Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.

Hát, végre elkészült, fogadjátok szeretettel. Az ötlet nem biztos, hogy saját,megesik, hogy időnként félig elolvasott, és csak tudatalattim által felfogott dolgokból ellopok ezt azt, és átalakítgatom. Mindenesetre egy közel másfél éves "írói válság" után egyelőre ennyi telik tőlem. Íme:

Úgy, ahogyan mindig - minden egyes éjszakán - vártam, hogy jöjjön az a kábulatot hozó, mély, álomtalan álom. Úgy, ahogyan mindig, hiába, már túl régóta. Csend volt, csak az odakint fújó, metszően hideg szél neszezése hallatszott be időnként. Éjfekete, és kongóan üres volt minden... én is. A testem és a lelkem minden egyes porcikája az elmúlás után sóvárgott, holott tudtam, hogy azt még nem lehet. Egyelőre nem. Tűrnöm kell még a napok múlását, szemek pergését a homokórában, ki tudja még hány örökkévalóságig.

Gyermekkoromban mindig jobb kedvem lett a meséktől. Habár, ha jobban belegondolok, talán nem is a meséktől derültem fel, hanem csak a ténytől, hogy van, akit érdeklek annyira, hogy meséljen nekem. Ennek ellenére azért megpróbáltam felidézni néhány klasszikust, de egy idő után ráuntam Csipkerózsika, Hófehérke és a többiek nevetséges, happy enddel végződő történeteire. Az élet nem ilyen - gondoltam, miközben félig dühösen, félig szomorúan átfordultam a másik oldalamra. Az életben nincs herceg, nincsen „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, legfeljebb „boldogan éltek, amíg össze nem vesztek és el nem váltak” vagy „boldogan élt volna, ha viszontszeretik” és egyéb, ehhez hasonló forgatókönyvek.

Ekkor villant be a Pillangó és a Gyertyaláng története. Furcsa kis mese volt, nem is emlékszem már, hol hallottam. Mintha mindig bennem élt volna, valahol mélyen a szívem egy eldugott kis fiókjában, ahová nem pillanthatott be senki, én magam pedig valamilyen furcsa okból nem is akartam, és nem is próbáltam meg leporolni.

Egy zöld réten kezdődött a történet, mely tulajdonképpen egy teljesen átlagos kis mező volt vadvirágokkal, gyomokkal és bogarakkal. Itt élt a Pillangó, viszonylagos boldogságban, virágról virágra repdesve és örökké álmodozva. Lila mintás fekete szárnyain csodálatos csillogással tört meg a napfény. Azonban hiába volt olyan szép, hogy még a legszebb virágokkal is versenyre kelhetett volna, mégis gyakran unatkozott. Ezért egy verőfényes, de csendes délelőttön, hosszú vívódás után végre döntött: elindul és felfedezi a világot.

Kibontotta színpompás szárnyait és boldogan csapott velük a virágillattól terhes levegőbe. Minden csupa várakozás és vággyal teli félelem volt benne. Alig várta az érzéseket, a kalandokat… Alig várta, hogy végre megtudja, milyen is igazán élni. Új barátságokat akart kötni és olyan helyeket vágyott végre megismerni, ahol eddig csak álmaiban járt.
Repült, ahogyan csak a szárnya bírta… túl a fákon, a hegyeken és völgyeken, rendületlenül célja felé törve. Életében először nem találta hívogatónak az alvást és az álmokat, mert ezúttal az ébrenlét izgalmasabb kalandokat ígért.

