Music: Muse - Supermassive Black Hole

Furcsa dolog a részegség. Csak ülsz, nézel magad elé, és hirtelen, mintha sokkal egyszerűbbnek látnád ezt a kibaszott univerzumot. Nincsenek kérdése, nincsenek válaszok. Csak tények vannak. Nincsenek ugyan megoldások, de sokkal könnyebb a problémák magunk mögött hagyása.

Mikor a sötétben, az egyre csak gyorsuló autó hátsó ülésén félig reszketve bámultam az elsuhanó fákat... akkor még féltem... Volt bennem valami fura remegés... és rengeteg félelem, még akkor is, ha közben együtt nevettem velük. Aztán elmúlt minden.

Egyszerű lett. Jó lenne, ha az élet is olyan egyszerű lenne, amilyen akkor volt, mikor éjfélkor a nappali közepén üvöltöttük a himnuszt, és nem volt baj, ha nem tudtad a melletted álló nevét, ha nem ismerted. És egyszer csak 2009 lett. Elmúlt az az átkozott, szenvedésekkel és csalódásokkal teli év. Elmúlt 2008.

A szívem boldogan üvölti, hogy most valami új következik. Olyan, ami eddig még nem nagyon volt. Egy új lehetőség az újrakezdésre. Hogy mindent másképp, optimistábban csináljak az életemben.

Annyira remélem, annyira akarom, hogy így legyen. Hogy sikerüljön. Hogy ezaz év más legyen mint az előző. Hogy a jövő ilyenkori én, életének eddigi egyik legjobb évét tudhatja majd maga mögött, mikor az első 2010-es bejegyzést gépeli. Hinni akarok ebben.

Egyébként többnyire nem érdekelnek a fogadalmak, nem is igazán szoktam tenni, és ha teszek is, nem veszem túl komolyan. Idén azonban tettem. Hátha.

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!