kőfalaim oly hidegek és feketék,
szobáim már némák, holtak és süketek
de csak ők állnak, mint utolsó menedék
meg a polcokon a porlepte borosüvegek

temetőbe vágyó, tépázott testtel állok
üveges szemmel bámulva át az ablakon
azt a szívből szeretett, drága, édes álmot
ami végleg odalett egy december alkonyon

örök tél örvényébe hullnak a régi nevetések
és az egykoron lüktető szépséges tavaszok
átadva helyüket az emésztő, fáradt feledésnek,
melyben nincs más, csak ködös, szürke alakok

már fájdalom sincs ott, ahol valaha a Szív volt
csak valami tompa zsibbadás és csúf, régi hegek,
hirdetik, hogy ez a lélek már halovány és félholt
és, hogy a test tovább már csak kényszerből mehet

Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Fájdalmasan gyönyörű

József Attila
Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

(1925.)

Néha félelmetes belegondolni, mennyire átértékelődhet az élet egyetlen év, vagy akár néhány röpke hónap alatt. Ahogy a napok könyörtelen áradata lassacskán simára és a többiekhez hasonlatosra csiszolja a tehetetlen kis kavicsként sodródó emberi lelket. Némiképp prózaibb megfogalmazásban az előbb leírt folyamatot felnőtté válásnak hívják, és én őszintén meg kell, hogy mondjam, cseppet sem tartom szépnek, vagy építőjellegűnek.

Gyermek akarok maradni. Tisztalelkű gyermek, aki ragyogó szemmel tud rácsodálkozni a világra, és még nem veszett ki belőle az életbe vetett remény és hit. Mindennél jobban rá szeretnék találni a módra, mellyel megállíthatom ezt az utálatos folyamatot. Nem akarok folyóban sodródó kő lenni. Inkább úszom szembe az árral, tűröm, hogy ezer másik kő üssön meg és csapódjon nekem, mint sem elfogadjam azt, hogy ugyanolyanná kell(ene) válnom, mint nekik.

Talán bolond vagyok, örök álmodó. Olyan, aki örök életében küzdeni fog a világ ellen, csupán azért, hogy az maradhasson, aminek elképzelése szerint lenni kéne az összes embernek. De inkább ez, mint a kegyetlen és szürke, el nem fogadható néma egyformaság, melynek tünetei már beleitták maguk a bőrömbe, melynek illatát már magamon érzem. Olyan ez, mint egy undok, fekélyes és ragályos kór, melyet csak nagyon keveseknek sikerül megállítaniuk, ha egyáltalán meg akarják állítani.

Én meg akarom. Én meg fogom.

A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

Az évek csak úgy eltelnek, az ember változik. Valaha szerettem verseket írni, mostanság pedig már enyhe viszolygás fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy netán megpróbálhatnék rímbe szedni pár kóbor, kusza ábrándképet, amik a fejemen keresztülsuhanva tartanak az örökkévalóság felé.

Aztán tegnap történt valami érdekes. Évzáró, jutalomkönyvek ugyebár. Az ember többnyire olyasmit kap, amit aztán otthon feltesz a polcra és nem emel le többé, de én tavaly és idén is voltam olyan szerencsés, hogy igazi kis papírra nyomott kincsek birtokába jutottam, első oldalaikon szívmelengető dicséretekkel. Tavaly Márai életbölcsességeit szánták nekem a nyárra, idén pedig Varró Dániel első verseskötetét kaptam.

Megvallom őszintén, innen onnan ismertem már a költő munkásságát, és nem voltam róla istenigazából pozitív véleménnyel, mint ahogyan a legtöbb kortárs költőről nem vagyok azzal. De mégis, ahogy tegnap kinéztem az ablakon, odakint zuhogott az eső, idebent pedig bájosan pillogott felém a kiscica a kötet borítójáról, úgy döntöttem, hogy legyőzve ellenérzéseimet beleolvasok. Eleinte nem igen tetszett, riasztó volt az a - számomra legalábbis mindenképp - kötetlen és szabad stílus, melyben a versek íródtak. Aztán, ahogy egyre több versen rágtam át magam, valahogy mégis sikerült magával ragadnia, olyannyira, hogy elhatároztam, megpróbálom én is így, hátha ebben a formában jobb lesz verset írni mint a régiek kötött szabályai szerint.

