Itt él a pillanat. Szinte olyan, mint egy önálló kis lény, mely személyiséggel és zöld, gyilkos méreggel rendelkezik. Ül a vállamon, mancsainak éles karmait a húsomig vájja és kényszerít, hogy csendben tűrjek, hogy a zokogás és a könnyek a némaságot öleljék.

Hogy ne segíthessen senki. Érzem, mindennél élénkebben érzem, ahogyan a gerincemen végigfut egy ismerős remegés. Reszketek, görcsbe rántja az izmaimat valami kimondatlan, néma pánik. De nem volnék önmagam, ha nem kényszeríteném magamra egy őrült gyilkos kegyetlen nyugalmát. Felemelem a fejem, körülnézek.

A meleg víz és némi fodrozódó hab a biztonság illúzióját keltve öleli körbe a testem. Remegő kezem ökölbe szorul, látom rajta a lefolyt szemfesték fekete foltjait. A számon elkent rúzs torz, vörös mosolyra, vagy inkább fintorra rántja arcom. Ajkaim némán formázzák a szót: Soha.

Soha sem önmagam. Mindig valaki más, sosem az az ember aki voltam, aki mindig is voltam. Csak itt, csak most, amikor az egyedüllét csókol, akkor lehetek kicsit az, aki szeretnék újra lenni. Vagy tán még itt sem... hiszen a zokogás, mint már mondtam, az néma. Örökre néma. Nem tudhatja senki.

Sosem tudhatták. Sosem tudhatták, ha fájt, hogy elmúlt. Valaha talán akartam, hogy legyen valaki, akit érdekel, aki rákérdez. Ma már nem akarom. Túl jól felépítettem önmagamat, túl fegyelmezetten eljátszottam azt a szerepet, melyet magamra osztottam ebben a nyomorult, Életnek nevezett komédiában. Tökéletes színésznő vagyok, olyan aki nem adja ki magát, aki tökéletesen azonosult a szerepével.

Emlékszem az első időkre. Eleinte olyan hangosan sírt a lelkemben a gyermek, hogy megesett, hogy majdnem kizökkentett a szerepemből. Később persze rájött, hogy nem hat meg, vagy ha meg is hat, hát figyelmen kívül hagyom. Lassan elhallgatott, ahogyan egy kútba fojtott haldokló hallgat el... nagyon-nagyon lassan, keservesen, némán küzdve a legutolsó pillanatig.

Egy ideig csend volt, utána eltemettem a szívem hat láb mélyre egy jelöletlen sírba. Tudtam, hogy ez a megoldás, hogy csak így lehet folytatnom ép elmével.

A többi már történelem. Ha a hazugságokért halálbüntetés járna, hát ezerszer öltek volna már meg, de az eltemetett szívnek köszönhetően mindez nem igen hatott meg. Nem voltam önmagam. Nem voltam senki, csak egy kísértet, aki érzések nélkül lebegett keresztül az életén. Talán furcsa volt eleinte, később aztán megszoktam, és megláttam az előnyeit.

De most? Mit tehetnék most? Elő kellett ásnom a szívem, leporolni, vállalható állapotba hozni, letagadni a karcolásokat és díszdobozban odaadni. Próbálni nem hazudni többet, újra önmagamnak lenni. De mi van, ha idő közben már ez lettem én? Egy hazugság, valami, ami már tud talán soha Igazi lenni. A hiba csak ott van, hogy az újra dobogó szívem miatt mindez most nagyon is érdekel. Szeretnék jó lenni, szeretnék értékes lenni, nem bántani, és nem önzőségre építeni fel egy csomó szép dolgot. De hogyan? Hogyan adjak oda mindent, ha az egész csupán egy törött szilánkhalom? Ha már nincs üvegpillangó? Ha már meghalt és nem lehelhet életet bele a legnagyobb szerelem se. Hogyan legyek Önmagam, ha már nincs is olyan, hogy Én?

