Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Vannak mélypontok. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem látja, hogy merre, vagy hogy miért.

Volt már ilyen, megesett már, hogy fájt. Tudom mit jelent élve halottnak lenni, meg azt is, hogy nincs olyan állapot, amit nem lehet túlélni. Mindent túl lehet, s talán ez az ami épp a legszörnyűbb az emberben. Nem képes meghalni az igaz dolgokért. Csak megalázva és összetörve, csak akkor mikor már megváltás távozni. Sosem büszkén, sosem emelt fővel.

Na de visszatérve az eredeti témához (mert hogy ezúttal nem az elmúlásról akartam értekezni), alighanem kijelenthető, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az éjszaka sötétsége olyan sűrűvé válik, hogy megfojtja az embert. Talán a reménytelenség a legrosszabb ebben az egészben. Az agyaddal tudod, hogy van kiút, hogy elmúlik majd, és mégis minden álmod a sötétségbe húz.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok eljátszani azt, hogy minden rendben. Nem akarom mímelni a mosolyt, ami fáj az arcomnak, nem akarom többé azt mondani, hogy jól vagyok, miközben minden nap és éjjel egy átkozott pokoljárás. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel.

Hiszen érdekel. Fáj minden pillanat, minden reggeli ébredés és éjjeli elalvás. Rémisztő a pánik meg a már megszokott örök aggódás és most mindezek mellé még ez az érzelmi hullámvasút is. Nem tudom mihez kezdjek.

Mocskos, csillagtalan éjszakák. Utállak titeket a hazugságaitokkal együtt, meg azért mert mindig összetöritek a szívemet.

És csak hogy tisztázzam: nem érdekel, hogy kiolvassa el ezt. Az se, hogy mit gondol róla, rólam vagy bármiről (persze szívesen várom a szórakoztató teóriákat az elborult a lelkivilágomról, ha valaki érez rá indíttatást). Na de a lényeg az, hogy nem fogom többé cenzúrázni a saját gondolataimat a saját blogomban. Elég az a valóságban is.

És aztán továbbfolydogálnak a szemek a homokórában. Szépen, egyesével. Nekik még mindig mindegy. Csöndben ülök és várom, hogy felvirradjon a nap szívem sötét éjjelének csillagos ege alatt.

Fázom, az arcomra hideg fénnyel ragyog a telihold. Tudom, hogy most nem kel fel a Nap egyhamar. Persze egyszer felkel majd. Máskor is felkelt már. Visszaemlékszem arra a végtelen hosszúságúnak tűnő éjszakára, és visszaemlékszem a rákövetkező hajnalra. A napsugarak emléke a bőrömbe mar, és a fájdalom egészen a szívemig rohan.

Persze mondhatnám, hogy ez az éjszaka most jobb. Több az éjjelilepke, és egy kicsit vastagabb pulóvert hoztam magammal, mint legutóbb. A sötét azonban bántja a fényhez szokott szemem. Egy egész évnyi nappal után szinte vaknak érzem magam ebben a hirtelen beköszöntött éjféltájban.

Nem tudom, mit tartogat számomra ez az éjjel. Nem tudom, miket mesélhetnek most nekem a csillagok, és fogalmam sincs róla, hogy mikor kezd majd el hajnalodni. Lehet, hogy az az éjszaka még az előzőnél is hosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal rövidebb. A Sors kezében bizonytalanul remeg életem üveggolyója.

Halkan imádkozom a csöndben. Mindegy, hogy a Sorshoz, Istenhez, vagy bárki máshoz, csak segítsen, mert magamon segíteni most képtelen vagyok. Bármerre indulok téglafalakba ütközöm. A múlt hídjai felégtek, a jövő útjai pedig még nem mutatták meg magukat. És én itt ülök a semmi kellős közepén, egy talpalatnyi helyen, nagyon-nagyon mélyre lenyelt könnyekkel.

Valaki keltse fel a Napot...

József Attila
Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...