A gondolatot úgy fél órával e post gépelése előtt tett követte, a cenzúramentes, kissé talán sutácska ujjpróbálgatás lentebb olvasható. Tervekről, célokról, álmokról, avagy...

Homokvihar a buborékvilágban...

Jajj, annyira kéne az a valami már

Idebenn, mi átszakadni vár

Színes buborékokból épített tükörvilágom

Összeomlani készül – álom

Összeomlik majd, s én betegen repesve várom

Hogy főnixhamvakból újjászülethessen e lélek

Hogy hol kastély áll ma, ne legyen más csak várrom

S a semmiből újraépítve nevethessem a Napba: élek!

Új emberként új reményekkel az új világban

Mely immár olyan milyet mindig is vágytam

Nem bús, borongós, könnyekkel teli

Hanem csak gyeremekin mosolyogva őszintén Emberi

Na mit gondoltok, érdemes folytatni?

Néha magam is meglepődök, mennyi minden tud történni egy röpke hét leforgása alatt. Sírtunk, nevettünk - többek lettünk. Még akkor is, ha némiképp keserű szájízzel kellett hazatérnünk őseink földjéről. Még akkor is, ha többeknek igen sokba került ez az elmúlt egy hét. Még akkor is, ha azon a bizonyos éjszakán majdnem kézen fogva ért minket a halál.

Bármi is történt, és bárhogyan is történt, az elmúlt hét fő tanulsága számomra ez volt: összetartozunk.

Akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha néha még a legjobb barátok is egymás torkának ugranak, csupán csak mert fáradtak, meg mert az együttélés nehéz dolog...De azért, azt hiszem megérte. Legalább felfogtuk végre, mennyit jelent tartozni valahová. Végre igazán éreztük, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

Márpedig ez sokat jelent... Olyan magányos ez a hely, ez a világ. És olyan nehéz élni benne, ha nincs legalább néhány kéz, amit megfoghatsz, és ha nincs legalább néhány bíztató mosoly. Jó volt ennek tudatában, retro dalokat énekelve átlépni az országhatárt. Jó volt így hazatérni, ezekkel az érzésekkel.

Most mindent valami tompa zsibbadtság hat át. Nem találom még a helyem, nyűgösen tengek-lengek és úgy érzem, hogy a szobák falai nem nyújthatnak többé otthont számomra, mert megtanultam annak az értékét, hogy milyen érzés olyasvalakik oldalán otthon lennem, akik velem voltak a nehéz pillanatokban, vagy épp hiánytól terhes napok után végre újra átölelhettem őket.

Akik régebb óta ismernek, tudhatják, hogy többnyire cimkézem a nyaraimat. Habár ők sem biztos, hogy tudják. Végül is mindegy. Nem értitek? Nem baj, megmutatom
2007 nyara: Summer of Reveries
2008 nyara: Summer of Tears

A kérdés csak annyi, hogy az idei nyár milyen cimkét kap majd vajon? Az elmúlt egy hét, és az elmúlt néhány hónap fényében... talán lehetne "Summer of consummation" ? Bárcsak az lenne. Ennyi az összes kívánságom jelen pillanatban. Reménykedni akarok, úgy, ahogyan az elmúlt két nyáron nem tehettem...

Majd meglátjuk...

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.

Music: The Cult: Painted on my heart

*gondol* *gondol* *gondol*

A journey of a thousand miles begins with a little step.

És én úgy döntöttem elindulok, bármilyen hosszú is lesz ez út. Ám oly’ kétséges, hogy mi kerüljön a csomagba. Vannak persze alapvető dolgok. Alapvető érzések és alapvető emberek.

