Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Próbáltam máshol. Próbáltam máshogy, más néven. De nem megy. Az obsidianbutterfly örök és elpusztíthatatlan, még akkor is, ha csak egy hűtlen ribanc vagyok, hogy már másodszorra hagytam itt. De visszatérek. Mindig, mindig visszatérek. (mwhaha, most eszembe jutott a terminátor.)

Kezdetnek érzésnovella. Kinek az érzései? Nem mondom meg, közel sem biztos, hogy az enyémek. Csak egy kis szösszenet, így visszatérésképp

***

Mosolygott. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy az arcizmai mosolyra húzódnak. Közben másodpercről másodpercre emlékeztette magát arra, hogy levegőt vegyen, hogy lépjen a lába, hogy ne nézzen vissza egy másodpercre sem. Hiszen csak fájna. Tudta, hogy így a helyes, hogy a józanész szabályai szerint cselekedett, és végig teljességgel igaza volt. Mégis, valahol mélyen úgy érezte, mintha a szívéből hideg vércseppek indulnának útjukra. Nem vett róluk tudomást. Ugyanazzal a konok önmegtagadással kényszerítette magát a jelenbe, amivel tette mindig is. Így könnyebb volt, könnyebb elfogadni a világot, könnyebb elfogadnia önmagát és a gondolatait.

Később maga sem tudta, hogyan sikerült túlélni a napot. Emlékezett rá, de mintha minden ködbe borult volna. Otthon tétován nézett körül. Végignézett az életén, a könyvein, az álmain. Mindenen keresztülvágott valami kegyetlen nevetés. A talán kezdetű mondatok baljós kísértetként táncoltak a szoba falain. Mosolygott. Üvölteni akart, széttépni valamit, de nagyon jól tudta, hogy semmi értelme nem volna. Higgadt maradt. Pont Ő ne maradt volna higgadt, aki mindig olyan jól tudta játszani az érdektelent?

Kétkedve csóválta meg a fejét. „Végül is, lehet, hogy csak valami őrült fura képzelődés volt az egész. Lehet, hogy valójában a semmi aggaszt.” A gondolatra megrohanták az emlékek. Különösek voltak, mintha csak kirakódarabok lettek volna, amiket félt összeilleszteni. Pedig már látta ezt a képet az agyának egy hátsó szegletében. „Te most egész komolyan ezen gondolkodsz? Jó ég, biztos, hogy nem vagy normális.”

Érdeklődve kezdte tanulmányozni a plafont. Az sápadt fehéren nézett vissza rá. Nem segített. Semmi sem segített.

Aludt. Felkelt. Élt. Szorította a tollat, mintha legalábbis volna értelme belékapaszkodni. Mosolygott, mert nagyon tudott fegyelmezett lenni. Sajnos csak a szája. Az arcizmait tudta irányítani, a tekintetét nem. Pedig akarta, nagyon-nagyon akarta. De nem ment, bárhogyan is próbálta.

…

Tavaszi reggel volt. Korán ébredt, alighanem azért, mert az utóbbi időkben már úgy megszokta. Ez volt az első reggel, amin szabadnak érezhette magát, hiszen az életének egy szakaszára végérvényesen pontot tett. Beszűrődött némi fény az ablakon. A hátára fordulva hol a plafont, hol pedig a kezét tanulmányozta. Felsóhajtott, mikor egy ismerős gyomorgörcs érkezett az üdvözlésére. Akkor már tudta, hogy túl késő. Érezte, hogy valami most valahogy végleg eltűnt.

Bánta, hogy sosem mondta ki.

Lakik itt belül egy pici lény.

Minél jobban nő az irántad érzett gyűlölet, annál jobban növekszik Ő is. Tápláléka a lelkem, ezt rágcsálja hol katatón nyugalommal, hol ördögi vigyorral. Egyre többet és többet. Szeretne kijönni onnan bentről, megkóstolni a te lelked is, mélyeket harapni belé éles fogakkal, telhetetlen étvággyal.

