Szürke felhők borítják odakint az eget, a világ pedig olyan, mintha valami mélységes mély álmot aludna. Vagy mintha csak a halál némasága szállta volna meg.

Szomorú nosztalgiával tekintek ki az ablakomon. Eszembe ötlik, hogy ismét eltelt egy év, immár lassan egy hónapja 2010-et írunk. Tavaly ilyenkor új kezdetről ábrándoztam. Hittem és reméltem, álmodtam és vártam. Vártam a szőke herceget, talán még a fehér lovat is, na meg azt, hogy egyszer csak minden jóra fordul, ahogy az minden valamire való mesében szokott. Teltek a hetek, nem történt semmi, és én tiszta szívemből éreztem, hogy elértem a mélypontot. Elmúlt még néhány keserű nap, szomorú pillantás, aztán egyszer csak elkezdett sütni a Nap.

Tavaszébredés. Talán ez a legjobb szó, talán ez az egyetlen, ami kifejezi az akkori érzéseket. Bár nem úgy, ahogy vártam, mégis úgy éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget az élettől. Életemben először éreztem biztonságban magam valaki mellett, először nevettem szívből, őszintén. Hittem és hiszem azóta is, hogy megtaláltam, akit nekem rendeltek.

Persze a magánéleti változások lassacskán elvezettek a lélekbeliekhez is. Úgy érzem, nagyot léptem előre az úton, ami az önmegismeréshez vezet. Toleránsbab vagyok az emberekkel, könnyebben elfogadom őket. Bár a velem született önfejűség és makacsság természetesen továbbra sem múlt el, és azt hiszem, hogy talán már nem is fog. De talán így van ez jól. Bárhogy is, a nyár életem eddig legszebb nyara volt, és szeptemberben őszinte fájdalommal töltött el az, hogy máris véget ért (holott általában pont ennek az ellenkezője szokott történni).

Mindenesetre újult erővel vetettem bele magam a feladatokba, és azt hiszem, hogy megtaláltam az irányt, amerre az életem szeretném terelni, s mindez új perspektívák felé vitt. Ennek köszönhetően, vagy talán éppen ennek ellenére persze akadtak emberek, akikben csalódtam. Kiben kellemesen, kiben pedig rútul. S mindezzel együtt azt hiszem, békére leltem. Vagy valami nagyon hasonlóra. Megtanultam örülni egyszerű dolgoknak, rövidke pillanatoknak. Jobban értékelem az életet, amit kaptam. Hálás vagyok.

Végezetül pedig: őszintén remélem, hogy a 2010-es év ugyanilyen, netán még jobb lesz, mint az előző volt.

Köszönöm azoknak, akiknek köszönnöm kell.

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!