Szürke felhők borítják odakint az eget, a világ pedig olyan, mintha valami mélységes mély álmot aludna. Vagy mintha csak a halál némasága szállta volna meg.

Szomorú nosztalgiával tekintek ki az ablakomon. Eszembe ötlik, hogy ismét eltelt egy év, immár lassan egy hónapja 2010-et írunk. Tavaly ilyenkor új kezdetről ábrándoztam. Hittem és reméltem, álmodtam és vártam. Vártam a szőke herceget, talán még a fehér lovat is, na meg azt, hogy egyszer csak minden jóra fordul, ahogy az minden valamire való mesében szokott. Teltek a hetek, nem történt semmi, és én tiszta szívemből éreztem, hogy elértem a mélypontot. Elmúlt még néhány keserű nap, szomorú pillantás, aztán egyszer csak elkezdett sütni a Nap.

Tavaszébredés. Talán ez a legjobb szó, talán ez az egyetlen, ami kifejezi az akkori érzéseket. Bár nem úgy, ahogy vártam, mégis úgy éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget az élettől. Életemben először éreztem biztonságban magam valaki mellett, először nevettem szívből, őszintén. Hittem és hiszem azóta is, hogy megtaláltam, akit nekem rendeltek.

Persze a magánéleti változások lassacskán elvezettek a lélekbeliekhez is. Úgy érzem, nagyot léptem előre az úton, ami az önmegismeréshez vezet. Toleránsbab vagyok az emberekkel, könnyebben elfogadom őket. Bár a velem született önfejűség és makacsság természetesen továbbra sem múlt el, és azt hiszem, hogy talán már nem is fog. De talán így van ez jól. Bárhogy is, a nyár életem eddig legszebb nyara volt, és szeptemberben őszinte fájdalommal töltött el az, hogy máris véget ért (holott általában pont ennek az ellenkezője szokott történni).

Mindenesetre újult erővel vetettem bele magam a feladatokba, és azt hiszem, hogy megtaláltam az irányt, amerre az életem szeretném terelni, s mindez új perspektívák felé vitt. Ennek köszönhetően, vagy talán éppen ennek ellenére persze akadtak emberek, akikben csalódtam. Kiben kellemesen, kiben pedig rútul. S mindezzel együtt azt hiszem, békére leltem. Vagy valami nagyon hasonlóra. Megtanultam örülni egyszerű dolgoknak, rövidke pillanatoknak. Jobban értékelem az életet, amit kaptam. Hálás vagyok.

Végezetül pedig: őszintén remélem, hogy a 2010-es év ugyanilyen, netán még jobb lesz, mint az előző volt.

Köszönöm azoknak, akiknek köszönnöm kell.