De nem lehet, és a gyűlölet csak nőttön nő, egyedül itt benn. Sokszor nincs már más, csak gyilkos vágy, ahogyan a fény megcsillan a penge élén, és a lélek azt álmodja, hogy a húsodba mar, ameddig üvölteni nem kezdesz, ameddig a pici lény meg nem nyugszik idebenn.

Mikor rád nézek, Ő is rád néz, idebentről, keserű nyál csorog le a szája szélén és követelőzve kaparja a lelkem falát, kérve, kívánva, akarva, hogy üvölteni kezdjek, és tépni és ütni és fájdalmat okozni.

De ne félj, én vagyok az ő gazdája, és nem ő az enyém. Mosolyt erőltetek az arcra, és lecsitítom a bennem háborgó szörnyet, mert még nem jött el semminek sem az ideje. Még. Még kell ez a mosoly, még kell ez a hazug ámítás. Még nyugalom kell, egy gyilkos nyugalma, akinek már minden mindegy.

Azonban valahol az idő végtelenjében van egy pont, amikor a lélekben élő lény azt mondja majd: Elég, új helyre kell költözzek. Ekkor mély levegővel kitépi majd magát belőlem, hogy hozzád szálljon és az elmúlt idők minden várakozásával marjon a lelkedbe, olyan erővel hogy beleroppanj.

De most még nem kell, hogy félj. Mosolyogj és örülj az életnek amit élhetsz, örülj a napnak és örülj az éjnek is. Élj úgy, mintha nem lenne holnap, mert miután a lény a te lelkedbe költözik majd azon a végzetes napon, úgysem lesz többé ugyanolyan az éjszaka. Feketébb lesz a feketénél, sötétebb a legsötétebb pincénél, és mardosóbb a legerősebb savnál. Benned él majd, fogait a te lelkedbe mélyeszti, a te szellemed fogja őt táplálni.

Akkor én már szabad leszek. Szabad tőle, tőled, szabad mindentől. És még a levegő íze is finomabb lesz, mint most a legfinomabb ételé. Boldog leszek, mert a teher leesik végre vállaimról. Addig azonban csend, és álmosoly az osztályrészem, tiéd pedig a boldogság. De jól van ez így.

Reggel esett az eső. Nem tudom miért de valahogy olyan fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt mint egyszer régen, amikor szinte tisztán éreztem, hogy azt súgják felülről, hogy "Minden rendben lesz, minden jó lesz."

Ahogy kopogtak a cseppek az ablakon pár percre megint 15 éves voltam. Bolond lány, aki még nem tudja, vajon mit hoz az élet. Persze azóta sem lett okosabb, csak kapott pár keserű pirulát.

Aztán napközben elmúlt az egész, de valahogy mégsem ugyanarra a helyre süllyedt vissza a lelkem. Az egész olyan, mintha valami váróban ülnék. Bár azt elmesélhetné valaki, hogy mire várok.

Mindenesetre közben gondolkodom.

Annyi minden lehet az ember. Néha bántok másokat, néha segítek nekik. Legalábbis megpróbálok. Néha azzal bántok valakit, hogy segíteni próbálok. Sosem lehet tudni, hogy fog elsülni a dolog végül. Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom, hiába van ott mélyen az érzés.

Azt is nehéz kimondani, hogy köszönöm, pedig van, hogy hálás vagyok valamiért. A szeretlek szó használatáról pedig már inkább nem is értekezek, azt kimondani mindig is nehezemre esett. Habár lehet, hogy ez csak azért volt, mert kevésszer adódott olyan alkalom amikor éreztem is, és lehetőségem is volt kimondani. Azt hiszem, nem is szeretném használni egy darabig. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem érzem úgy, hogy Igen, Ez Az A Pillanat.

Vajon elkophatnak a szavak? Lehet elcsépelt egy mondat, elveszti a valóságtartalmát, ha túl sokat használjuk? Lehet elcsépelt egy érzés? El lehet koptatni a szeretetet, ha nem vigyázunk rá? Lehet rosszul szeretni?