A tizenegyedik nap hűvös hajnalán elért egy kisvárosba. A hétköznapi szemlélő számára persze nem lett volna túl érdekes ez a hely, hiszen nem voltak álomszép épületei, régmúltból fennmaradt műemlékei, és nem éltek benne híres emberek sem. A Pillangó számára azonban már ez is jóval több volt, mint amennyit valaha is el tudott képzelni. Végigrepült az apró macskaköves utcákon, melyeken megannyi ember sétált, néha pedig leszállt egy-egy muskátlis ládára, hogy megcsodálja az addig ismeretlen virág piros szirmait. Mindenki mosolygott rá, a gyerekek meg akarták érinteni… Minden új és szikrázó volt, és a Pillangó úgy érezte, valami ritka kincsre talált, és hogy itt egészen biztosan megtalálja majd boldogságának kulcsát

Különös, boldog kábulatban telt az elkövetkezendő két napja. Magába szívta a várost, megnézegette, jobbról, balról és felülről is. Látta, ahogyan éjszaka a csillagok és a Hold fényében fürdik és látta akkor is, mikor a Nap pirkadatkor újra ezer színbe öltöztette. Elbűvölten figyelte az embereket, ezeket a különös lényeket, akik mintha mindig, szüntelenül siettek volna valahová, aggodalmas, komolykodó arccal. A leginkább talán a gyerekek nyűgözték le, a szemükben csillogó őszinteség és kíváncsiság mellyel minden dologhoz közelítettek. Tökéletesen és maradéktalanul boldognak érezte magát, egészen a tizenharmadik nap estéjéig.

Az egyik eldugott kis mellékutcában röpdösve meglátott egy nyitott első emeleti ablakot, ahonnan halvány, de barátságosnak tűnő fény áradt. Kíváncsian repült az ablakpárkányra, hogy megnézhesse, mi világít.

És akkor megállt a világ. A Hold már hirtelen nem is volt olyan kerek, a csillagok már nem is voltak olyan fényesek, és az ablakokban nyíló virágok elvesztették az illatukat, mert mindezt elhalványította valami egészen más. Valami, amit odabent látott meg. Valami, ami talán a hétköznapi szemlélő számára semmi különöset nem jelentett, de a kis Pillangónak attól a perctől fogva maga volt az egész világ. Egy halványan pislákoló gyertyaláng volt az, kedves, narancsszín fénnyel. Álomszerű bájjal lebegett kecses és fehér viasztestén, melynél a Pillangó még sosem látott csodálatosabbat. Órákon át csak bámulta, és azon gondolkodott, hogy hogyan lehet valami ennyire szívet tépően szép. Megremegett, ha csak belegondolt, hogy esetleg közelebb is mehetne hozzá.

Végül ott érte a reggel az ablakpárkányon. Körülnézett, de nem látta sehol a gyertyát. Azon tűnődött, vajon hová lehetett?  Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, és nem volt teljesen biztos benne, hogy nem csak álmodta azt a csodát, amit előző este látott, bár a szíve mélyén érezte, hogy igaznak kell lennie

Néhány percnyi mélázás után aztán elindult immár szokásossá vált reggeli körrepülésére, bár megfogadta, hogy este visszatér. Úgy gondolta, talán majd a friss levegő kitisztítja a fejét, és segít neki napirendre térni az előző este látottak felett. Tévedett. Egyszerre minden szürkének és értelmetlennek tűnt, ami addig színekkel teli és csodaszép volt. Az emberek nem voltak többé érdekesek, az addig barátságosnak tűnő házakat most kopottnak, sivárnak és koszosnak látta, a muskátlikat az ablakokban hervatagnak és haloványnak.

A Pillangó kétségbeesett, és nem tudta mihez kezdjen. Azon tűnődött, hogy vajon mi lehet ez a hirtelen változás a belsejében, mért érez hirtelen fájó egyszerre valahogy mégis kellemes melegséget, ha az előző estére gondol? Tudta, hogy vissza kell mennie, és meg is tette, azonban ezúttal sem ment közel a gyertyalánghoz, csak távolról bámulta a fényét, és érezte a melegét, de már ez is valami különös, földöntúli békével töltötte el a lelkét, melyet nem tudott, de nem is akart megmagyarázni. Olyan volt, mintha az élet minden szépségbe egy pontba sűrűsödne, mikor a lángba néz.

