Rég volt már az első bejegyzés. Emlékszem, mikor létrehoztam ezt a blogot, talán magam sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog fennmaradni, hiszen az elődei sosem bírták néhány hónapnál tovább. Az obszidián pillangó azonban kitartott, megőrizve álmaim lenyomatát még a legkeserűbb és sötétebb időkben is. Menedék volt, írásterápia ha sebzett volt a lelkem, kamaszos, féltve őrzött ékszerdoboz pedig ha épp hely kellett arra, hogy kiélhessem a művészi exhibicionizmusom.

Azonban örök törvény az, hogy semmi sem tarthat örökké. A világ állandó változásban, örök körforgásban van, és ha igaza van a majáknak, ha nem, számomra a 2012-es esztendő mindenképpen vízválasztó. Szép lassan lezárul egy korszaka az életemnek, bár őszintén szólva még időnként kapaszkodom belé, csak úgy megszokásból.

Sok dolgot veszítettem el az elmúlt időkben, de nem szabad megfeledkeznem arról, hogy mindenképpen nyertem is néhányat. Ha mást nem, hát tapasztalatokat. Most minden olyan kusza, mintha csak sebek volnának a lelkemen, amik megzavarják az elmém. Persze tudom, ez csak átmeneti állapot.

A hosszas bevezető után ezennel kimondom a mai bejegyzés tételmondatát: az obsidinabutterfly.freeblog.hu ezennel bezárul.

Sokat rágódtam ezen a döntésen, még akkor is, ha tudtam, hogy csupán csak néhány ember olvassa e sorokat. De nem is számukra fontos ez a búcsú. Inkább számomra. A pillangó jelképezett valamit az életemben, valamit, amit többre becsültem nagyon sok mindennél, bár mint a szimbólumok legtöbbjénél, ennél sem kategorikusan kijelenthető, hogy ezt és ezt jelenti. Sokat jelentett. Érzéseket, még embereket is talán. Célokat és eszméket, amelyekben az ifjonti lelkesedés teljes hevével hittem. Azonban a már emlegetett változások miatt a pici fekete pillangó nem is oly rég tragikus körülmények közt elhalálozott. Béke poraira.

Nos, nem is fecsérelnék erre több szót. A búcsú úgyis mindig fájdalmas, és túlontúl hosszadalmas. Vár egy új Élet. Vár még annyi minden más. Épp ezért, hadd mutassam be büszke szülőként a

http://winterheart09.blogspot.com/

-ot, ami e blog utódjául szolgál majd. Mindazonáltal fontos megjegyeznem, hogy bár a WinterHeart az ObsidianButterfly utódja, de semmiképp sem azonos vele, tehát amiről beszélünk az nem egy költözés. Inkább újjászületésnek mondanám. Szebben, jobban és mindenképpen egy magasabb szinten. A jövőben szeretnék kevésbé öncélú témákkal foglalkozni és kicsit kidomborítani a blog publicisztikai oldalát (cikkek, versek, rövid történetek - ami épp jön). Természetesen lesznek magánsirámok is, a tőlem már megszokott stílusban. Nem tudom, mit írhatnék így végszóképp, ezért talán jobb, ha nem is írok semmit.

Talán csak ezt: Isten veled, Pillangó!

Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Note to self: ne kombinálj. Csíkosat pöttyössel se.

Minden sejtjét elemi erővel marta az éhség emésztő rémképe. Agyában mantraszerűen ismétlődött a két szó: vért akarok!

Képtelen volt másra gondolni, mint lüktető emberi szívekre, erekre, bennük bíborvörös, édesen sós vérrel. Attól új erőre kaphatna, újból teljesnek érezhetné magát, végre valahára.

Persze nem ő akarta ezt így. Tudta, hogy bántja az embereket, de nem tehetett ellene semmit. A vérszomj végül mindig legyőzte a bűntudatot, és mikor megnyílt előtte egy szépen ívelt nyak pulzáló vénája mindig úgy érezte, hogy így kell lennie.

Tudta, hogy az,  hogy Isten örök számkivetettségre kárhoztatta, egyben áldás is, hiszen semmi nem volt fogható ahhoz a jellegzetes, csodálatos ízhez.

Meglátta aznap esti áldozatát. Érezte, ahogyan a vadászat izgalma miatt az adrenalin végigszáguld az idegpályáin, majd ez a kellemesen bizsergető idegesség keveredik a mindent elemésztő éhséggel.