Bár szerethetnélek azzal a szívvel, ami akkor dobogott bennem, amikor még nem futottam össze azzal, aki örökre összetörte, pedig meg sem érdemelte....

Bár tudnék még az lenni, aki valaha voltam...

Bár ne tett volna tönkre, bár ne vett volna el mindent, ami voltam...

Bár volna mód, hogy újra az a gyermek lehessek, aki voltam és ne az a szerep, ami azután lettem, hogy eltemettem.

Felnőtté tett egy átok, ami a zafírkék szín ezer árnyalatával hitette el egyszer régen, hogy vannak mesék és azt, hogy szabad bízni. Gyűlölöm érte, vissza akarom csinálni, de minden egyes percben félek, hogy nem fog menni...

De küzdök érte. Lesz Holnap.

Olyan pici vagyok. Lila melegítőben szaladgálok, nevetgélek. Vannak gondok, de kit érdekel? Minden édes és tompa, Barbie baba a polcon, plüsskutyus az ágyon. Nem szeretek oviba járni, mert ott csúfolnak a fiúk és mindenki azt mondja, hogy csúnya vagyok. Pedig szerintem nem vagyok. Szerintem tudok szépeket gondolni. Tudok szépeket álmodni, és nagyon szeretem a cicákat. Mi baj lenne velem? Anyu azt mondja, hogy a többiek buták, és csak azért nem szeretnek, mert én okosabb vagyok. Lehet, hogy igaza van. De én már mindjárt iskolás leszek, és akkor kiderül, mennyire vagyok okos. Ugye jó lesz az iskola, Anyu? Ugye ott jó lesz minden? Már nem kell sokat aludni, és jönni fog Enci is.

____________________________________

Reggel korán keltem, mert az iskolába nyolcra kell beérni. Fura, hogy megmondják, mit kell csinálnom, de úgy érzem, hogy most jó, bár azt hiszem a táskám majdnem nagyobb, mint én vagyok.. Szeretek iskolába járni. Szeretek olvasni és számolni tanulni, és végre nem csúfolnak a többiek. A tanító néni igazán kedves, olyan szép vörös haja van. Egyszer én is ilyet szeretnék. Majd ha nagylány leszek, de az még olyan messze van…

____________________________________

Érdekes az új hely, egészen tetszik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz mostantól a suli. Elvégre már nagy ötödikes vagyok, mindent szaktanárok fognak tanítani. Azt hiszem, igazán komolyan kell majd vennem a dolgokat, ha szeretnék továbbra is jó tanuló maradni. Ma kaptam egy új rózsaszín felsőt, és hozzá világoskék farmernadrágot, és ettől egész nap olyan szépnek éreztem magam.

_____________________________________

Az utóbbi hónapokban minden egyre felhősebbnek tűnik. Túl hamar elfáradok, és túl sokat gondolok szomorú dolgokra. Nem értem, mi ez, ami bennem lejátszódik. Pedig nem változott semmi, minden ugyanolyan, mint régen. Lehet, hogy én változtam? De vajon miért? Persze megeshet, hogy csak fáradt vagyok. Próbálok igyekezni, hogy a jövőre esedékes felvételim a lehető legjobban sikerüljön. Szeretnék egy jó iskolában továbbtanulni, és aztán jogi karra menni az egyetemen. Ügyvéd akarok lenni.

_____________________________________

Este van, VIVA TV-t nézek, valami rockos műsor megy. Azt hiszem az a fiú a nyolcadikból is ilyesmit hallgathat. Legalábbis mindig feketében jár, és bakancsa van. Néha szoktam látni, amikor megy hazafelé. Jó lenne valahogy megtudni a nevét. Nem tudom, miért szeretném tudni, csak jó volna. Akkor tudnék egy nevet kötni az archoz. Nem csak az a fiú lenne a nyolcadikból, aki copfban hordja a haját, és bakancsot hord.