Másnap, mikor felébredt, már tudta, hogy amit érez, az nem lehet más, csak szerelem, csupa nagybetűvel. Őszintén és igazán, úgy, ahogyan csak a mesékben szokott megtörténni. Elhatározta, hogy amint eljön az éjjel, összeszedi minden bátorságát, és odarepül a gyertyalánghoz. Át akarta ölelni, megcirógatni, érezni a közelségét. Bármit megadott volna érte.

Egész nap kábán lebegett, úgy érezte nem is ezen a Földön jár. A csillagokig tudott volna repülni örömében, és még talán tovább is… Úgy érezte, hogy legyőzhetetlen és hogy megtalálta aprócska kis élete egyetlen igazi értelmét. Előre örvendezett a pillanatnak, melytől a végső beteljesülést várta.
Az idő ólomlábakon járt, a Pillangó úgy érezte, éveket öregedett a várakozás néhány órája alatt. Minden másodperc, minden perc és óra olyan volt, mintha valaki a végtelenbe helyezte volna őket. Végül persze eljött az este, és ő olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott. Már majdnem olyan gyorsan verdesett a szárnyaival, mint ahogyan az álmai száguldottak, és mikor elérte célját már lassan kezdte elviselhetetlennek érezni a boldogságot.

Izgatottan kezdett kalapálni a szíve, mikor meglátta szerelmét, a szoba közepén, az aprócska asztalkán, csakúgy, mint az előző estéken. Mintha kicsit kisebb lett volna, mint legutóbb, de ez egyáltalán nem zavarta a Pillangót, hiszen így is tökéletesnek látta. Tökéletesnek, hívogatónak és reményteljesnek.

Reszkető szárnyakkal repült egyre beljebb a szobába. Úgy érezte, mindjárt elájul, ezért leszállt az asztal szélére. A gyertyaláng így, közelről még százszor szebbnek tűnt, mint az ablakpárkányból. Itt már valóban érezni lehetett a tűz melegét, legalábbis a Pillangó mindenképp így hitte, de az is megeshet, hogy csak az érzések melegítették fel belülről, és űztek vele furcsa játékot. Elhatározta, hogy odamegy hozzá, egészen közel, hogy megérinthesse, ha csak egy pillanatra is.

Mély levegőt vett, és odarebbent. Csak egy szemvillanásnyi ideig tartott az egész. Csak egy röpke kis másodpercig érezte a beteljesülést, a valódi boldogságot, aztán meggyulladt a szárnya. Olyan volt, mintha világok haltak és születtek volna meg abban a pillanatban. Érezte, ahogy a lángok belémarnak, és szétégetik minden egyes sejtjét.

Nem tudta, mi történik. Nem értette, hogy az a végtelen öröm hogy csapott át hirtelen mindent felperzselő kínba. Üvölteni akart, érezvén a lángok kínzó csókjait a testén. Az utolsó előtti pillanatban, aztán rájött, hogy most meg fog halni. Hogy vége lesz mindennek. Hogy nem szárnyalhat többé, és semmit nem látott a világból csak az otthonát, néhány hegyet útközben, na meg persze ezt az álmos kisvárost… Valahogy azonban mégsem bánta, hiszen egyetlen egyszer, még ha csak egy múló kis időre is, de érthette és érezhette azt, amit az emberek többsége egy élet alatt sem ért meg: hogy milyen igazán szeretni.

Felsóhajtottam, és elmorzsoltam egy könnycseppet a bal szemem sarkában. Arra gondoltam, hogy igen, ilyen az élet, nem szirupos mese törpékkel, hercegekkel, meg fehér lovakkal. Az élet nem élet fájdalom nélkül, és fel kell rá készülni, hogy talán a legnagyobb gyönyörrel jár majd a legnagyobb kín is. Hisz sokszor olyan keskeny a határ a két érzés között, és csak a véletlen dönti el, kiből lesz Pillangó, és kiből Gyertyaláng.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.

