volna. Otthon tétován nézett körül. Végignézett az életén, a könyvein, az álmain. Mindenen keresztülvágott valami kegyetlen nevetés. A talán kezdetű mondatok baljós kísértetként táncoltak a szoba falain. Mosolygott. Üvölteni akart, széttépni valamit, de nagyon jól tudta, hogy semmi értelme nem volna. Higgadt maradt. Pont Ő ne maradt volna higgadt, aki mindig olyan jól tudta játszani az érdektelent?

Kétkedve csóválta meg a fejét. „Végül is, lehet, hogy csak valami őrült fura képzelődés volt az egész. Lehet, hogy valójában a semmi aggaszt.” A gondolatra megrohanták az emlékek. Különösek voltak, mintha csak kirakódarabok lettek volna, amiket félt összeilleszteni. Pedig már látta ezt a képet az agyának egy hátsó szegletében. „Te most egész komolyan ezen gondolkodsz? Jó ég, biztos, hogy nem vagy normális.”

Érdeklődve kezdte tanulmányozni a plafont. Az sápadt fehéren nézett vissza rá. Nem segített. Semmi sem segített.

Aludt. Felkelt. Élt. Szorította a tollat, mintha legalábbis volna értelme belékapaszkodni. Mosolygott, mert nagyon tudott fegyelmezett lenni. Sajnos csak a szája. Az arcizmait tudta irányítani, a tekintetét nem. Pedig akarta, nagyon-nagyon akarta. De nem ment, bárhogyan is próbálta.

…

Tavaszi reggel volt. Korán ébredt, alighanem azért, mert az utóbbi időkben már úgy megszokta. Ez volt az első reggel, amin szabadnak érezhette magát, hiszen az életének egy szakaszára végérvényesen pontot tett. Beszűrődött némi fény az ablakon. A hátára fordulva hol a plafont, hol pedig a kezét tanulmányozta. Felsóhajtott, mikor egy ismerős gyomorgörcs érkezett az üdvözlésére. Akkor már tudta, hogy túl késő. Érezte, hogy valami most valahogy végleg eltűnt.

Bánta, hogy sosem mondta ki.

Rég volt már az első bejegyzés. Emlékszem, mikor létrehoztam ezt a blogot, talán magam sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog fennmaradni, hiszen az elődei sosem bírták néhány hónapnál tovább. Az obszidián pillangó azonban kitartott, megőrizve álmaim lenyomatát még a legkeserűbb és sötétebb időkben is. Menedék volt, írásterápia ha sebzett volt a lelkem, kamaszos, féltve őrzött ékszerdoboz pedig ha épp hely kellett arra, hogy kiélhessem a művészi exhibicionizmusom.

Azonban örök törvény az, hogy semmi sem tarthat örökké. A világ állandó változásban, örök körforgásban van, és ha igaza van a majáknak, ha nem, számomra a 2012-es esztendő mindenképpen vízválasztó. Szép lassan lezárul egy korszaka az életemnek, bár őszintén szólva még időnként kapaszkodom belé, csak úgy megszokásból.

Sok dolgot veszítettem el az elmúlt időkben, de nem szabad megfeledkeznem arról, hogy mindenképpen nyertem is néhányat. Ha mást nem, hát tapasztalatokat. Most minden olyan kusza, mintha csak sebek volnának a lelkemen, amik megzavarják az elmém. Persze tudom, ez csak átmeneti állapot.

A hosszas bevezető után ezennel kimondom a mai bejegyzés tételmondatát: az obsidinabutterfly.freeblog.hu ezennel bezárul.

Sokat rágódtam ezen a döntésen, még akkor is, ha tudtam, hogy csupán csak néhány ember olvassa e sorokat. De nem is számukra fontos ez a búcsú. Inkább számomra. A pillangó jelképezett valamit az életemben, valamit, amit többre becsültem nagyon sok mindennél, bár mint a szimbólumok legtöbbjénél, ennél sem kategorikusan kijelenthető, hogy ezt és ezt jelenti. Sokat jelentett. Érzéseket, még embereket is talán. Célokat és eszméket, amelyekben az ifjonti lelkesedés teljes hevével hittem. Azonban a már emlegetett változások miatt a pici fekete pillangó nem is oly rég tragikus körülmények közt elhalálozott. Béke poraira.