Ez a zene mindenesetre egészen jó. Sőt, mi több, zseniális! Úgy érzem, hogy ez a zene a bennem tomboló sötétségről kiáltozik. Talán, akik ilyen zenét játszanak, érzik ugyanazt, amit én érzek. Azt hiszem, én is ilyen akarok lenni. De rózsaszín fölsőkkel nem lehetek ilyen… Fekete kell, akkor talán majd megismerkedhetek azzal a fiúval is, aki mindig bakancsban jár.

_____________________________________

Fekete szemceruzával festem ki a szemem. A fölsőm és a nadrágom is fekete, az övemen szegecsek vannak. Egyedinek érzem magam, életemben először. Nem érdekel, ha az osztályban mindenki a rapet szereti, én akkor is rocker maradok. Igen, rocker, az vagyok, és ha nem tetszik, akkor leszedem az arcod. 14 éves vagyok. Idén felvételizek majd, de még nem döntöttem el, hogy hová. Jó lenne valami jó gimnáziumot találni. Lehetőleg olyat, ahová az osztályból senki sem jön. Új életet akarok kezdeni. Tiszta lappal, mindenkitől távol. Úgy érzem, hogy nincs itt egy barátom sem. Lehet, hogy depressziós vagyok? Elvégre miért is ne lennék… hiszen szeretem, és fogalma sincs róla, hogy szeretem. Pedig bármit megtennék érte. Bármit. Hiszen ő több mindenkinél. Több a butácska nem rég ballagott fiúknál. Ő gimnazista, és okos és szellemes, és… ő minden.

______________________________________

Szeptember elseje van. Izgulok, de borzasztóan. Kidobtam a fekete ruháim, mert szeretnék beilleszkedni, és sok barátot szerezni. Farmerban és egyszerű pólóban állok a HÉV állomáson: gólyatáborba megyünk az új évfolyamommal. Itt mindenki olyan normálisnak meg rendesnek tűnik, ahhoz képest, hogy milyen volt általánosban. Annyira örülök neki, hogy felvettek ebbe a suliba. Itt van Enci is. Úgy tűnik, vele már sosem szakad szét az utunk. Most egészen jóban vagyunk, már nem veszekszünk annyit, mint régen.

______________________________________

Tél van, hó ropog a csizmám talpa alatt, és az egész élet valahogy olyan hihetetlenül érdekesnek tűnik hirtelen. A sok komolytalanság és a sok plátói viszonzatlan szerelem után, most végre megérkezett Ő. Így nagybetűvel. Ő a hajnal és az éjfél, ő legszebb, a legtökéletesebb, és én annyira, de annyira szeretem. Remélem örökre.

______________________________________

Fekete mocsár a lét, gyermekkorom kivet magából, kripta-mélyre küld. Szenvedek, tipródom és küszködök az ezerszer elsírt könnyekkel. Fáj. Olyan, mintha a szívem tépnék ki a helyéről. Egyszer sem éreztem még ilyet. Úgy érzem, hogy belepusztulok a hiányba.

Hiába a barátok, az új suli, az új élet. Nincs értelme semminek.

______________________________________

Elmúlt a történelem legszomorúbb nyara is. Tompa minden, csendben üldögélek. Persze most elvagyok, mint a befőtt. Nincs semmi, csak őrült nagy üresség. De ez valahogy most nem zavar. Az üresség jobb, mint a szenvedés. Meg hát, majd csak lesz valahogy.

______________________________________

Táncolunk, nevetgélünk, ő rám mosolyog. Furcsa figura, alig tudom hová tenni. Határozottan úgy érzem, hogy tetszem neki. Végül is mért ne, szép ma este a ruhám, a táncpróbák miatt biztos fogytam is egy kicsit.

Jól esik végre valahára nevetni. Odakint, és idebent is megérkezett végre a tavasz.