Zárt ajtók. Hetekig. De sajnálom, muszáj volt gondolkodni egy keveset. Mérlegelni, átfutni, elemezni és legalább megpróbálni megérteni.

Örömmel jelentem, hogy nem sikerült. Nem lett sokkal tisztább semmi... Na jó, azért egy két dolog talán igen.

Felkelni a padlóról, és harcolni, még akkoris, ha ezer dolog tapos vissza... Ha tudod, hogy nem érdemes, csak egy buta kis szélmalomharc... És mégis érzed, hogy muszáj végigcsinálnod, hogy nyugodt szívvel továbbmehess, és egyszer majd azt mondhasd: "Én megtettem mindent, de ez sem volt elég."
De mi a minden? Mit lehet tenni? És mi az amit már nem? Honnantól minősül etikátlan, borzasztó dolognak a harc...? Mikortól lehet azt mondani, hogy eladtad a lelked olyasmiért, ami meg sem érte?

Mit ér? Ülök, nevetgélek... és nem vagyok okosabb, és erősebb sem. Ugyanúgy elgyengülök, ugyanúgy megremegek... ugyanúgy összekavarodom, naponta százszor és ezerszer. És mindeközben tudom, hogy az egész teljesen felesleges... hogy mennyivel bölcsebb lenne felállni a sakkjátszma mellől, és őszintén beismerni, hogy vesztettem. De nekem nem megy... én nem tudom...

Ha lehetne egy kívánságom... nem is tudom, mi volna az. Nem tudom, hogy azt akarom-e, hogy véget érjen minden érzés - és ezzel együtt minden fájdalom,- vagy egyszerűen csak azt, hogy hirtelen minden megoldódjon, és boldog legyen.

Mindenestre ultimátumot adtam magamnak. Tavasz. Ez az az időpont, ami után, ha nem rendeződik semmi - bennem, elsősorban - akkor bárhogyan is fog fájni, de erőszakot követek majd el magamon, és továbbmegyek.

Próbálok felkészülni rá... Hogy milyen lesz szép lassan megölni mindent, és ezzel együtt elveszíteni mindent - már ami még maradt, - de valahogy úgy érzem, hogy ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni.

Persze valahol nagyon, nagyon mélyen még él bennem a remény aziránt, hogy minderre nem lesz szükség, de az eszem tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a feszült várakozás, ami megnezehíti a napokat... hogy ez nem a csodára, hanem a végre való várakozás. De talán nem is baj. Talán olyan lesz, mint az ébredés egy nagyon hosszú (túlságosan hosszú), keserédes álomból...

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...

Zene: Nightwish: Beauty and the Beast

Félek. Félek. Pokolian félek. És még annál is jobban. Volt már olyan, hogy nem tudtad, mit szeretnél? Vagy ha már tudtad, nem tudtad, helyes-e, hogy azt szeretnéd?

Kezdek tartani tőle, hogyha nem festetném a hajam, már rég megőszültem volna.Sakkjátszma lesz, melyben nem tudom ki az ellenfél. De erős.

Egyelőre még csak a bábukat pakolják fel a táblára. Feketéket és fehéreket. Királyokat és királynőket… lovakat és gyalogokat. Minden egyes kis figurát szépen, sorban, egymás után elrendezve. Odafent sötét felhők gyülekeznek.

Én helyet foglalok az odakészített széken, a fehér bábuk mögött, bizonytalanul mustrálgatva azokat. Ellenfelem elégedetten terpeszkedik velem szemben. Az arcát nem láthatom a fejébe húzott csuklyától, mindennek ellenére úgy érzem, ő mosolyog.

A Sors torz, kavargó füstalak képében áll a tábla mellett, hol ide, hol oda tekintgetve – nem tudni, ki mellé fog majd állni, ha eljön a végső küzdelem órája. Feszültség vibrál a levegőben, melyet még a lassan szemerkélni kezdő eső sem tud elmosni.