Minden idegszálával befogadta az édes emberillatot, az eleven test sós kipárolgását.

Óvatosan, csendesen igyekezett megközelíteni a testet, melytől a mennyországot várta.

Egy másodperccel később már a bőrét érintette. Selymes, lágy bőrt, amelyet a legnagyobb élvezet felszakítani, hogy aztán tejjel-mézzel folyó áradat módjára magába fogadhassa a vért. Maga volt a csoda, de csak egy múló pillanatig. Aztán suhogás, majd néma, örök feketeség…

***

- Hát nem megcsípett az a szemtelen szúnyog? Még jó, hogy sikerült leütni…

Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

kőfalaim oly hidegek és feketék,
szobáim már némák, holtak és süketek
de csak ők állnak, mint utolsó menedék
meg a polcokon a porlepte borosüvegek

temetőbe vágyó, tépázott testtel állok
üveges szemmel bámulva át az ablakon
azt a szívből szeretett, drága, édes álmot
ami végleg odalett egy december alkonyon

örök tél örvényébe hullnak a régi nevetések
és az egykoron lüktető szépséges tavaszok
átadva helyüket az emésztő, fáradt feledésnek,
melyben nincs más, csak ködös, szürke alakok

már fájdalom sincs ott, ahol valaha a Szív volt
csak valami tompa zsibbadás és csúf, régi hegek,
hirdetik, hogy ez a lélek már halovány és félholt
és, hogy a test tovább már csak kényszerből mehet

Olyan furcsán és keserédesen részletes még minden. Emlékszem...

Egy pulóver illatára
Hogy milyen hideg is a hó
Ahogy elcsúszom egy jegesre fagyott szőnyegen
Ahogy mosolyognak az emberek
A szívdobogásra és a vele érkező endorfinlöketre
Hidegtől párás üvegre, éjjel
Arra, ahogyan az arcom pirult el
A zafírkék szín ezer árnyalatára

Arra, hogy ennyi jutott a boldogságból. De kár siránkozni, ez is jóval több, mint amennyit valaha érdemeltem.

Az a seb azóta feketére rohadt
Amit a múlt éjjel mart belém a tudat
Hogy nem voltam neked semmi
Csak egy néma, arctalan senki

Aki ha kellett jött, majd ment
Ha a kis lelked épp fázott bent
Aztán, ha érdekesebbet kaptál,
Vagy ha jött a hajnal: te dobtál

De tudod mit? Ennek mától vége
Holnaptól én csallak ki a jégre
Elsüllyedsz majd a mélybe
És én szabad lehetek végre

Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Lakik itt belül egy pici lény.

Minél jobban nő az irántad érzett gyűlölet, annál jobban növekszik Ő is. Tápláléka a lelkem, ezt rágcsálja hol katatón nyugalommal, hol ördögi vigyorral. Egyre többet és többet. Szeretne kijönni onnan bentről, megkóstolni a te lelked is, mélyeket harapni belé éles fogakkal, telhetetlen étvággyal.

De nem lehet, és a gyűlölet csak nőttön nő, egyedül itt benn. Sokszor nincs már más, csak gyilkos vágy, ahogyan a fény megcsillan a penge élén, és a lélek azt álmodja, hogy a húsodba mar, ameddig üvölteni nem kezdesz, ameddig a pici lény meg nem nyugszik idebenn.

Mikor rád nézek, Ő is rád néz, idebentről, keserű nyál csorog le a szája szélén és követelőzve kaparja a lelkem falát, kérve, kívánva, akarva, hogy üvölteni kezdjek, és tépni és ütni és fájdalmat okozni.

De ne félj, én vagyok az ő gazdája, és nem ő az enyém. Mosolyt erőltetek az arcra, és lecsitítom a bennem háborgó szörnyet, mert még nem jött el semminek sem az ideje. Még. Még kell ez a mosoly, még kell ez a hazug ámítás. Még nyugalom kell, egy gyilkos nyugalma, akinek már minden mindegy.

Azonban valahol az idő végtelenjében van egy pont, amikor a lélekben élő lény azt mondja majd: Elég, új helyre kell költözzek. Ekkor mély levegővel kitépi majd magát belőlem, hogy hozzád szálljon és az elmúlt idők minden várakozásával marjon a lelkedbe, olyan erővel hogy beleroppanj.