Bájosan tompa, szeretetteljes napokat élek. Már egészen régóta. El sem hiszem, hogy végre én lehetek valaki világegyetemének a Napja. Olyan szép, hogy elképzelni se lehetne szebben. Persze nincsenek illúzióim, minden véget ér egyszer. De nem kell, hogy most legyen vége. Hiszen most jó, most minden megfelelő.

_______________________________________

Elszökött a tavasz első szeleivel, elszökött az első évvel. Eleinte kapaszkodtam belé, aztán menni hagytam. Nem ért annyit, hogy megint belehaljak. Gyűlölöm magam érte. Gyűlölöm, hogy nem tudok semmi szívből jövő szenvedést kipréselni magamból miatta. Túl rövid ideig fájt. Ki tudja, talán nem volt az igazi.

Mindenesetre most új élet vár, meg kell változnom, és olyan emberré lennem, amilyenné lenni akarok. Így, hogy nyakunkon a nyár minden ideális. Csodás barátságok kezdete ez.

_______________________________________

Óh, az alkohol mámora. Forró nyári éjszakák, csodás nevetések, és végre igazi élet, hatalmas, villódzó neon betűkkel. Nem baj, ha reggelre fáj, nem baj, ha azt a „múltkorit” le fogom tagadni, ha bárki rá is kérdez egyszer. Nem számít semmi, nem tartozom magyarázattal senkinek. Szabad vagyok, és imádom a barátaim, ezt a bolond kis csapatot. Élek, megváltoztam. Erősebb vagyok és szebb is. Alakulok, egy napon talán kész is leszek. Úgy legyen! Most pedig igyunk még egy pálinkát!

_______________________________________

Hogy már szeptember van? Valóban? Hm, ez meglehetősen furcsa, az előbb még július volt. Mintha kiesett volna egy hónap. De sebaj, azt hiszem, végre sikerült kitombolnom a fájdalmamat. Adott a lehetőség, hogy szép, új és kiegyensúlyozott életem legyen. Persze lassan el kell kezdeni tanulni, elvégre mégis csak az ország egyik legnevesebb egyetemére szeretnék bejutni, ha eljön az idő.

Most megint minden jó, boldog vagyok, és nem utolsó sorban erős vagyok. Kezdek olyan lenni, amilyen mindig is akartam lenni. Remélem, jó lesz ez az év.

A szerelem meg majd eldönti, hogy meg akar-e találni,vagy egyelőre elkerül.

_______________________________________

Halk zene szól, álmos ez a péntek este. El vagyok havazva, és teli vagyok hétköznapi, bosszantó gondokkal, de semmi gond, megoldom őket. Erős vagyok. Ha visszagondolok rá, mennyire gyenge voltam valamikor – nem is olyan régen – szinte elborzadok.

Azt hiszem, most végre sínen van minden, az életem egészen szép. Sokat mosolygok, és úgy egyáltalán, azt hiszem, hogy ezt az állapotot hívják békének.

Persze a szerelem próbálna bekavarni, mást nem a hiányával, vagy viszonzatlansággal, de nem hagyom neki. Napfényes a jövő.

Eljött hát a szeptember vége. Eljött hát a Nagy Pillanat. Már csak két nap, és 18 éves leszek. Magam mögött hagyom a gyerekkorom. Magam mögött hagyom a nagy Első alkalmakat, a sok-sok gyermeki sírást, a sok-sok gyermeki nevetést. Új leszek. Még nem felnőtt, de már egyáltalán nem gyermek, inkább valami köztes létforma.

Nem tudom még, mi vár rám ebben a helyzetben. De remélem, hogy csupa szép és jó.

20 éves lesz lassan már a gyermek, álmainak fénye szakadt már,

De hiszi még, hogy új álmai lesznek s álmaiért újra síkra száll."

(John Lennon)

Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.

Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.

Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.

Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.

Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.

Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…

De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.

Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.

Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.

Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…

Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.

Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.

Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…

____

Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/

Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.