Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Vannak mélypontok. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem látja, hogy merre, vagy hogy miért.

Volt már ilyen, megesett már, hogy fájt. Tudom mit jelent élve halottnak lenni, meg azt is, hogy nincs olyan állapot, amit nem lehet túlélni. Mindent túl lehet, s talán ez az ami épp a legszörnyűbb az emberben. Nem képes meghalni az igaz dolgokért. Csak megalázva és összetörve, csak akkor mikor már megváltás távozni. Sosem büszkén, sosem emelt fővel.

Na de visszatérve az eredeti témához (mert hogy ezúttal nem az elmúlásról akartam értekezni), alighanem kijelenthető, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az éjszaka sötétsége olyan sűrűvé válik, hogy megfojtja az embert. Talán a reménytelenség a legrosszabb ebben az egészben. Az agyaddal tudod, hogy van kiút, hogy elmúlik majd, és mégis minden álmod a sötétségbe húz.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok eljátszani azt, hogy minden rendben. Nem akarom mímelni a mosolyt, ami fáj az arcomnak, nem akarom többé azt mondani, hogy jól vagyok, miközben minden nap és éjjel egy átkozott pokoljárás. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel.

Hiszen érdekel. Fáj minden pillanat, minden reggeli ébredés és éjjeli elalvás. Rémisztő a pánik meg a már megszokott örök aggódás és most mindezek mellé még ez az érzelmi hullámvasút is. Nem tudom mihez kezdjek.

Mocskos, csillagtalan éjszakák. Utállak titeket a hazugságaitokkal együtt, meg azért mert mindig összetöritek a szívemet.

És csak hogy tisztázzam: nem érdekel, hogy kiolvassa el ezt. Az se, hogy mit gondol róla, rólam vagy bármiről (persze szívesen várom a szórakoztató teóriákat az elborult a lelkivilágomról, ha valaki érez rá indíttatást). Na de a lényeg az, hogy nem fogom többé cenzúrázni a saját gondolataimat a saját blogomban. Elég az a valóságban is.

My Chemical Romance: Famous last words

Küzdeni tanulni = Élni tanulni.

Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

Reggel esett az eső. Nem tudom miért de valahogy olyan fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt mint egyszer régen, amikor szinte tisztán éreztem, hogy azt súgják felülről, hogy "Minden rendben lesz, minden jó lesz."

Ahogy kopogtak a cseppek az ablakon pár percre megint 15 éves voltam. Bolond lány, aki még nem tudja, vajon mit hoz az élet. Persze azóta sem lett okosabb, csak kapott pár keserű pirulát.

Aztán napközben elmúlt az egész, de valahogy mégsem ugyanarra a helyre süllyedt vissza a lelkem. Az egész olyan, mintha valami váróban ülnék. Bár azt elmesélhetné valaki, hogy mire várok.

Mindenesetre közben gondolkodom.

Annyi minden lehet az ember. Néha bántok másokat, néha segítek nekik. Legalábbis megpróbálok. Néha azzal bántok valakit, hogy segíteni próbálok. Sosem lehet tudni, hogy fog elsülni a dolog végül. Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom, hiába van ott mélyen az érzés.

Azt is nehéz kimondani, hogy köszönöm, pedig van, hogy hálás vagyok valamiért. A szeretlek szó használatáról pedig már inkább nem is értekezek, azt kimondani mindig is nehezemre esett. Habár lehet, hogy ez csak azért volt, mert kevésszer adódott olyan alkalom amikor éreztem is, és lehetőségem is volt kimondani. Azt hiszem, nem is szeretném használni egy darabig. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem érzem úgy, hogy Igen, Ez Az A Pillanat.

Vajon elkophatnak a szavak? Lehet elcsépelt egy mondat, elveszti a valóságtartalmát, ha túl sokat használjuk? Lehet elcsépelt egy érzés? El lehet koptatni a szeretetet, ha nem vigyázunk rá? Lehet rosszul szeretni?

Annyi a kérdés, és nincs senki aki pontos és precíz válaszokat adhatna. Persze lehet, hogy ezeket a kérdéseket jobb is nem megválaszolni. Lehet, hogy azzal szolgálják a javunkat, hogy örökké a fejünk fölött lebegnek.

Nem tudok összefüggően gondolkodni most, csak csapongok valahol az Univerzum végtelenjében.

Azt hiszem, nem is tudok semmit. Csak próbálkozok. Szeretni, sajnálni, hálásnak lenni. Élni.

"...Holott a lét súlyait senki nem lökheti le magáról, s igazán boldog csak az tud lenni, aki megőrizte a boldogtalanságra való készségét is."

/Háy János/

- micsoda bölcsességeket lehet találni egy ezerszer elátkozott 30 oldalas beadandóhoz való adatkeresgélés közben.

Az emberi lelket csak egy dolog menteti meg a kárhozattól. Csak az összetartozás érzése. Semmi más.

Nos, igazából nem is tudom mit kéne írjak.
Annyi minden történik miközben annyira nem történik még mindig semmi.
Mintha két lélek lakna a testemben, és mindketten másfelé szeretnének elindulni. Az egyik a régi tervnél maradva szépen folytatná megszokott kis útját, a másik felrúgna mindent , és hazárdjátékozna egyet, pihenésképp.

