Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

Ott álltam, a rózsalugashoz vezető, sárga köves út legelején, és készültem megtenni A lépést. A lépést, mely az elmúlt pillanatokat végképp a feledés balzsamos homályába taszítja majd... a lépést, mely a jövő hívogatóan meleg tűzköre felé löki majd lelkem.

Régóta éreztem már, hogy egyszer eljön ez a pillanat, melyben elkezd átfordulni létem hatalmas szerencse-kereke.

Vártam már rá, hosszú éjszakákon át, növekvő fezsültséggel a szívemben. És most itt volt, elérkezett, és én éreztem, hogy igen, ez Az a Pillanat, annak ellenére, hogy a múltban úgy képzeltem, hogy majd egy különösen nehéz döntés, vagy kivételesen nagy változás karneváli maszkjában fog megjelenni, hogy felkérjen táncolni. De végül nem így történt.

Csendesen jött, az első őszi zivatarokkal. Észrevétlen, puha léptekkel lopakodott lelkem kihalt folyosóin, hogy a megfelelő pillanatban majd felfedhesse magát. Hosszú fekete kabátját fellebbentve mutatta meg végül évszázados arcát. Hangja olyan volt, mint egy esőcsepp koppanása a tó tükörsima vizén.

Felfedte előttem az utat, és a jövő néhány homályos képét, majd egy biztató félmosoly kíséretében arra kért, hogy lépjek.

És én megtettem. Ráléptem az útra, még akkor is, ha fának éreztem magam, mely a talajból kitépett gyökereit kezdi el vonszolni új lakhelye felé.

Most pedig?

Most furcsa képek villódzanak össze-vissza. Ha a hátam mögé nézek, látom a múltam összes szereplőjét, az összes történést... Az összes könnyet, és az összes mosolyt. És látom azt is, hogy miért kellett magam mögött hagynom őket, habár nem tagadhatom, nagyon sokukat fájón fogom hiányolni.

A jövő alakjai bizonytalanok. Meleg fények, csalóka hangok még csupán. Igazán még nem is élnek, csak talán egy másik dimenzióban, ahol már az is megtörtént, ami itt még csak történni fog. Nevetve, vagy épp kérlelőn hívogatnak: siessek elébük amilyen hamar csak lehet. Óh, bár lehetne! De az idő, a vasfogú démon nem tűri, hogy akárcsak egyetlen másodpercét is átugorjuk.

Tehát nem marad más, mint hagyni a perceknek, óráknak és napoknak, hogy a maguk medrében folyjanak, és szépen lassan megtöltsék érzésekkel és élményekkel azt a mélyfekete űrt, mely kilomtalanított lelkemben tátong.

"Menj tovább a sárga köves úton!"

...

Kötelező olvasmány mindenkinek:
Paulo Coelho: Az alkimista

Tanulom. Tanulom, hogy kell újból levegőt venni, hogy kell újból lépni és cselekedni. Tenni a dolgom és nem nézni vissza.

Kavicsos betonút. Megyek rajta előre. A napsütötte aszfalt égeti a talpam, a kavicsok folyamatosan a lábam alá keverednek. Hátulról üvöltés és vérszag, elölről homályos derengés.
Csak a pillanat van. Csak az itt és a most. Ez a perc, ez az óra, ez a nap.

Jövőm még nincsen, a múltam már nem kell...

*

Bizonytalanság. Üresség. Félelem. Érzések a lelkem mélyén kavarogva. Legyőzhetők. Mert a világon minden legyőzhető, és aki a Személyes Történetének útján jár, az meg is kap minden segítséget ehhez.

És bármi is történjék, én hiszem és tudom, hogy minden okkal, a mi okulásunkra történik. Az emberi lét folyamatos tanulás, és a tanultak folyamatos számonkérése. Mint a házivizsgák. Csak itt nem az évvégi jegy, hanem a lelkünk boldogsága a tét. Minél hamarabb vonjuk le a következtetést, annál hamarabb enged új vizekre evezni az Élet.

Persze mindez néha fáj, de el kell fogadjuk, hogy a legnagyobb tanítómester nem a Boldogság, hanem a Magány és a Fájdalom. Hiszen épp a legyőzésük által leszünk többek, erősebbek.

És persze ne feledjük, hogy a legfényesebb győzelmek a legnagyobb csatákból születnek.

"Carry on my wayward son
There'll be peace when you're done
Lay your weary head to rest
Don't you cry no more"

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?