Hideg cseppek érintik a bőröm, de nem érdekel különösebben. Várom, hogy elkezdődjön a játszma. Várom, és egyben rettegek tőle. Félek, hogy elrontom a lépéseket. Hogy leütik a bábuimat, és én elvesztek mindent, ahogy a figurák lehullnak az asztal melletti aprócska, ámde egyre növekvő pocsolyába.

Szeretnék elbújni, és egyben elébe menni a végzetnek, bármit is szabjon ki rám. De mi van akkor, ha elvesztem a játszmát, és a díjat… az egyetlent, amiért megéri játszani? Mi van, ha végleg elveszítem?

És mi van akkor, ha elnyerem? Mi van, ha megkapom, és az enyém lesz? Nem veszíti el minden értékét azzal, ha végre betehetem a vitrinembe?

Ha megijeszt az a törékeny szépség…

Bár visszatekerhetném az időt. Vissza annyira, hogy ne is kelljen elkezdeni ezt az undok sakkjátszmát. Hogy minden más irányba mehessen. Habár… talán ez is része mindennek.

Majd lesz valahogy. Akkor ugorjunk…

Music: The Cult: Painted on my heart

*gondol* *gondol* *gondol*

A journey of a thousand miles begins with a little step.

És én úgy döntöttem elindulok, bármilyen hosszú is lesz ez út. Ám oly’ kétséges, hogy mi kerüljön a csomagba. Vannak persze alapvető dolgok. Alapvető érzések és alapvető emberek.

De vannak olyan dolgok is, amiket nem tudom be akarok-e rakni, mivel egyfelől nagyon valószínű, hogy csak lehúznák az amúgy is kellő tömegű táskám, viszont olyan kedves kis régi kacat mindegyik. Még ha töröttek is. Még ha már nem is volna jogom hozzá, hogy magamnál tartsam őket. Még ha meg is vághatom magam velük, miközben a vízzel töltött kulacsért nyúlok a táska mélyére.

De attól még kedvesek. Attól még kellenek.

Alszunk és álmodunk. Élünk és meghalunk. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyira szeretném, ha az volna. Félig sírva és félig immár nevetve bolyongok ebben a furcsa bordós-pirosas nihilben, fejemben hű narrátorommal, aki mindent elemez, magyaráz, kritikáz.

Méghozzá éppen eleget. Napjában hatszor üvölti le a fejem a drága. Méghozzá minden egyes olyan alkalomkor, amikor furcsa, „Vajon tényleg…” és „Lehetséges, hogy” kezdetű kérdések kezdenek el szöget verni az agytekervényeimbe apró kis kalapácsaikkal.

De azért elvagyok, így a dolgok gyakorlati részére térve. Fizika dicséret, meg fergetegesen királyul sikerült matek doga. Olyan dolgok, amikről csak álmodozni mertem tanév elején. Új év, új élet? Igaz lenne? Vagy csak valaki odafentről elkezdte kimutatni irántam érzett szeretetét. Jó lenne így hinni.

Maybe I will be the winner of this game…

Bárhogy is, most megyek, és fejest ugrok az álmaimba. Rálépek arra az útra, amelyre olyan rég óta készülök.
Álmodok. Álmodok örökkön örökké és még tovább, pontosan addig a napig, ameddig el nem jön a herceg. De nem azért, hogy felébresszen. Hanem azért, hogy velem álmodjon.

2009. Valóban ennyit számítana? Változik egy számjegy és elkezdek hinni ebben a mocskos világban? Elkezdek hinni önmagamban és a vágyaimban? Pont most…és pont itt.... ?

Szétszórt voltam. Már megint, és még mindig… de semmi baj, majd összeszedem magam. Legközelebb. Vagy azután. Vagy később.

Addig is, szép álmokat :)

Music: Muse - Supermassive Black Hole

Furcsa dolog a részegség. Csak ülsz, nézel magad elé, és hirtelen, mintha sokkal egyszerűbbnek látnád ezt a kibaszott univerzumot. Nincsenek kérdése, nincsenek válaszok. Csak tények vannak. Nincsenek ugyan megoldások, de sokkal könnyebb a problémák magunk mögött hagyása.