Furcsa dolgok ezek, már kezd olyan lenni, mintha tudatos tudathasadás volna. Egy és ugyanazon elmében lakó, két, egymásnak tökéletesen ellentmondó vélemény, a maga nézőpontjából mindkettő logikusnak tűnik.

Mi tehető egy ilyen helyzetben? Persze a leglogikusabb az volna, ha az elme működésbe léptetné a rettegett csodafegyvert, a szívet, de azt most nem lehet. A szív hat láb mélyre költözött, mély álmából csak egyetlen egy dolog riaszthatja fel, de ez az egyetlen jelenleg nem előidézhető sem természetes, sem pedig mesterséges úton.

Ilyen körülmények között viszont honnan tudható, hogy a két lehetséges útvonal közül melyik a helyes? Habár, jobban átgondolva, az egyik mintha fölényben lenne, pontosan a hat láb mélyre ásott szív miatt. Legyen hát az, maradjon a régi út, a régi célok és a régi megvalósítás.

Mindenesetre kár, hogy a másfél évvel később funkció nem elérhető

Részeges cikkcakkvonal mentén kóborol az Élet.

Útját sehogy sem leli, hiába keresi.

Most mondjam, hogy szereti?

Persze végső soron tetszik neki.

Keserédes nevetések, citromlé az élet csokiján.

Pedig jajj, de jó lehetne. Túl jó is talán.

Aktuális: fáradt, fáradt, fáradt.

Nem is oly sokára új kültakaró, értelmes bejegyzések meg egy sor boldogságos akármi.

Nézz és láss. Rabbits for presidentZ

- Why rabbits?
- Why not?

what the heck?

Olyan pici vagyok. Lila melegítőben szaladgálok, nevetgélek. Vannak gondok, de kit érdekel? Minden édes és tompa, Barbie baba a polcon, plüsskutyus az ágyon. Nem szeretek oviba járni, mert ott csúfolnak a fiúk és mindenki azt mondja, hogy csúnya vagyok. Pedig szerintem nem vagyok. Szerintem tudok szépeket gondolni. Tudok szépeket álmodni, és nagyon szeretem a cicákat. Mi baj lenne velem? Anyu azt mondja, hogy a többiek buták, és csak azért nem szeretnek, mert én okosabb vagyok. Lehet, hogy igaza van. De én már mindjárt iskolás leszek, és akkor kiderül, mennyire vagyok okos. Ugye jó lesz az iskola, Anyu? Ugye ott jó lesz minden? Már nem kell sokat aludni, és jönni fog Enci is.

____________________________________

Reggel korán keltem, mert az iskolába nyolcra kell beérni. Fura, hogy megmondják, mit kell csinálnom, de úgy érzem, hogy most jó, bár azt hiszem a táskám majdnem nagyobb, mint én vagyok.. Szeretek iskolába járni. Szeretek olvasni és számolni tanulni, és végre nem csúfolnak a többiek. A tanító néni igazán kedves, olyan szép vörös haja van. Egyszer én is ilyet szeretnék. Majd ha nagylány leszek, de az még olyan messze van…

____________________________________

Érdekes az új hely, egészen tetszik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz mostantól a suli. Elvégre már nagy ötödikes vagyok, mindent szaktanárok fognak tanítani. Azt hiszem, igazán komolyan kell majd vennem a dolgokat, ha szeretnék továbbra is jó tanuló maradni. Ma kaptam egy új rózsaszín felsőt, és hozzá világoskék farmernadrágot, és ettől egész nap olyan szépnek éreztem magam.

_____________________________________

Az utóbbi hónapokban minden egyre felhősebbnek tűnik. Túl hamar elfáradok, és túl sokat gondolok szomorú dolgokra. Nem értem, mi ez, ami bennem lejátszódik. Pedig nem változott semmi, minden ugyanolyan, mint régen. Lehet, hogy én változtam? De vajon miért? Persze megeshet, hogy csak fáradt vagyok. Próbálok igyekezni, hogy a jövőre esedékes felvételim a lehető legjobban sikerüljön. Szeretnék egy jó iskolában továbbtanulni, és aztán jogi karra menni az egyetemen. Ügyvéd akarok lenni.

_____________________________________

Este van, VIVA TV-t nézek, valami rockos műsor megy. Azt hiszem az a fiú a nyolcadikból is ilyesmit hallgathat. Legalábbis mindig feketében jár, és bakancsa van. Néha szoktam látni, amikor megy hazafelé. Jó lenne valahogy megtudni a nevét. Nem tudom, miért szeretném tudni, csak jó volna. Akkor tudnék egy nevet kötni az archoz. Nem csak az a fiú lenne a nyolcadikból, aki copfban hordja a haját, és bakancsot hord.

