Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

A beletörődésről beszélni mindig sokkal könnyebb, mint átélni. Persze mindkettő túlélhető, és felvállalható, de valahogy mégis hagynak valami kellemetlen, keserű ízt az ember szájában.

Persze végső soron elég beteg dolog azon filozofálni, hogy ami fáj, az tulajdonképpen a fájdalom, vagy az érzelem hiánya, hiszen ilyen formán a beletörődés megszűnik beletörődésnek lenni.

De ha nem beletörődés, akkor mi az a tompaság, ami belülről lezsibbasztja a szívet és a lelket, megbénítva ezzel minden érzelmet?

Mindenesetre furcsa helyzet. Túl új ahhoz, hogy kezelni lehessen. Túl ismeretlen betegség, melynek még nincs gyógymódja. Pontosabban szólva van neki, csak még nem sikerült felfedezni.

Hogy kell szeretni, ha már valami, ami a szeretet okozta végleg eltört az emberben? Lehet egyáltalán újra? Vagy ha ez a valami szétesett, akkor már végleg nincs több remény, és szerencsétlen beteg örökre besavanyodik?

Egyébiránt sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért lehet az, hogy ezer meg egy kérdést felteszek, de mindig csak hosszú hónapok vagy akár évek elteltével vagyok képes megválaszolni őket. Nehéz kérdések volnának? Vagy egyszerűen csak ezt a tempót írja elő a lelki fejlődésem? Másnak vajon gyorsabban megy?

És ó, már megint a kérdések.

Viselkedéselemzés 1.0. Hogy működik az újraprogramozott, frissített agyú Vivv., avagy, mi történne, ha szerelmes volnék?

Én írok levelet Magának…- kezdte Tatjana, réges-rég egy ütött-kopott könyv megsárgult lapjain. Most pedig:

Én írok levelet Neked, egy eldugott oldal eldugott szegletében, kicsit másképpen.

Persze a legnevetségesebb az egészben az, hogy ezeket a sorokat Te sosem fogod elolvasni, legalábbis őszintén remélem. Remélem? Hiszen lehet, hogy jobb volna, ha mégiscsak elolvasnád, magadra ismernél, és aztán boldogan élnénk… amíg össze nem veszünk – elvégre manapság már csak így megy ez.

Persze mindez csak álom. Én sosem leszek neked a hercegnő, és tulajdonképpen Te sem lehetnél nekem soha A Herceg. Talán csak néha, álmos reggeleken, vagy egy-egy elrohanó pillanatban, amikor valami furcsa varázslat folytán a te és én összemosódik, és mi lesz belőlük.

Percnyi boldogság volna, bár lehet, hogy igazibb és mélyebb, mint bármi, amiben valaha is részem volt. Pedig voltam már boldog egy másik ember pillantásától, remegtem már őrült szívdobogással egy egyszerű köszönéstől, de mégis… Ez más volna. Más lehetne.

Azt hiszem, igazán szerelmes is lehetnék, ha hagynám magamnak, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. De nem hagyhatom. Nincs értelme. Csak kínlódnék, csak fájna, mikor másra mosolyogsz. Igazából most is fáj egy kicsit, de közel sem annyira, mintha megengedném magamnak azt a luxust, hogy szeresselek.

A kérdés csak annyi, hogy mi volna a leginkább jó… Azt hiszem, az, ha elfelejtenélek, úgy igazán, véglegesen. Volt már rá példa, jól is ment. Egy darabig.
Kidobtalak az ajtón, és te alattomban visszamásztál az ablakon. Mindig, újra és újra… Lehet, hogy ilyen az, mikor az ember a szíve mélyén igazán szerelmes?

De nem. Ezt a kérdést nem akarom megválaszolni. Félek a választól. Túl megrázó volna.

Inkább maradok hideg. Inkább nem kell senki. Inkább maradok felszínes, és mosolygok kedvesen mindenkire, még akkor is, ha belül néha úgy érzem, hogy megfulladok. Így könnyebb. Így nem fájsz. Így boldoggá tud tenni az a kevés, ami jut.

De bárhogy is legyen, bármi is történjék, bármerre is sodorjon az utam, bennem örökre megmarad egy álomkép, amelyben Te és Én Mi vagyunk.

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?