De most még nem kell, hogy félj. Mosolyogj és örülj az életnek amit élhetsz, örülj a napnak és örülj az éjnek is. Élj úgy, mintha nem lenne holnap, mert miután a lény a te lelkedbe költözik majd azon a végzetes napon, úgysem lesz többé ugyanolyan az éjszaka. Feketébb lesz a feketénél, sötétebb a legsötétebb pincénél, és mardosóbb a legerősebb savnál. Benned él majd, fogait a te lelkedbe mélyeszti, a te szellemed fogja őt táplálni.

Akkor én már szabad leszek. Szabad tőle, tőled, szabad mindentől. És még a levegő íze is finomabb lesz, mint most a legfinomabb ételé. Boldog leszek, mert a teher leesik végre vállaimról. Addig azonban csend, és álmosoly az osztályrészem, tiéd pedig a boldogság. De jól van ez így.

Nem vagyok különleges, csak az az egy, akinek nem sikerült hazudnod.

Nem vagyok különleges, csak az, akibe mindig bele fognak rúgni mert más.

Nem vagyok különleges, csak az, akinek hallgatnia kell a gondolatai miatt.

Nem vagyok különleges, csak az, aki ítél és ezért ítéltetik.

Nem vagyok különleges, csak az, akire azt mondod "furcsa".

Nem vagyok különleges, csak az, akit gyűlölsz, mert nem tudod megérteni.

Nem vagyok különleges, csak az, akit megmosolyogsz, de belül te is ilyen akarsz lenni.

Fekete-fehér művészfilm vagyok egy flancos iMax moziban.

Hóesés vagyok a tikkasztó nyárban.

Nem vagyok olyan, mint Te. És tudod mit? Nem is akarok. Nem akarok hazudni a világnak. Vállalom, hogy a dolgok nincsenek rendben. Ha a 21. századi norma számít normálisnak, akkor egy utolsó rohadt korcs vagyok. Gyűlölj, utálj, törj meg.

De egyet nem fogsz elérni soha: a lelkemet. Ez nem a 101-es szoba és te nem vagy O' Brien, sem pedig én Winston. Kínozhatsz, és én vallhatok bármit, de azt elérni, hogy higgyem is, soha nem fogod.

Kulturáltan: Hiányzol

Kevésbé kulturáltan: Baszd meg.

Azt gondolom
Hogy a gondolat
Ezentúl kimondatlan
Marad.

Csöndbe fullad
A hosszú éjszaka
Összes halk,
Apró szava.

Néma fellegként
Vándorlunk egyre
Tovább, míg
Szétszakít a kegyetlen világ

Legyen hát
Ámen

Ülök itt, sötét van. Filozofálok életről meg álmokról, és közben figyelmeztetem magam, hogy vegyek levegőt mert azt muszáj. Holnap újabb (bár nem túl nagy) mérföldkő vár, túl leszek még egy előrehozott érettségin. Hurrá, újabb lépés afelé, hogy egy szép napon én is diplomás munkanélküli lehessek.

Na elmehet mindenki a jó sunyiba.

Tudjátok, mit? Elegem van. Kurvára. Nagyon. (Leszokom a káromkodásról, csak hogy az intelligencia és a szofisztikáltság látszatatát kelthessem. Hahaha)

Habár lényegtelen. Úgysem olvassa ezt rajtam kívül s-e-n-k-i. ^^

My Chemical Romance: Famous last words

Küzdeni tanulni = Élni tanulni.

Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)

Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

"Kiskoromban sosem értettem miért isznak az emberek kávét. Aztán később, ahogy felnőttem, szép lassan ráébredtem, hogy az a piszkosbarna lötty, ahogy összekeveredik a cukorral és tejjel, épp olyan, mint az élet: még amikor édes, akkor is hagy valami furcsa, keserű utóízt az ember szájában." - R.

Milyen kár, hogy csak a fejemben, és egyszer talán majd egy fióknak írt firkálmány lapjain lehetsz valós...

Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

A piros kék nyugtató
A rúzsvörös altató
Marj belém te zsibbadó
Ördögi gyilkoló...

Taszítsd lelkem semmibe
Úgyse jó már semmire
Szakadt, rongyos kísértet
Kinek mérged kimérted...

Csókold számra pecséted
S vedd el minden reményed
Ájulj velem a mélybe
Végtelen szép sötétbe.

2011.03.28. - szar kedvem volt, menjetek a francba.