Ez a zene mindenesetre egészen jó. Sőt, mi több, zseniális! Úgy érzem, hogy ez a zene a bennem tomboló sötétségről kiáltozik. Talán, akik ilyen zenét játszanak, érzik ugyanazt, amit én érzek. Azt hiszem, én is ilyen akarok lenni. De rózsaszín fölsőkkel nem lehetek ilyen… Fekete kell, akkor talán majd megismerkedhetek azzal a fiúval is, aki mindig bakancsban jár.

_____________________________________

Fekete szemceruzával festem ki a szemem. A fölsőm és a nadrágom is fekete, az övemen szegecsek vannak. Egyedinek érzem magam, életemben először. Nem érdekel, ha az osztályban mindenki a rapet szereti, én akkor is rocker maradok. Igen, rocker, az vagyok, és ha nem tetszik, akkor leszedem az arcod. 14 éves vagyok. Idén felvételizek majd, de még nem döntöttem el, hogy hová. Jó lenne valami jó gimnáziumot találni. Lehetőleg olyat, ahová az osztályból senki sem jön. Új életet akarok kezdeni. Tiszta lappal, mindenkitől távol. Úgy érzem, hogy nincs itt egy barátom sem. Lehet, hogy depressziós vagyok? Elvégre miért is ne lennék… hiszen szeretem, és fogalma sincs róla, hogy szeretem. Pedig bármit megtennék érte. Bármit. Hiszen ő több mindenkinél. Több a butácska nem rég ballagott fiúknál. Ő gimnazista, és okos és szellemes, és… ő minden.

______________________________________

Szeptember elseje van. Izgulok, de borzasztóan. Kidobtam a fekete ruháim, mert szeretnék beilleszkedni, és sok barátot szerezni. Farmerban és egyszerű pólóban állok a HÉV állomáson: gólyatáborba megyünk az új évfolyamommal. Itt mindenki olyan normálisnak meg rendesnek tűnik, ahhoz képest, hogy milyen volt általánosban. Annyira örülök neki, hogy felvettek ebbe a suliba. Itt van Enci is. Úgy tűnik, vele már sosem szakad szét az utunk. Most egészen jóban vagyunk, már nem veszekszünk annyit, mint régen.

______________________________________

Tél van, hó ropog a csizmám talpa alatt, és az egész élet valahogy olyan hihetetlenül érdekesnek tűnik hirtelen. A sok komolytalanság és a sok plátói viszonzatlan szerelem után, most végre megérkezett Ő. Így nagybetűvel. Ő a hajnal és az éjfél, ő legszebb, a legtökéletesebb, és én annyira, de annyira szeretem. Remélem örökre.

______________________________________

Fekete mocsár a lét, gyermekkorom kivet magából, kripta-mélyre küld. Szenvedek, tipródom és küszködök az ezerszer elsírt könnyekkel. Fáj. Olyan, mintha a szívem tépnék ki a helyéről. Egyszer sem éreztem még ilyet. Úgy érzem, hogy belepusztulok a hiányba.

Hiába a barátok, az új suli, az új élet. Nincs értelme semminek.

______________________________________

Elmúlt a történelem legszomorúbb nyara is. Tompa minden, csendben üldögélek. Persze most elvagyok, mint a befőtt. Nincs semmi, csak őrült nagy üresség. De ez valahogy most nem zavar. Az üresség jobb, mint a szenvedés. Meg hát, majd csak lesz valahogy.

______________________________________

Táncolunk, nevetgélünk, ő rám mosolyog. Furcsa figura, alig tudom hová tenni. Határozottan úgy érzem, hogy tetszem neki. Végül is mért ne, szép ma este a ruhám, a táncpróbák miatt biztos fogytam is egy kicsit.

Jól esik végre valahára nevetni. Odakint, és idebent is megérkezett végre a tavasz.

Bájosan tompa, szeretetteljes napokat élek. Már egészen régóta. El sem hiszem, hogy végre én lehetek valaki világegyetemének a Napja. Olyan szép, hogy elképzelni se lehetne szebben. Persze nincsenek illúzióim, minden véget ér egyszer. De nem kell, hogy most legyen vége. Hiszen most jó, most minden megfelelő.

_______________________________________

Elszökött a tavasz első szeleivel, elszökött az első évvel. Eleinte kapaszkodtam belé, aztán menni hagytam. Nem ért annyit, hogy megint belehaljak. Gyűlölöm magam érte. Gyűlölöm, hogy nem tudok semmi szívből jövő szenvedést kipréselni magamból miatta. Túl rövid ideig fájt. Ki tudja, talán nem volt az igazi.

Mindenesetre most új élet vár, meg kell változnom, és olyan emberré lennem, amilyenné lenni akarok. Így, hogy nyakunkon a nyár minden ideális. Csodás barátságok kezdete ez.

_______________________________________

Óh, az alkohol mámora. Forró nyári éjszakák, csodás nevetések, és végre igazi élet, hatalmas, villódzó neon betűkkel. Nem baj, ha reggelre fáj, nem baj, ha azt a „múltkorit” le fogom tagadni, ha bárki rá is kérdez egyszer. Nem számít semmi, nem tartozom magyarázattal senkinek. Szabad vagyok, és imádom a barátaim, ezt a bolond kis csapatot. Élek, megváltoztam. Erősebb vagyok és szebb is. Alakulok, egy napon talán kész is leszek. Úgy legyen! Most pedig igyunk még egy pálinkát!