Nos, nem is fecsérelnék erre több szót. A búcsú úgyis mindig fájdalmas, és túlontúl hosszadalmas. Vár egy új Élet. Vár még annyi minden más. Épp ezért, hadd mutassam be büszke szülőként a

http://winterheart09.blogspot.com/

-ot, ami e blog utódjául szolgál majd. Mindazonáltal fontos megjegyeznem, hogy bár a WinterHeart az ObsidianButterfly utódja, de semmiképp sem azonos vele, tehát amiről beszélünk az nem egy költözés. Inkább újjászületésnek mondanám. Szebben, jobban és mindenképpen egy magasabb szinten. A jövőben szeretnék kevésbé öncélú témákkal foglalkozni és kicsit kidomborítani a blog publicisztikai oldalát (cikkek, versek, rövid történetek - ami épp jön). Természetesen lesznek magánsirámok is, a tőlem már megszokott stílusban. Nem tudom, mit írhatnék így végszóképp, ezért talán jobb, ha nem is írok semmit.

Talán csak ezt: Isten veled, Pillangó!

Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Note to self: ne kombinálj. Csíkosat pöttyössel se.

Minden sejtjét elemi erővel marta az éhség emésztő rémképe. Agyában mantraszerűen ismétlődött a két szó: vért akarok!

Képtelen volt másra gondolni, mint lüktető emberi szívekre, erekre, bennük bíborvörös, édesen sós vérrel. Attól új erőre kaphatna, újból teljesnek érezhetné magát, végre valahára.

Persze nem ő akarta ezt így. Tudta, hogy bántja az embereket, de nem tehetett ellene semmit. A vérszomj végül mindig legyőzte a bűntudatot, és mikor megnyílt előtte egy szépen ívelt nyak pulzáló vénája mindig úgy érezte, hogy így kell lennie.

Tudta, hogy az,  hogy Isten örök számkivetettségre kárhoztatta, egyben áldás is, hiszen semmi nem volt fogható ahhoz a jellegzetes, csodálatos ízhez.

Meglátta aznap esti áldozatát. Érezte, ahogyan a vadászat izgalma miatt az adrenalin végigszáguld az idegpályáin, majd ez a kellemesen bizsergető idegesség keveredik a mindent elemésztő éhséggel.

Minden idegszálával befogadta az édes emberillatot, az eleven test sós kipárolgását.

Óvatosan, csendesen igyekezett megközelíteni a testet, melytől a mennyországot várta.

Egy másodperccel később már a bőrét érintette. Selymes, lágy bőrt, amelyet a legnagyobb élvezet felszakítani, hogy aztán tejjel-mézzel folyó áradat módjára magába fogadhassa a vért. Maga volt a csoda, de csak egy múló pillanatig. Aztán suhogás, majd néma, örök feketeség…

***

- Hát nem megcsípett az a szemtelen szúnyog? Még jó, hogy sikerült leütni…

Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

kőfalaim oly hidegek és feketék,
szobáim már némák, holtak és süketek
de csak ők állnak, mint utolsó menedék
meg a polcokon a porlepte borosüvegek

temetőbe vágyó, tépázott testtel állok
üveges szemmel bámulva át az ablakon
azt a szívből szeretett, drága, édes álmot
ami végleg odalett egy december alkonyon

örök tél örvényébe hullnak a régi nevetések
és az egykoron lüktető szépséges tavaszok
átadva helyüket az emésztő, fáradt feledésnek,
melyben nincs más, csak ködös, szürke alakok

már fájdalom sincs ott, ahol valaha a Szív volt
csak valami tompa zsibbadás és csúf, régi hegek,
hirdetik, hogy ez a lélek már halovány és félholt
és, hogy a test tovább már csak kényszerből mehet

Olyan furcsán és keserédesen részletes még minden. Emlékszem...

Egy pulóver illatára
Hogy milyen hideg is a hó
Ahogy elcsúszom egy jegesre fagyott szőnyegen
Ahogy mosolyognak az emberek
A szívdobogásra és a vele érkező endorfinlöketre
Hidegtől párás üvegre, éjjel
Arra, ahogyan az arcom pirult el
A zafírkék szín ezer árnyalatára

Arra, hogy ennyi jutott a boldogságból. De kár siránkozni, ez is jóval több, mint amennyit valaha érdemeltem.

Az a seb azóta feketére rohadt
Amit a múlt éjjel mart belém a tudat
Hogy nem voltam neked semmi
Csak egy néma, arctalan senki

Aki ha kellett jött, majd ment
Ha a kis lelked épp fázott bent
Aztán, ha érdekesebbet kaptál,
Vagy ha jött a hajnal: te dobtál

De tudod mit? Ennek mától vége
Holnaptól én csallak ki a jégre
Elsüllyedsz majd a mélybe
És én szabad lehetek végre

Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Lakik itt belül egy pici lény.

Minél jobban nő az irántad érzett gyűlölet, annál jobban növekszik Ő is. Tápláléka a lelkem, ezt rágcsálja hol katatón nyugalommal, hol ördögi vigyorral. Egyre többet és többet. Szeretne kijönni onnan bentről, megkóstolni a te lelked is, mélyeket harapni belé éles fogakkal, telhetetlen étvággyal.