De vannak olyan dolgok is, amiket nem tudom be akarok-e rakni, mivel egyfelől nagyon valószínű, hogy csak lehúznák az amúgy is kellő tömegű táskám, viszont olyan kedves kis régi kacat mindegyik. Még ha töröttek is. Még ha már nem is volna jogom hozzá, hogy magamnál tartsam őket. Még ha meg is vághatom magam velük, miközben a vízzel töltött kulacsért nyúlok a táska mélyére.

De attól még kedvesek. Attól még kellenek.

Alszunk és álmodunk. Élünk és meghalunk. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyira szeretném, ha az volna. Félig sírva és félig immár nevetve bolyongok ebben a furcsa bordós-pirosas nihilben, fejemben hű narrátorommal, aki mindent elemez, magyaráz, kritikáz.

Méghozzá éppen eleget. Napjában hatszor üvölti le a fejem a drága. Méghozzá minden egyes olyan alkalomkor, amikor furcsa, „Vajon tényleg…” és „Lehetséges, hogy” kezdetű kérdések kezdenek el szöget verni az agytekervényeimbe apró kis kalapácsaikkal.

De azért elvagyok, így a dolgok gyakorlati részére térve. Fizika dicséret, meg fergetegesen királyul sikerült matek doga. Olyan dolgok, amikről csak álmodozni mertem tanév elején. Új év, új élet? Igaz lenne? Vagy csak valaki odafentről elkezdte kimutatni irántam érzett szeretetét. Jó lenne így hinni.

Maybe I will be the winner of this game…

Bárhogy is, most megyek, és fejest ugrok az álmaimba. Rálépek arra az útra, amelyre olyan rég óta készülök.
Álmodok. Álmodok örökkön örökké és még tovább, pontosan addig a napig, ameddig el nem jön a herceg. De nem azért, hogy felébresszen. Hanem azért, hogy velem álmodjon.

2009. Valóban ennyit számítana? Változik egy számjegy és elkezdek hinni ebben a mocskos világban? Elkezdek hinni önmagamban és a vágyaimban? Pont most…és pont itt.... ?

Szétszórt voltam. Már megint, és még mindig… de semmi baj, majd összeszedem magam. Legközelebb. Vagy azután. Vagy később.

Addig is, szép álmokat :)

A reményt adó délibáb a sivatagban
A tengerparton talpam alatt sercegő homok
A cukor a sütemény tetején
Egy mosoly ártatlansága egy kisgyerek arcán
Egy sóhaj egy mélyen elgondolkodtató könyv végéhez érve
A levegő, ami éltet
A víz, ami megnyugtat
A fény a mélysötét éjszakában
Kedves szavak egy kedves ismeretlentől, akitől pedig nem várhatsz el semmit
A zene furcsa, kába dallamai, amelyektől megborzong mindenem
Egy sós könnycsepp keserű íze a számban
A végtelen csillagos ég sötét gyönyörűsége egy nyári éjszakán
A szeretet boldogító illúziója egy olyan világban, melyben már semmi és senki nem igaz
Erős hit, mely kihúzhat minden gödörből
Félig gyümölcsös, félig virágos illat, egy parfüm könnyedsége a bőrömön
A repdeső pillangók valahol gyomortájékon
Egy film, mely egyszerre csal mosolyt az ajkaimra és könnyet a szemembe
A tökéletes béke csöndje
A tudás magabiztosságot adó illúziója
Egy naplemente fanyar gyönyörűsége egy hűvös tavaszi éjjelen
A meleg nyári eső koppanás a bőrömön, mikor mezítláb állok odakint, és csak nézem az eget
Egy cinkos mosoly egy barát szemében
Egy virág mulandó szépsége, lassú halálra ítélve egy vázában
A megnyugtató tudat, hogy semmi sem tart örökké. Az élet sem.
A fájdalom melyet a hasadban érzel egy hatalmas nevetés után.
A gombóc a torkodban, mikor elerednek a könnyeid

Ennyit jelent...ennyit jelentesz... ennyit jelentek... jelentünk... jelentenek...

Egy keserédes vágyálom, melyet ébren kell átélnem...

Valami ami sosem teljesül...


"Az olyan álmok melyek teljesülnek, nem is igazi álmok"

Hát igen. Ennyi. Ez az élet. A szeretet egy álom.