_______________________________________

Hogy már szeptember van? Valóban? Hm, ez meglehetősen furcsa, az előbb még július volt. Mintha kiesett volna egy hónap. De sebaj, azt hiszem, végre sikerült kitombolnom a fájdalmamat. Adott a lehetőség, hogy szép, új és kiegyensúlyozott életem legyen. Persze lassan el kell kezdeni tanulni, elvégre mégis csak az ország egyik legnevesebb egyetemére szeretnék bejutni, ha eljön az idő.

Most megint minden jó, boldog vagyok, és nem utolsó sorban erős vagyok. Kezdek olyan lenni, amilyen mindig is akartam lenni. Remélem, jó lesz ez az év.

A szerelem meg majd eldönti, hogy meg akar-e találni,vagy egyelőre elkerül.

_______________________________________

Halk zene szól, álmos ez a péntek este. El vagyok havazva, és teli vagyok hétköznapi, bosszantó gondokkal, de semmi gond, megoldom őket. Erős vagyok. Ha visszagondolok rá, mennyire gyenge voltam valamikor – nem is olyan régen – szinte elborzadok.

Azt hiszem, most végre sínen van minden, az életem egészen szép. Sokat mosolygok, és úgy egyáltalán, azt hiszem, hogy ezt az állapotot hívják békének.

Persze a szerelem próbálna bekavarni, mást nem a hiányával, vagy viszonzatlansággal, de nem hagyom neki. Napfényes a jövő.

Eljött hát a szeptember vége. Eljött hát a Nagy Pillanat. Már csak két nap, és 18 éves leszek. Magam mögött hagyom a gyerekkorom. Magam mögött hagyom a nagy Első alkalmakat, a sok-sok gyermeki sírást, a sok-sok gyermeki nevetést. Új leszek. Még nem felnőtt, de már egyáltalán nem gyermek, inkább valami köztes létforma.

Nem tudom még, mi vár rám ebben a helyzetben. De remélem, hogy csupa szép és jó.

20 éves lesz lassan már a gyermek, álmainak fénye szakadt már,

De hiszi még, hogy új álmai lesznek s álmaiért újra síkra száll."

(John Lennon)

Kötelező olvasmány mindenkinek:
Paulo Coelho: Az alkimista

Tanulom. Tanulom, hogy kell újból levegőt venni, hogy kell újból lépni és cselekedni. Tenni a dolgom és nem nézni vissza.

Kavicsos betonút. Megyek rajta előre. A napsütötte aszfalt égeti a talpam, a kavicsok folyamatosan a lábam alá keverednek. Hátulról üvöltés és vérszag, elölről homályos derengés.
Csak a pillanat van. Csak az itt és a most. Ez a perc, ez az óra, ez a nap.

Jövőm még nincsen, a múltam már nem kell...

*

Bizonytalanság. Üresség. Félelem. Érzések a lelkem mélyén kavarogva. Legyőzhetők. Mert a világon minden legyőzhető, és aki a Személyes Történetének útján jár, az meg is kap minden segítséget ehhez.

És bármi is történjék, én hiszem és tudom, hogy minden okkal, a mi okulásunkra történik. Az emberi lét folyamatos tanulás, és a tanultak folyamatos számonkérése. Mint a házivizsgák. Csak itt nem az évvégi jegy, hanem a lelkünk boldogsága a tét. Minél hamarabb vonjuk le a következtetést, annál hamarabb enged új vizekre evezni az Élet.

Persze mindez néha fáj, de el kell fogadjuk, hogy a legnagyobb tanítómester nem a Boldogság, hanem a Magány és a Fájdalom. Hiszen épp a legyőzésük által leszünk többek, erősebbek.

És persze ne feledjük, hogy a legfényesebb győzelmek a legnagyobb csatákból születnek.

"Carry on my wayward son
There'll be peace when you're done
Lay your weary head to rest
Don't you cry no more"

Lélekmély

Halódva álmodó testfoszlány
Az vagyok?
Szívembe szúródó jégbálvány
Hallgatok.

Véred a véremben lüktetve
Képzelet?
Mosolyogni, múltat feledve
Nem lehet.

Mélysötét füstködben szenvedve
Remélek?
Zafírkék halálba meredve
Nem élek.

Hogy a vers címzettje? Életem történetének vérestollú írója és valaki más, aki úgyis magára ismer, kár róla írni.

"Beszélj hozzám... mondd újra el, hogy a világ botrány, de holnap mégis élni kell"

A kép és a vers saját. Nem lopod el.

Egyébként szeretem a határidőket. Kijelölik valaminek a végét.

Álmok kavargó forgatagában, a lét óceánjának egy lélekvesztőjén ülve az ember már nem mindig érzi mi az igaz, és mi a hamis. Mindennek két arca van. Az egyik mosolyog, a másik sír, a kettő közötti különbség pedig nem több egy bizonytalanul meghúzott festékcsíknál.

