Ott álltam, a rózsalugashoz vezető, sárga köves út legelején, és készültem megtenni A lépést. A lépést, mely az elmúlt pillanatokat végképp a feledés balzsamos homályába taszítja majd... a lépést, mely a jövő hívogatóan meleg tűzköre felé löki majd lelkem.

Régóta éreztem már, hogy egyszer eljön ez a pillanat, melyben elkezd átfordulni létem hatalmas szerencse-kereke.

Vártam már rá, hosszú éjszakákon át, növekvő fezsültséggel a szívemben. És most itt volt, elérkezett, és én éreztem, hogy igen, ez Az a Pillanat, annak ellenére, hogy a múltban úgy képzeltem, hogy majd egy különösen nehéz döntés, vagy kivételesen nagy változás karneváli maszkjában fog megjelenni, hogy felkérjen táncolni. De végül nem így történt.

Csendesen jött, az első őszi zivatarokkal. Észrevétlen, puha léptekkel lopakodott lelkem kihalt folyosóin, hogy a megfelelő pillanatban majd felfedhesse magát. Hosszú fekete kabátját fellebbentve mutatta meg végül évszázados arcát. Hangja olyan volt, mint egy esőcsepp koppanása a tó tükörsima vizén.

Felfedte előttem az utat, és a jövő néhány homályos képét, majd egy biztató félmosoly kíséretében arra kért, hogy lépjek.

És én megtettem. Ráléptem az útra, még akkor is, ha fának éreztem magam, mely a talajból kitépett gyökereit kezdi el vonszolni új lakhelye felé.

Most pedig?

Most furcsa képek villódzanak össze-vissza. Ha a hátam mögé nézek, látom a múltam összes szereplőjét, az összes történést... Az összes könnyet, és az összes mosolyt. És látom azt is, hogy miért kellett magam mögött hagynom őket, habár nem tagadhatom, nagyon sokukat fájón fogom hiányolni.

A jövő alakjai bizonytalanok. Meleg fények, csalóka hangok még csupán. Igazán még nem is élnek, csak talán egy másik dimenzióban, ahol már az is megtörtént, ami itt még csak történni fog. Nevetve, vagy épp kérlelőn hívogatnak: siessek elébük amilyen hamar csak lehet. Óh, bár lehetne! De az idő, a vasfogú démon nem tűri, hogy akárcsak egyetlen másodpercét is átugorjuk.

Tehát nem marad más, mint hagyni a perceknek, óráknak és napoknak, hogy a maguk medrében folyjanak, és szépen lassan megtöltsék érzésekkel és élményekkel azt a mélyfekete űrt, mely kilomtalanított lelkemben tátong.

"Menj tovább a sárga köves úton!"

...