Annyi a kérdés, és nincs senki aki pontos és precíz válaszokat adhatna. Persze lehet, hogy ezeket a kérdéseket jobb is nem megválaszolni. Lehet, hogy azzal szolgálják a javunkat, hogy örökké a fejünk fölött lebegnek.

Nem tudok összefüggően gondolkodni most, csak csapongok valahol az Univerzum végtelenjében.

Azt hiszem, nem is tudok semmit. Csak próbálkozok. Szeretni, sajnálni, hálásnak lenni. Élni.

.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

A beletörődésről beszélni mindig sokkal könnyebb, mint átélni. Persze mindkettő túlélhető, és felvállalható, de valahogy mégis hagynak valami kellemetlen, keserű ízt az ember szájában.

Persze végső soron elég beteg dolog azon filozofálni, hogy ami fáj, az tulajdonképpen a fájdalom, vagy az érzelem hiánya, hiszen ilyen formán a beletörődés megszűnik beletörődésnek lenni.

De ha nem beletörődés, akkor mi az a tompaság, ami belülről lezsibbasztja a szívet és a lelket, megbénítva ezzel minden érzelmet?

Mindenesetre furcsa helyzet. Túl új ahhoz, hogy kezelni lehessen. Túl ismeretlen betegség, melynek még nincs gyógymódja. Pontosabban szólva van neki, csak még nem sikerült felfedezni.

Hogy kell szeretni, ha már valami, ami a szeretet okozta végleg eltört az emberben? Lehet egyáltalán újra? Vagy ha ez a valami szétesett, akkor már végleg nincs több remény, és szerencsétlen beteg örökre besavanyodik?

Egyébiránt sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért lehet az, hogy ezer meg egy kérdést felteszek, de mindig csak hosszú hónapok vagy akár évek elteltével vagyok képes megválaszolni őket. Nehéz kérdések volnának? Vagy egyszerűen csak ezt a tempót írja elő a lelki fejlődésem? Másnak vajon gyorsabban megy?

És ó, már megint a kérdések.

Viselkedéselemzés 1.0. Hogy működik az újraprogramozott, frissített agyú Vivv., avagy, mi történne, ha szerelmes volnék?

Én írok levelet Magának…- kezdte Tatjana, réges-rég egy ütött-kopott könyv megsárgult lapjain. Most pedig:

Én írok levelet Neked, egy eldugott oldal eldugott szegletében, kicsit másképpen.

Persze a legnevetségesebb az egészben az, hogy ezeket a sorokat Te sosem fogod elolvasni, legalábbis őszintén remélem. Remélem? Hiszen lehet, hogy jobb volna, ha mégiscsak elolvasnád, magadra ismernél, és aztán boldogan élnénk… amíg össze nem veszünk – elvégre manapság már csak így megy ez.

Persze mindez csak álom. Én sosem leszek neked a hercegnő, és tulajdonképpen Te sem lehetnél nekem soha A Herceg. Talán csak néha, álmos reggeleken, vagy egy-egy elrohanó pillanatban, amikor valami furcsa varázslat folytán a te és én összemosódik, és mi lesz belőlük.

Percnyi boldogság volna, bár lehet, hogy igazibb és mélyebb, mint bármi, amiben valaha is részem volt. Pedig voltam már boldog egy másik ember pillantásától, remegtem már őrült szívdobogással egy egyszerű köszönéstől, de mégis… Ez más volna. Más lehetne.

Azt hiszem, igazán szerelmes is lehetnék, ha hagynám magamnak, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. De nem hagyhatom. Nincs értelme. Csak kínlódnék, csak fájna, mikor másra mosolyogsz. Igazából most is fáj egy kicsit, de közel sem annyira, mintha megengedném magamnak azt a luxust, hogy szeresselek.