Az arc most a könnyesebbik felét mutatja a lélekóceán magányos hajója felé.

...

De a bölcs hajós tudja, hogy nincs örökké tartó vihar, és hogy nincs örök, idilli nyári napsütés sem. Lezárult most egy korszak. A vihar már elült, de az eső még csöpörög. Amint eláll, felvonom vitorlám, és új vizekre evezek.

Egyszer elérem a Boldogság tengerét.

Ámen.

Kémia óra helyetti okoskodás...
HIM - In Venere Veritas

"There are wounds that are not meant to heal at all"

Életünk csupán egy játék, végkimerülésig tartó, hosszú tánc. Evidens tehát, hogy az évek múlásával egyenesen arányosan nő botlásaink, sebeink száma is. Vannak sérülések, melyek napok, hetek, hónapok múlva, könnyebben vagy nehezebben, de begyógyulnak, s gyógyulásukkal együtt egyúttal a felejtés homályába is ájulnak.

És vannak olyan sebek is, melyek örök, véres mérföldkőként kísértve minket velünk maradnak. Mély hegek szívünk falán. Hogy miért nem gyógyulhatnak meg soha, csak talán a halál balzsamos felejtést hozó ölelésében? Ki tudja… Van, hogy a fájdalom túl mélyre szúrja belénk méregtől csöpögő tőrét, és van olyan is, hogy a már épp hegedni készülő sebeket mi magunk tépjük fel, újra és újra, tudatlan, vagy ritkábban tudatos önmarcangolásunkkal.

De talán jól van ez így. Jó, hogy tetteink és kínjaink vérrel vörös mementókként velünk maradnak, ezáltal megmentve bennünket múltbéli botlásaink megismétlésétől. Hiszen egy-egy szívet millió szilánkra repesztő történés, vagy tett megismétlődését már közel sem biztos, hogy túlélné az emberi lélek, mely sokkal érzékenyebb minden apró rezdülésre, mint akár a legdrágább hegedű legfinomabb húrjai.

Persze be nem hegedő sebeink ajándéknak tekintése közel sem egyszerű feladat. A legtöbb esetben hosszú időnek – akár éveknek is – kell eltelnie ahhoz, hogy belássuk, hogy az adott tett vagy történés, ha nem is közvetlenül, de a javunkat szolgálta.

Addig is, tehát míg a szenvedés hosszú és szívfacsaró időszaka tart, tudnunk kell, hogy semmi sem történik ok nélkül ebben a világban. Minden gondolatnak, minden egyes apró mozdulatnak megvan a maga hatása a jövőre, mint ahogy egy pillangó szárnyának lebbenése is magában hordozza a hurrikán ígéretét.

S ami elrendeltetett valamikor az idők kezdetén, az meg is fog történni, bármit is teszünk ellene vagy érte. De félni felesleges, hiszen végső soron minden szenvedés, minden örömteli perc története csak a mi javunkra és okulásunkra íródott.

Néha félelmetes belegondolni, mennyire átértékelődhet az élet egyetlen év, vagy akár néhány röpke hónap alatt. Ahogy a napok könyörtelen áradata lassacskán simára és a többiekhez hasonlatosra csiszolja a tehetetlen kis kavicsként sodródó emberi lelket. Némiképp prózaibb megfogalmazásban az előbb leírt folyamatot felnőtté válásnak hívják, és én őszintén meg kell, hogy mondjam, cseppet sem tartom szépnek, vagy építőjellegűnek.

Gyermek akarok maradni. Tisztalelkű gyermek, aki ragyogó szemmel tud rácsodálkozni a világra, és még nem veszett ki belőle az életbe vetett remény és hit. Mindennél jobban rá szeretnék találni a módra, mellyel megállíthatom ezt az utálatos folyamatot. Nem akarok folyóban sodródó kő lenni. Inkább úszom szembe az árral, tűröm, hogy ezer másik kő üssön meg és csapódjon nekem, mint sem elfogadjam azt, hogy ugyanolyanná kell(ene) válnom, mint nekik.

Talán bolond vagyok, örök álmodó. Olyan, aki örök életében küzdeni fog a világ ellen, csupán azért, hogy az maradhasson, aminek elképzelése szerint lenni kéne az összes embernek. De inkább ez, mint a kegyetlen és szürke, el nem fogadható néma egyformaság, melynek tünetei már beleitták maguk a bőrömbe, melynek illatát már magamon érzem. Olyan ez, mint egy undok, fekélyes és ragályos kór, melyet csak nagyon keveseknek sikerül megállítaniuk, ha egyáltalán meg akarják állítani.

Én meg akarom. Én meg fogom.

Szürke felhők borítják odakint az eget, a világ pedig olyan, mintha valami mélységes mély álmot aludna. Vagy mintha csak a halál némasága szállta volna meg.