Music: Trading Yesterday_Little girl

Néha magam is meglepődök egyes dolgok hasznosságán. Például a takarításén. Milyen bájosan furcsa érzés megtalálni valamit (:

Még ha csak egy sárga, agyongyűrt kis fecni is az a valami, egy butácska verssel, amit még valamikor az ősz végén, netalántán tél elején írtam. (Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy nem írok dátumot a papírjaimra, így hát csak a vers hangulatából tudok következtetni a keletkezés időpontjára.)

Nos, még mielőtt a nagyérdemű elé tárnám ezt a kis rímbe szedett múltidézést, le kell szögezzek valamit: a vers nem az én műfajom, prózában sokkal inkább otthon érzem magam, így hát a lentebb olvasható próbálkozás sem túl nagyratörő xD No de mindegy, nem húzom tovább, végtére is, ez is csak én voltam valamikor, volt valaha egy ilyen is, amit úgy hívunk, ...

...Múlt

Álmainknak szép tavasza
Elmúlt, s többé nem jön haza
Holt emlékek vérfolyama
Ködös múltunk fájó nyara

Esőt hozó ősznek szele
Gyötört arcunk könnyes szeme
Volt emlékek furcsa tele
S lelkem, ami meghalt vele.. .

Múlt. Elmúlt. Régmúlt... milyen sok mindent jelenthet. Örömet, ha az elmúlt dolog fájó volt, szomorúságot, ha valami szép... jelen esetben pedig csak valami keserédes kis fásult félmosolyt, illúziók elvesztését, és hasonló, a nagybetűs élettel járó dolgokat. Nosztalgiát, melyre kár időt pazarolni, hisz' itt van helyette a ...

...Jelen

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Music: The Cult: Painted on my heart

*gondol* *gondol* *gondol*

A journey of a thousand miles begins with a little step.

És én úgy döntöttem elindulok, bármilyen hosszú is lesz ez út. Ám oly’ kétséges, hogy mi kerüljön a csomagba. Vannak persze alapvető dolgok. Alapvető érzések és alapvető emberek.

De vannak olyan dolgok is, amiket nem tudom be akarok-e rakni, mivel egyfelől nagyon valószínű, hogy csak lehúznák az amúgy is kellő tömegű táskám, viszont olyan kedves kis régi kacat mindegyik. Még ha töröttek is. Még ha már nem is volna jogom hozzá, hogy magamnál tartsam őket. Még ha meg is vághatom magam velük, miközben a vízzel töltött kulacsért nyúlok a táska mélyére.

De attól még kedvesek. Attól még kellenek.

Alszunk és álmodunk. Élünk és meghalunk. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyira szeretném, ha az volna. Félig sírva és félig immár nevetve bolyongok ebben a furcsa bordós-pirosas nihilben, fejemben hű narrátorommal, aki mindent elemez, magyaráz, kritikáz.

Méghozzá éppen eleget. Napjában hatszor üvölti le a fejem a drága. Méghozzá minden egyes olyan alkalomkor, amikor furcsa, „Vajon tényleg…” és „Lehetséges, hogy” kezdetű kérdések kezdenek el szöget verni az agytekervényeimbe apró kis kalapácsaikkal.

De azért elvagyok, így a dolgok gyakorlati részére térve. Fizika dicséret, meg fergetegesen királyul sikerült matek doga. Olyan dolgok, amikről csak álmodozni mertem tanév elején. Új év, új élet? Igaz lenne? Vagy csak valaki odafentről elkezdte kimutatni irántam érzett szeretetét. Jó lenne így hinni.

Maybe I will be the winner of this game…

Bárhogy is, most megyek, és fejest ugrok az álmaimba. Rálépek arra az útra, amelyre olyan rég óta készülök.
Álmodok. Álmodok örökkön örökké és még tovább, pontosan addig a napig, ameddig el nem jön a herceg. De nem azért, hogy felébresszen. Hanem azért, hogy velem álmodjon.

2009. Valóban ennyit számítana? Változik egy számjegy és elkezdek hinni ebben a mocskos világban? Elkezdek hinni önmagamban és a vágyaimban? Pont most…és pont itt.... ?

Szétszórt voltam. Már megint, és még mindig… de semmi baj, majd összeszedem magam. Legközelebb. Vagy azután. Vagy később.

Addig is, szép álmokat :)