Mikor a sötétben, az egyre csak gyorsuló autó hátsó ülésén félig reszketve bámultam az elsuhanó fákat... akkor még féltem... Volt bennem valami fura remegés... és rengeteg félelem, még akkor is, ha közben együtt nevettem velük. Aztán elmúlt minden.

Egyszerű lett. Jó lenne, ha az élet is olyan egyszerű lenne, amilyen akkor volt, mikor éjfélkor a nappali közepén üvöltöttük a himnuszt, és nem volt baj, ha nem tudtad a melletted álló nevét, ha nem ismerted. És egyszer csak 2009 lett. Elmúlt az az átkozott, szenvedésekkel és csalódásokkal teli év. Elmúlt 2008.

A szívem boldogan üvölti, hogy most valami új következik. Olyan, ami eddig még nem nagyon volt. Egy új lehetőség az újrakezdésre. Hogy mindent másképp, optimistábban csináljak az életemben.

Annyira remélem, annyira akarom, hogy így legyen. Hogy sikerüljön. Hogy ezaz év más legyen mint az előző. Hogy a jövő ilyenkori én, életének eddigi egyik legjobb évét tudhatja majd maga mögött, mikor az első 2010-es bejegyzést gépeli. Hinni akarok ebben.

Egyébként többnyire nem érdekelnek a fogadalmak, nem is igazán szoktam tenni, és ha teszek is, nem veszem túl komolyan. Idén azonban tettem. Hátha.

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!

A reményt adó délibáb a sivatagban
A tengerparton talpam alatt sercegő homok
A cukor a sütemény tetején
Egy mosoly ártatlansága egy kisgyerek arcán
Egy sóhaj egy mélyen elgondolkodtató könyv végéhez érve
A levegő, ami éltet
A víz, ami megnyugtat
A fény a mélysötét éjszakában
Kedves szavak egy kedves ismeretlentől, akitől pedig nem várhatsz el semmit
A zene furcsa, kába dallamai, amelyektől megborzong mindenem
Egy sós könnycsepp keserű íze a számban
A végtelen csillagos ég sötét gyönyörűsége egy nyári éjszakán
A szeretet boldogító illúziója egy olyan világban, melyben már semmi és senki nem igaz
Erős hit, mely kihúzhat minden gödörből
Félig gyümölcsös, félig virágos illat, egy parfüm könnyedsége a bőrömön
A repdeső pillangók valahol gyomortájékon
Egy film, mely egyszerre csal mosolyt az ajkaimra és könnyet a szemembe
A tökéletes béke csöndje
A tudás magabiztosságot adó illúziója
Egy naplemente fanyar gyönyörűsége egy hűvös tavaszi éjjelen
A meleg nyári eső koppanás a bőrömön, mikor mezítláb állok odakint, és csak nézem az eget
Egy cinkos mosoly egy barát szemében
Egy virág mulandó szépsége, lassú halálra ítélve egy vázában
A megnyugtató tudat, hogy semmi sem tart örökké. Az élet sem.
A fájdalom melyet a hasadban érzel egy hatalmas nevetés után.
A gombóc a torkodban, mikor elerednek a könnyeid

Ennyit jelent...ennyit jelentesz... ennyit jelentek... jelentünk... jelentenek...

Egy keserédes vágyálom, melyet ébren kell átélnem...

Valami ami sosem teljesül...


"Az olyan álmok melyek teljesülnek, nem is igazi álmok"

Hát igen. Ennyi. Ez az élet. A szeretet egy álom.

Pillanatok az örökkévalóságban. Néha elkapok egyet-egyet közülük. Olyankor olyan furcsa. Mintha hirtelen minden egyetlen komplex egészet alkotna, értelemmel, érzelemmel, és logikus válaszokkal a miértekre.