A kérdés csak annyi, hogy mi volna a leginkább jó… Azt hiszem, az, ha elfelejtenélek, úgy igazán, véglegesen. Volt már rá példa, jól is ment. Egy darabig.
Kidobtalak az ajtón, és te alattomban visszamásztál az ablakon. Mindig, újra és újra… Lehet, hogy ilyen az, mikor az ember a szíve mélyén igazán szerelmes?

De nem. Ezt a kérdést nem akarom megválaszolni. Félek a választól. Túl megrázó volna.

Inkább maradok hideg. Inkább nem kell senki. Inkább maradok felszínes, és mosolygok kedvesen mindenkire, még akkor is, ha belül néha úgy érzem, hogy megfulladok. Így könnyebb. Így nem fájsz. Így boldoggá tud tenni az a kevés, ami jut.

De bárhogy is legyen, bármi is történjék, bármerre is sodorjon az utam, bennem örökre megmarad egy álomkép, amelyben Te és Én Mi vagyunk.

Kavargok. Lelkemben zavaros örvények garmadája rázkódik keresztül a napok tompának ható során, de érzem, hogy jó most így.

Azt hiszem, ha az embernek sikerül elérnie a lelki mélypontot, akkor tesz egy lépést a filozófiai csúcspont felé. Először minden fekete és fájdalmas, aztán a könnyek és a fájdalom elkezdik tisztára mosni az elmét.

Születő gondolatok magvai kezdenek el kisarjadni, majd szédületes magasságba törni, eleinte nem túl észrevehetően, később egyre több teret és törődést követelve maguknak. Végül elérik a lélek szféráját, mely még mindig romokban hever a régi megrázkódtatástól. De már nem sokáig, mert a gondolatok és új eszmék lendülete magával ragadja őt is, hogy egy szebb világ felé vehesse végre útját.

Új lehetőségek bontakoznak ki, a Nap pedig ezerszínűre festi fényes sugaraival a kinyíló és kiszélesedő világot.

Új Aranykor következik. Igazabb, következetesebb és lendületesebb, mint az eddigiek.

Igen, ez jellemző....

Elhatározom, hogy megsértődök... hogy ezentúl kibaszottul nem fogsz érdekelni, hozzád se fogok szólni, és teljes mértékben levegőnek nézlek majd.

De nem hagyod. Nem kellek ugyan, de el sem mehetek...
Birtokolva vagyok, nem szeretve.

Köszönöm a semmit.

******

Porcelánbaba vagyok egy vitrinben. Megnézegetnek, de végül mindenki inkább a plüssjátékot vagy Barbie-t viszi haza, mert az nem törik.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, ugyebár.

******

Silence whispers in the rain
Red blood's flowing in the veins
The Moon shines brightly in the sky
But I'm not dare to ask God why

Ilyen az, mikor angolul próbálok verset írni. O_o
Majd vagy lesz folytatása, vagy nem.

Szerelmesnek lenni iszonyatos.

Szerelmesnek lenni csodálatos.

Szerelmesnek lenni felemelő.

Szerelmesnek lenni porba sújtó.

Minden és semmi. Egyben.

Szerelmes akarok lenni.

**** ***********

Furcsa feszült hangulatok furcsa erői kezdték meg munkájukat a lélek elhagyott országútjain.

Új éra közeledését érzi a szüntelenül dübörgő szív. Mintha a valóság az idő spiráljára tekeredve kezdene visszatérni önmagába. Visszatérni a múltba, hogy a lélek aztán újraélhessen mindent, ezúttal azonban szebben, jobban és bölcsebben. Másképp.

Hogy mindez mily' módon fog végül végbemenni? Még nem tudható, hiszen az ezerszínű ősz még csupa folt kabátja alatt rejtegeti őrült titkait, és várja a kinyilatkoztatás diadalittas pillanatát.

Akkor majd minden kiderül. Új utak nyílnak, új eszmék fertőzik majd meg a kóborló elmét. Új célok fogannak majd meg hűvös, esőnyögésektől vonagló éjszakákon, s ha mindez megtörtént, a test beindítja rozsdás fogaskerekeit, hogy az élet medrét kinőtt, hömpölygő folyóját új helyére terelje.