Szomorú nosztalgiával tekintek ki az ablakomon. Eszembe ötlik, hogy ismét eltelt egy év, immár lassan egy hónapja 2010-et írunk. Tavaly ilyenkor új kezdetről ábrándoztam. Hittem és reméltem, álmodtam és vártam. Vártam a szőke herceget, talán még a fehér lovat is, na meg azt, hogy egyszer csak minden jóra fordul, ahogy az minden valamire való mesében szokott. Teltek a hetek, nem történt semmi, és én tiszta szívemből éreztem, hogy elértem a mélypontot. Elmúlt még néhány keserű nap, szomorú pillantás, aztán egyszer csak elkezdett sütni a Nap.

Tavaszébredés. Talán ez a legjobb szó, talán ez az egyetlen, ami kifejezi az akkori érzéseket. Bár nem úgy, ahogy vártam, mégis úgy éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget az élettől. Életemben először éreztem biztonságban magam valaki mellett, először nevettem szívből, őszintén. Hittem és hiszem azóta is, hogy megtaláltam, akit nekem rendeltek.

Persze a magánéleti változások lassacskán elvezettek a lélekbeliekhez is. Úgy érzem, nagyot léptem előre az úton, ami az önmegismeréshez vezet. Toleránsbab vagyok az emberekkel, könnyebben elfogadom őket. Bár a velem született önfejűség és makacsság természetesen továbbra sem múlt el, és azt hiszem, hogy talán már nem is fog. De talán így van ez jól. Bárhogy is, a nyár életem eddig legszebb nyara volt, és szeptemberben őszinte fájdalommal töltött el az, hogy máris véget ért (holott általában pont ennek az ellenkezője szokott történni).

Mindenesetre újult erővel vetettem bele magam a feladatokba, és azt hiszem, hogy megtaláltam az irányt, amerre az életem szeretném terelni, s mindez új perspektívák felé vitt. Ennek köszönhetően, vagy talán éppen ennek ellenére persze akadtak emberek, akikben csalódtam. Kiben kellemesen, kiben pedig rútul. S mindezzel együtt azt hiszem, békére leltem. Vagy valami nagyon hasonlóra. Megtanultam örülni egyszerű dolgoknak, rövidke pillanatoknak. Jobban értékelem az életet, amit kaptam. Hálás vagyok.

Végezetül pedig: őszintén remélem, hogy a 2010-es év ugyanilyen, netán még jobb lesz, mint az előző volt.

Köszönöm azoknak, akiknek köszönnöm kell.

Az élet néha roppantul nehéz időszakokkal állítja szembe az embert. S neked mégis, létezésed minden pillanatában tudnod kell, hogy bármi is történjék, a küzdelem szükségszerű.

Hiszen mi más lenne szent az életedben, mint az, hogy elérd céljaid? Ami szent, azért pedig áldoznod kell.

Tartsd észben. Tartsam észben

A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Fojtott csend volt. Az unalom zsibbadásszerű görcsbe rántotta testemet, miközben a kissé koszlott fugázatú csempéket bámultam egy sivár orvosi váróteremben, immár több órája.

Bár nem láttam a szemeimet, de valami azt súgta, üvegesnek tűnhetnek az esetleges külső szemlélődő számára, amit nem is volt túl nagy csoda, tekintve, hogy az általuk felfogott képek már több perce nem érkeztek meg az agyamba. Csak bámultam kifelé a fejemből.

Elmém sugárútján vészes sebességgel cikáztak a gondolatok, melyek csupán az igazságot akarták megtalálni létem végtelenében. Nem jártak sikerrel, sem most, sem azelőtt semmikor.

Azt hiszem, elmondható, hogy lemondtam már minden létező elvről, az igazság, vagy az egyetemes szeretet kereséséről.

Fáradt sóhajjal állapítottam meg, hogy belefásultam ebbe az egész kavargásba. Lassan lehunytam szemeim, és a tenyerembe temettem az arcom. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, és folytathatnám végre a várakozásmentes életet. Utáltam várni. Utálok várni. Várni azt jelenti, hogy csendben kell üljek. Az, hogy csendben kell üljek, azt jelenti, hogy gondolkoznom kell. Rég rossz.

Éreztem, ahogy az egyre nyomasztóbb csendben szinte átölelt a kétségbeesés. Az, ahol valaha elképesztő tűzzel égett a tenni akarás, az igazság megtalálására való vágy, immár nem volt más, csak kongó üresség. Fájdalommentes, néma, üvöltő kín.

El akartam szaladni, de nem tehettem. Sorra feltettem magamnak életem nagy kérdéseit, és sorra meg is válaszoltam őket. Bár nem lettem tőle boldogabb, végre valahára bevallottam magamnak, hogy gyűlölöm az embert, aki vagyok. Gyűlölöm a szenvtelenségem, a közönyt, ami kalitkába zárt, és nem enged a többi ember közelébe. Gyűlölöm, hogy nem lehetek olyan, mint mások.

Egy percre nosztalgikusan elmosolyodom. Felrémlik előttem egy valaha volt beszélgetés erről a témáról, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűleg minden ember ezt érzi. Mindannyian egyedül vagyunk a magunk módján. Gyűlölöm a magányt, és gyűlölöm a csendet, mert olyankor szembe kell néznem a magánnyal.