Habár nem is tudom. Minden olyan tompa, olyan nosztalgikus, és önismétlő. Mintha ez az egész egy hatalmas, örök körforgás volna, melynek csak most kezdem a részének érezni magam. Az egész olyan, majd meglátjuk feeling. Csak az zavar, hogy elfelejtettem új naplót venni...

De örülök is... Rámtört a szeretet. Jó érezni ezt... hogy még van szívem, még dobog, még szeret. Őket. Többnyire fel sem tűnik milyen fontosak, talán éppen azért mert minden egyes nap velem vannak. És borzasztóan hálás vagyok érte, hogy vannak. Hogy lehetnek.

Végülis, ha belegondolok, volt már ezerszer rosszabb is. Voltam már magányosabb, elhagyatottabb. Volt, hogy senkit sem szerettem. Tudom milyen. És ez most ezerszer jobb. Van kihez mennem, ha fáj a szívem... Van akit meghallgassak. Nem csak a csenddel beszélgetek. És ez jó. Ezt kell látnom, nem a rossz dolgokat...

Annyira jó, ha az embernek vannak barátai <3

Paid in Full by Sonata Arctica. Ők a legjobbak. <3

Egyszer még úgyis a képedbe röhögök, amikor majd fájni fog. Csak várd ki szépen.

Már túl messze...Minden ami csak szép lehetett volna úgy pereg le a szemem előtt, mint egy régi, ócska némafilm, melynek én voltam, vagyok meg nem szólaló főszereplője. Szánalmas kesergés olyan dolgok után, amik nem lehetnek az enyémek... Egy hullámvölgy, aminek egy a célja: hogy kimásszak belőle... de...

See the stone set in your eyes
See the thorn twist in your side
I wait for you

Átgondolva, talán semmi sem tehetne boldoggá... Talán túlságosan hozzászoktam már ehhez az érzéshez, ahhoz, hogy elengedjem. Talán, ha elmúlna, ha minden szép volna és minden megoldódna, már nem is volna többé olyan érdekes ez az egész, amit tulajdonképpen életnek nevezek... Az én életemnek... Persze a racionális és az érzelmes felem örök harcban áll... de azt mindkettő tudja, hogy fel kell kelni, és élni kell...és mégis...

With or without you
With or without you

Élni. Csak élni, keresztül mindenen. Akkor is, ha nem megy, mert valami nem teljes, és nem is lehet az, talán már sosem... Mintha a lét aprócska mozzanatai szaggatottá válnának mostanában... És egyre nehezebb, de azért így vagy úgy egyelőre még megy...

Egyébként voltunk színházban, és a darabban hallottam ezt a U2 dalt, amiből az idézetek vannak... Néhány percnyi varázslat volt, még akkor is, ha egyébként egy végtelenül röhejes jelenet kellős közepén énekelte el - még Bononál is jobban -  az a valójában szomorú bohóc...

És az első táncpróbán is túl vagyok. És még nem tört ki a nyakam, a bokám, vagy egyéb más, létfontosságú, vagy kevésbé fontos alkatrészem. Továbbá írtam egy hibátlan fizikadogát.

Fentiek azért némiképp okot adnak az örömre, ha csak időlegesen is... Majd meglátjuk...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...

A hangfalakból harsányan üvölt egy szó: ÉLJ! ...Hallgatom, miközben talán én is haldoklom. A racionális énem, aki mindenből látja a kiutat, a fényt az alagút végén, aki tudja, hogy mindig van holnap, a dallal üvölt, miközben a szívben mérgezett penge forog, és már csak azért könyörög, hogy vége legyen.

Csak zárjuk le. Csak múljon el, ha kell örökre... minden ami életet, légzést, nevetést, és boldogságot jelent, múljon el.

Csak egy hülye kis groteszk játszma valahol épelméjűség határán. Örök készenlét a legrosszabbra...