Így fog megtörténni - a szív bizonyossággal tudja már, a tudat pedig még csak sejti, valami halovány, meg sem nevezett érzékkel.

Addig is a várakozás érzületének balzsamos zsibbadásába merülve kell felkészülni az elkövetkezendőkre. Nagy, vérre menő csaták, csúfos bukások és fényes győzelmek fogják szegélyezni az új utak kezdetét, úgy ahogyan mindig.

Elmondatott.

Most keresek

Most gyűlölök

Most szeretek

Most elmegyek

Most várok

Most nevetek

Most sírok

Most lehetek... több? jobb? igazabb? boldogabb? hazugabb? őszintébb? kevesebb?

Igen, akarom.

Cssst

Had szeresselek...

Lélekmély

Halódva álmodó testfoszlány
Az vagyok?
Szívembe szúródó jégbálvány
Hallgatok.

Véred a véremben lüktetve
Képzelet?
Mosolyogni, múltat feledve
Nem lehet.

Mélysötét füstködben szenvedve
Remélek?
Zafírkék halálba meredve
Nem élek.

Hogy a vers címzettje? Életem történetének vérestollú írója és valaki más, aki úgyis magára ismer, kár róla írni.

"Beszélj hozzám... mondd újra el, hogy a világ botrány, de holnap mégis élni kell"

A kép és a vers saját. Nem lopod el.

Egyébként szeretem a határidőket. Kijelölik valaminek a végét.

Bárcsak volna még erőm elszaladni... nagyon, nagyon messze, oda ahol nem érhet utol senki, és semmi, csak az árnyékom...
Bárcsak volnék elég bátor kimondani az igazat...
Bárcsak volna jogom rázúdítani valakire a káoszt, ami nem hagy nyugodni éjszakánként...
Bárcsak beszélhetnék...
Bárcsak én lehetnék végre... maszkok nélkül... csak én
Bárcsak elmenekülhetnék...magam elől... a világ elől...
Bárcsak ne félnék élni
Bárcsak ne félnék meghalni
Bárcsak érthetné valaki
Bárcsak érthetném
Bárcsak lenne értelme ennek az egésznek
Bárcsak ne lenne holnap, soha többé
Bárcsak vérkönnyeket hullajthatnék...
Bárcsak új életet kezdhetnék
Bárcsak egy lehetnék a tömegből
Bárcsak menne még, úgy ahogyan rég...

Vajon hol romlott el? Vajon hol romlottam el? És mikor?

Túl rég ahhoz hogy meg lehessen javítani...

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)

Irreverzibilis = visszafordíthatatlan.

Tulajdonképp ez nem így kezdődik. Semmi sem visszafordíthatatlan, egy bizonyos pontig. Csak aztán az emberek átesnek azon a bizonyos ponton, és onnantól kezdve immár nincs visszaút, nincs nevetés, mondván, 'mégse, nem így akartam'. Persze hogy hol van ez a pont, az minden esetben változó. Függ az embertől, az eseményektől, meg attól a fura dologtól, amit véletlennek, vagy ha épp bátrabbak vagyunk, akkor sorsnak nevezünk.

Hogy ez jó, vagy rossz? Helyzete válogatja. Viszont veszélyesnek veszélyes, az egyszer biztos. Éppen ezért akarják az emberek annyiszor elkerülni a visszafordíthatatlanság bekövetkeztét. Végső soron nem lehetetlen a küldetés, de ennek ellenére senkinek nem szokott sikerülni.

Túl nagy a kísértés. Az ember túlságosan is ember ahhoz, hogy ellenálljon. Száz meg száz éve mindig ugyanaz a vége. Valaki nyer, és valaki veszít. Nevetünk és sírunk. De talán így van rendjén. Talán csak örülni kell az ittnek és a mostnak, és hagyni, hogy visszafordíthatatlan legyen. Csak élni, mintha az egész világ az otthonunk volna, élni, a biztonság álomba ringató illúziójával.

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.