Néha olyan az élet, mint az álmok. Szürreális, zavaros és megfejthetetlen. De ez a káosz, itt bennünk a mindenséghez képest csupán vihar egy kanál vízben. És én mégis félem minden pillanatát, félek, hogy padlóra ránt, félek, hogy megtépáz, aztán otthagy, mint valami szerencsétlen, kegyvesztett rongybabát.

A mellkasom gyorsan emelkedik föl, és le, légzésem egyenetlen, torkom félelem szorítja össze. Hosszú, perceknek tűnő pillanatok múlnak el. Azután felébredek. Hideg verítékben úszik arcom, testem minden sejtjét remegés járja át. Jótékony sötétség borul a szobára, takaróm védelmezőn ölel. Lassan megnyugszom. A takaró nem megy el. Magamra húzhatom, amikor csak akarom. Vigyáz rám, ameddig másképp nem határozok. Nincs önálló akarata, csak egy tárgy, még ha oly’ kedves is.

De mi a helyzet Veled? Te nem lehetsz a takaróm, s én mégis úgy viselkedem, mintha az lennél. Te emberből vagy, gondolatokkal és álmokkal, és akkor hagysz itt engem az éjszakában, amikor épp úgy döntesz. A szívemben forgatja tőrét ez az érzés. Hogy nem lehet beleszólásom a jövőbe, hogy nem maradhatsz addig, ameddig csak akarom. Nem vagyok biztonságban…

Mi lesz velem, ha egyszer itt maradok egyedül, életem mélysötét éjszakájában? Mi lesz, ha a hideg majd a bőrömhöz ér, és én nem tudok hová menekülni a magány álmatlan könnyei elől? Nem akarom, hogy így történjen, még akkor sem, ha tudom, hogy így történik majd, mert ez a világ rendje. Félek, rettegek minden pillanattól, mert minden újabb másodperc közelebb visz ahhoz az éjszakához, amiből majd nem lesz kiút. Képtelen vagyok barátkozni az érzéssel, hogy tovább kell majd élnem, bárhogy fájjon is.

A legnagyobb mértékben iszonyodom az egyedülléttől. Iszonyodom a végtelen űrtől, amit a hiány hagyhat az ember szívében. Talán nem hiába mondják, hogy semmihez sem szabadna annyira kötődnünk, hogy nélkülözhetetlenné váljon az életünkben. De lehetséges ez? Saját példámból kiindulva nem hiszem.

Na de, mindennek tudatában mégis hogyan lehet túlélni? Mi több, hogyan lehet élni?

Félek. Hazudd kérlek, hogy nincs mitől. Hogy elhinném-e? Aligha.

Az évek csak úgy eltelnek, az ember változik. Valaha szerettem verseket írni, mostanság pedig már enyhe viszolygás fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy netán megpróbálhatnék rímbe szedni pár kóbor, kusza ábrándképet, amik a fejemen keresztülsuhanva tartanak az örökkévalóság felé.

Aztán tegnap történt valami érdekes. Évzáró, jutalomkönyvek ugyebár. Az ember többnyire olyasmit kap, amit aztán otthon feltesz a polcra és nem emel le többé, de én tavaly és idén is voltam olyan szerencsés, hogy igazi kis papírra nyomott kincsek birtokába jutottam, első oldalaikon szívmelengető dicséretekkel. Tavaly Márai életbölcsességeit szánták nekem a nyárra, idén pedig Varró Dániel első verseskötetét kaptam.

Megvallom őszintén, innen onnan ismertem már a költő munkásságát, és nem voltam róla istenigazából pozitív véleménnyel, mint ahogyan a legtöbb kortárs költőről nem vagyok azzal. De mégis, ahogy tegnap kinéztem az ablakon, odakint zuhogott az eső, idebent pedig bájosan pillogott felém a kiscica a kötet borítójáról, úgy döntöttem, hogy legyőzve ellenérzéseimet beleolvasok. Eleinte nem igen tetszett, riasztó volt az a - számomra legalábbis mindenképp - kötetlen és szabad stílus, melyben a versek íródtak. Aztán, ahogy egyre több versen rágtam át magam, valahogy mégis sikerült magával ragadnia, olyannyira, hogy elhatároztam, megpróbálom én is így, hátha ebben a formában jobb lesz verset írni mint a régiek kötött szabályai szerint.

A gondolatot úgy fél órával e post gépelése előtt tett követte, a cenzúramentes, kissé talán sutácska ujjpróbálgatás lentebb olvasható. Tervekről, célokról, álmokról, avagy...

Homokvihar a buborékvilágban...

Jajj, annyira kéne az a valami már

Idebenn, mi átszakadni vár

Színes buborékokból épített tükörvilágom

Összeomlani készül – álom

Összeomlik majd, s én betegen repesve várom

Hogy főnixhamvakból újjászülethessen e lélek

Hogy hol kastély áll ma, ne legyen más csak várrom

S a semmiből újraépítve nevethessem a Napba: élek!

Új emberként új reményekkel az új világban

Mely immár olyan milyet mindig is vágytam

Nem bús, borongós, könnyekkel teli

Hanem csak gyeremekin mosolyogva őszintén Emberi

Na mit gondoltok, érdemes folytatni?

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...