Furcsa, kavargó, egymásba fonódó, majd újra szétváló gondolatok... Félhalott, immár jégbörtönéből kiengedett lepke a kézben. Helyzete kritikus, kétséges, hogy megmenthető-e. Valószínűleg nem.

Valószínű, hogy az a kis fekete pillangó lassan végre kileheli a lelkét, hogy a hosszú, jeges álom után végre egy jobb helyre kerülhessen... de előtte még el kell szenvednie az összes iszonytató görcsöt, az izmok összerándulását, az érzést, ahogy a halál jeges ujjaival taperolja azt az ártatlan kis testet... hogy játszik vele, mielőtt még elengedné...

Mindent megtennék érte, hogy véget vethessek a szenvedésének... Bárcsak lecsaphatnám Emily Bronte Üvöltő szelek című regényével, hogy szegény végre továbbállhasson a fénybe... De az a mocskos gyilkos... az elmúlás engem is markában tart, és nem engedi, hogy segítsek azon a szerencsétlen kis párán...

Csak trónol mellettem, aki a kandalló mellett könnyezek, és nevet...élvezi a pillangó haláltusáját... És élvezi azt, ahogyan az iszonyat lassan kiöl a szívemből minden érzést.

Örökre.

Hisztérikus kacaj kíséretében bomlik meg az elmém...

Kövér, fehér hópelyhekkel játszadozik a szél odakint, nekem pedig a csontomig hatol a hideg - idebent. Szomorúan, éhesen károgó varjak a fák között.

Hideg telünk lesz. Nem csak odakint, idebent is. Hosszú, hideg és nehéz tél, miben a cél csak a túlélés. Újabb kör. Mi tétován botladozunk csúszós, jeges utunkon, és valami felsőbb hatalomhoz fohászkodunk azért, hogy ne essünk el, mert az végzetes lehet.

Bent maradhatnánk a szobában, a kandalló mellett, amiben még mindig vidáman táncolnak a vöröslő lángnyelvek. De nem. Ki fogunk menni.

Ki fogok menni, mert keresek valamit, amit a hóban vesztettem el. Még akkor is, ha tudom, hogy nem találom meg. Ki fogok menni, mert nincs mit veszítenem.

De mi van azokkal, akiknek van? Hiszen őket is ki fogja majd hajtani egy ismeretlen késztetés, egy vágy, hogy kockára tegyenek mindent, amit eddig a magukénak tudhattak. Néhányan erősebbek lesznek tőle. És lesznek olyanok is, akik elbuknak, és megfagynak a hidegben. Nekik talán csak a tavasz hoz majd enyhülést. De van, akinek az sem.

Erősebb leszek én is? Vajon lesz erőm kimenni a jegesen metsző szélbe, ahol minden csupa veszély, és olyan sok a lehetőség a fájdalomra? És ha netán meg is találom, azt a jéggé fagyott, elvesztett kis pillangót, lesz-e erőm visszajönni vele, ide a szobába, a kandalló mellé, hogy a lángoknál kiolvasszam jégbörtönéből? És még ha sikerül is, fog e újra repülni? Vagy az elernyedt kis test végleg meghal, és én szomorúan bár, de végre megadhatom majd neki a végtisztességet?

Szabad-e teret engedni a Reménynek? Vagy maradjak...maradjunk a rideg realitás biztos talaján? Mi volna a jobb?

Időközben eláll a hóesés, és kisüt a Nap. Egy szebb holnapot ígér. De vajon hihetünk neki?

Túl sok kérdés, melyekre majd csak akkor kapunk választ, mikor már késő lesz.

Minden kezdet nehéz. Még akkor is, ha ez már egy sokadik kezdet. De azért merem remélni, hogy ez lesz az utolsó megkezdett blogom.

Egyelőre kifárasztott a designkészítés, szóval most nincs egy értelmes gondolatom se, amit megoszthatnék a nagyérdeművel, de amennyiben lesz megírom.

Addig is, ne nyúljon senki a konnektorba, mert az egészségtelen

Viv.