De nem lehet, és a gyűlölet csak nőttön nő, egyedül itt benn. Sokszor nincs már más, csak gyilkos vágy, ahogyan a fény megcsillan a penge élén, és a lélek azt álmodja, hogy a húsodba mar, ameddig üvölteni nem kezdesz, ameddig a pici lény meg nem nyugszik idebenn.

Mikor rád nézek, Ő is rád néz, idebentről, keserű nyál csorog le a szája szélén és követelőzve kaparja a lelkem falát, kérve, kívánva, akarva, hogy üvölteni kezdjek, és tépni és ütni és fájdalmat okozni.

De ne félj, én vagyok az ő gazdája, és nem ő az enyém. Mosolyt erőltetek az arcra, és lecsitítom a bennem háborgó szörnyet, mert még nem jött el semminek sem az ideje. Még. Még kell ez a mosoly, még kell ez a hazug ámítás. Még nyugalom kell, egy gyilkos nyugalma, akinek már minden mindegy.

Azonban valahol az idő végtelenjében van egy pont, amikor a lélekben élő lény azt mondja majd: Elég, új helyre kell költözzek. Ekkor mély levegővel kitépi majd magát belőlem, hogy hozzád szálljon és az elmúlt idők minden várakozásával marjon a lelkedbe, olyan erővel hogy beleroppanj.

De most még nem kell, hogy félj. Mosolyogj és örülj az életnek amit élhetsz, örülj a napnak és örülj az éjnek is. Élj úgy, mintha nem lenne holnap, mert miután a lény a te lelkedbe költözik majd azon a végzetes napon, úgysem lesz többé ugyanolyan az éjszaka. Feketébb lesz a feketénél, sötétebb a legsötétebb pincénél, és mardosóbb a legerősebb savnál. Benned él majd, fogait a te lelkedbe mélyeszti, a te szellemed fogja őt táplálni.

Akkor én már szabad leszek. Szabad tőle, tőled, szabad mindentől. És még a levegő íze is finomabb lesz, mint most a legfinomabb ételé. Boldog leszek, mert a teher leesik végre vállaimról. Addig azonban csend, és álmosoly az osztályrészem, tiéd pedig a boldogság. De jól van ez így.

Nem vagyok különleges, csak az az egy, akinek nem sikerült hazudnod.

Nem vagyok különleges, csak az, akibe mindig bele fognak rúgni mert más.

Nem vagyok különleges, csak az, akinek hallgatnia kell a gondolatai miatt.

Nem vagyok különleges, csak az, aki ítél és ezért ítéltetik.

Nem vagyok különleges, csak az, akire azt mondod "furcsa".

Nem vagyok különleges, csak az, akit gyűlölsz, mert nem tudod megérteni.

Nem vagyok különleges, csak az, akit megmosolyogsz, de belül te is ilyen akarsz lenni.

Fekete-fehér művészfilm vagyok egy flancos iMax moziban.

Hóesés vagyok a tikkasztó nyárban.

Nem vagyok olyan, mint Te. És tudod mit? Nem is akarok. Nem akarok hazudni a világnak. Vállalom, hogy a dolgok nincsenek rendben. Ha a 21. századi norma számít normálisnak, akkor egy utolsó rohadt korcs vagyok. Gyűlölj, utálj, törj meg.

De egyet nem fogsz elérni soha: a lelkemet. Ez nem a 101-es szoba és te nem vagy O' Brien, sem pedig én Winston. Kínozhatsz, és én vallhatok bármit, de azt elérni, hogy higgyem is, soha nem fogod.

Kulturáltan: Hiányzol

Kevésbé kulturáltan: Baszd meg.

Azt gondolom
Hogy a gondolat
Ezentúl kimondatlan
Marad.

Csöndbe fullad
A hosszú éjszaka
Összes halk,
Apró szava.

Néma fellegként
Vándorlunk egyre
Tovább, míg
Szétszakít a kegyetlen világ

Legyen hát
Ámen

Ülök itt, sötét van. Filozofálok életről meg álmokról, és közben figyelmeztetem magam, hogy vegyek levegőt mert azt muszáj. Holnap újabb (bár nem túl nagy) mérföldkő vár, túl leszek még egy előrehozott érettségin. Hurrá, újabb lépés afelé, hogy egy szép napon én is diplomás munkanélküli lehessek.

Na elmehet mindenki a jó sunyiba.

Tudjátok, mit? Elegem van. Kurvára. Nagyon. (Leszokom a káromkodásról, csak hogy az intelligencia és a szofisztikáltság látszatatát kelthessem. Hahaha)

Habár lényegtelen. Úgysem olvassa ezt rajtam kívül s-e-n-k-i. ^^

My Chemical Romance: Famous last words

Küzdeni tanulni = Élni tanulni.