A gyötrődő gondolatok közül egy hang szakított ki végül. A nevemet mondták. Sorra kerültem tehát. Dolgom végeztével vetettem még egy utolsó pillantást a kihalt váróteremre. Sivár falak, rosszkedvű némaság. Üresség. Mintha a lelkemben járnék.

Fáj.

Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -

...Kevesebbért nem érdemes... Többért lehetetlen, mert ez a legtöbb,amit ember kívánhat.

Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Mint azt láthattátok, az utóbbi időkben volt egy kisebb szünet a blog életében, melynek oka nem kevesebb, s nem is több mint e sorok írójának lelki kavargása.

Egy előző bejegyzésemben említettem, hogy bevett szokásom "címkézni" a nyaraimat, az alapján, hogy melyik mire tanított, és milyen élményekkel szolgált számomra.
Ilyen szempontból ez az idei eléggé vegyesfelvágott volt, szóval még keresem a megfelelő címet. Addig is jöjjön egy kis szösszenet a mostanság bennem cikázó gondolatok tengeréből:

Az életről:

Az emberi élet a mindenséghez hasonlítva csupán csak anny mint a szemvillanás. Mindennek ellenére mégis - legalábbis számunkra - rengeteg dolog fér bele. Nevetés, könnyek, sötétségbe fényt gyújtó gondolatok. És mindezek mellett ott vannak a szabályok. Hasznosak és haszontalanok, s alighanem kijelenthető, hogy utóbbiak vannak többségben. Annyi minden van, amit csupán azért teszünk mert a társadalom és a világ elvárja tőlünk. És mindezt miért? Mert sok-sok évvel ezelőtt valakik megállapodtak ebben, azóta megszokták, és most képtelenek szakítani a hagyományokkal. Pedig az élet csupán egy játék, bölcsőtől sírig tartó. S ha már úgyis csak játék, és a végelszámolásnál nem azt veszik latba, hogy mennyire voltál illedelmes, mennyit kerestél, milyen ruhában jártál és kit szerettél, akkor mire föl akad fent mégis mindenki, ha valaki máshogy néz ki, máshogy beszél vagy máshogy érez mint a többiek? Miért van az, hogy az életet, amelyet akár élvezhetnénk is, elrontjuk a megszokás szülte előítéleteinkkel, mikor annyi lehetőség volna benne, ha nem vernénk bilincsbe saját magunkat?
De mire mindezt észrevesszük, talán már túl késő. Talán már túl sok pillanat rohant el, anélkül, hogy megéltük volna őket, és hálásak lettünk volna értük. Mert minden pillanat, minden másodperc, melyben levegőt veszünk, melyben szerethetünk... az összes egy-egy ajándék. Ingyen kapjuk, kérés nélkül, és azt kezdünk vele amit csak akarunk. Hát miért pocsékolnánk el? Mindennek ellenére mégis megtesszük, és mindemellett állítjuk, hogy értelmesebbek vagyunk az állatoknál, akik csupán az ösztöneiknek és vágyaiknak élve léteznek a világban, mondvacsinált szabályok nélkül. Tehát nem, nem vagyunk többek, jobbak az állatoknál (tisztelet a kivételnek.) Csupán lehetnénk azok, ha végre legyőznénk örök rabtartónkat - önmagunkat - és szabadon, szrányatbontva élnénk, és éreznénk egész életünkben.

A szerelemről:

A szerelem az élet egyik legnagyobb misztériuma. Érezni véljük, majd elmúlik, vagy épp olyannál találjuk meg, ahol eszünkbe sem jutott volna keresni azelőtt. Adhat örömet és fájdalmat, megnyugvást és kínzó idegességet, de egy biztos: nincs még egy olyan dolog a Földön, amely ilyen heves érzelmeket válthat ki az emberi lélek mélyén. S teszi mindezt úgy, hogy valójában sosem fedi fel mibenlétét. Tudósok állítják, hogy kémiai folyamat, endorfinról és feromonokról beszélnek, de aki egyszer is volt már szerelmes, annak a szíve üvöltve tiltakozik ezen elmélet ellen, hiszen ha nem is tudja, de érzi, hogy ez valami magasztosabb, valami sokkal régebbi és bonyolultabb, mintsem, hogy emberi logikával megfejteni lehetne. Talán nem is kell megfejteni. Talán éppen ezért nem érezzük sosem unalmasnak. Ezért nem jelentheti ki soha senki, hogy "Igen, én ismerem a szerelmet." Nem jelentheti ki, mert a káprázatot nem lehet kiismerni. Ha ezerszer jön, ezerszer lesz másféle, és Te sosem fogod megtudni, az ezer közül vajon melyik is volt az igazi, a nagybetűs. De nem is kell tudnnod, hisz a maga módján minegyik igazi - hiszen attól, hogy a nagyi palacsintájának más íze van, mint annak amit egy elegáns étteremben, vagy a strandon eszel, még mindhárom palacsinta marad. Bár hasonlóak ugyan az összetevőik, mégis akad köztük eltérés, a minőségben, mennyiségben és arányokban. Ezen analógia alapján tehát nem jelenthető ki, hogy egyik szerelem jobb mint a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más (és félreértés ne essék, én most az érzésről beszélek, nem a gyakorlati kapcsolatról, amelynek minősége már jóval könnyebben meghatározható dolog.)

De végül is, mindez teljesen mindegy. Mindegy, hogy kémia és ösztönök játéka, vagy megfejthetetlen káprázat, esetleg csupán fejben létező illúzió. Szeretni kell. Muszáj. Másképp nem érdemes. Másképp nem lehet.

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)

Music: McFly_ No worries (L) (nem, nem szoktam ilyet hallgatni. igen, szégyellem magam. xD)

Olyan kába ez a tavasz. Tompa, zsibbadt érzések kavargása a lélekben. Mintha az idő, ami eddig ólomlábakon vánszorgott, most hirtelen rohanni kezdett volna, méghozzá őrületes tempóban...

Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok...

Milyen bájos. Jól érzem magam. Szeretem  az embert, aki reggelente rám mosolyog a tükörben, de ez nem jelenti, azt, hogy ne hiányolnám annak a másiknak a szomorú-kék szemeit, aki gyűlölködve kívánta pokolba az újabb hétfőt... Furcsa az élet.

Az ember folyton folyvást a boldogságra törekszik, azt hajszolja, űzi mindenen keresztül, majd amikor egyszer csak megoldódnak a problémái, és ő örülhet kedvére, eszébe jut, hogy immár nincs min agyalnia, aggódnia. Nincs mit várni és nincs mit remélni. És ezért újra elcsügged, problémákat gyárt magának, és az egész ördögi kör kezdődik elölről.

Azt hiszem, vannak emberek, akiket természetüknél fogva nem tesz boldoggá a nyugalom, a béke és a problémamentes élet, mert a gondok stresszel átszőtt hálójában való vergődés valami olyasféle izgalmat nyújt nekik, mint a drogosnak a villódzó képek, melyek az LSD szervezetbe kerülése után futkároznak izgatott elméjében.

Ilyen volnék? Ha nincsenek problémáim, hát nekiállok gyártani magamnak? Alighanem. De azt hiszem, kezdek ráérezni ennek a lényegére. Arra, hogy a boldogság nem az, mikor nincsenek megoldandó problémák, fölénk tornyosuló kihívások, hanem az, mikor tudatában vagyunk annak, hogy a szálak a mi kezünkben futnak össze, és igenis urai vagyunk a helyzetnek.

Ebben a hihetetlen életben, melyben minden örökké változik, melyben annyi csoda bujkál, és minden pillanat új meglepetés... ebben élünk, és vagyunk boldogok vagy boldogtalanok (van egyáltalán valódi különbség a kettő között?). És ez így jó.

/Coelho/

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.

Mintha életemben először még boldog is volnék az ihletetlenségtől. De az is lehet, hogy pont a boldogság miatt vagyok ihletetlen?

Mos valahogy jó, és pont. Nem tudom, és nem is akarom definiálni. Lebegni akarok, kicsit élvezni az életet. :)

De egyébként, az életem nem lenne élet, hibák nélkül... Szóval:

Az ember néha annyira hajlamos félreéltelmezni bizonyos dolgokat. És olyan furcsa tud lenni az ébredés, legyen akár keserű, akár édes. A jelenlegi helyzet alighanem valahová a kettő közé sorolható, tekintve, hogy túl nagy meglepetés éppenséggel nem ért. Hiszen az emberek már csak ilyenek, nem? Mindent túl tudnak, és túl is fognak élni. Undorító, szívós egy fajta. Visszakanyarodva a témához, azt hiszem, időnként nem árt önvizsgálatot tartani azt illetően, hogy kiben bízik meg az ember. Meg hogy kiben nem. Na meg persze, hogy ki bízik meg bennünk.

Persze nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Kicsit árulásként ért... De annyiszor előfordult már. A barátság egy furcsa dolog. Az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Vagy ha igen, akkor valami olyan illékony, és furcsa dolog, hogy néha talán észre sem vesszük a megszületését, vagy épp elmúlását. Természetesen Coelho ezúttal is gyorsabb és okosabb volt nálam. Szóval ha már ennyire nem megy ma a költőiség, inkább idézek tőle:

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, együttérző arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

Most minden olyan hirtelen kezdett változásba. Sodródom. Erre vágyom, és egyben félek is tőle. De az is lehet, hogy nem csak a körülmények, hanem én is változom.

Borzasztóan nem tudok most költői lenni... mintha valami visszafogna belülről. Talán a tegnapi verselemzésbe adtam bele túl sokat, vagy csak ébren élek meg olyan dolgokat, amiket nem tudok, nem akarok, vagy egyszerűen csak nem lehet költőien megfogalmazni. Gyűlölöm a tárgyilagosságot. Márpedig most éppen tárgyilagos vagyok.

Azt hiszem, befejezem. Szenvedek. xD. Szóval most lehet, hogy picit szüneteltetve lesz a blog, ameddig nem tudok valami tisztességeset írni.

Megint minden annyira... nem tudom. Tejeskávé. Mert. Pont.

Addig is... bye

P.s.: Ne kérdezz. Ne kérdezz semmit. Kérlek.