Vannak mélypontok. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem látja, hogy merre, vagy hogy miért.
Volt már ilyen, megesett már, hogy fájt. Tudom mit jelent élve halottnak lenni, meg azt is, hogy nincs olyan állapot, amit nem lehet túlélni. Mindent túl lehet, s talán ez az ami épp a legszörnyűbb az emberben. Nem képes meghalni az igaz dolgokért. Csak megalázva és összetörve, csak akkor mikor már megváltás távozni. Sosem büszkén, sosem emelt fővel.
Na de visszatérve az eredeti témához (mert hogy ezúttal nem az elmúlásról akartam értekezni), alighanem kijelenthető, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az éjszaka sötétsége olyan sűrűvé válik, hogy megfojtja az embert. Talán a reménytelenség a legrosszabb ebben az egészben. Az agyaddal tudod, hogy van kiút, hogy elmúlik majd, és mégis minden álmod a sötétségbe húz.
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok eljátszani azt, hogy minden rendben. Nem akarom mímelni a mosolyt, ami fáj az arcomnak, nem akarom többé azt mondani, hogy jól vagyok, miközben minden nap és éjjel egy átkozott pokoljárás. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel.
Hiszen érdekel. Fáj minden pillanat, minden reggeli ébredés és éjjeli elalvás. Rémisztő a pánik meg a már megszokott örök aggódás és most mindezek mellé még ez az érzelmi hullámvasút is. Nem tudom mihez kezdjek.
Mocskos, csillagtalan éjszakák. Utállak titeket a hazugságaitokkal együtt, meg azért mert mindig összetöritek a szívemet.
És csak hogy tisztázzam: nem érdekel, hogy kiolvassa el ezt. Az se, hogy mit gondol róla, rólam vagy bármiről (persze szívesen várom a szórakoztató teóriákat az elborult a lelkivilágomról, ha valaki érez rá indíttatást). Na de a lényeg az, hogy nem fogom többé cenzúrázni a saját gondolataimat a saját blogomban. Elég az a valóságban is.
Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.
Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.
Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.
Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.
Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.
Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?
Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.
Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.
A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.
Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.
Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.
Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.
Na mindegy.
Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...
Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.
Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.
Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.
Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.
Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.
Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.
Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…
De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.
Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.
Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.
Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…
Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.
Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.
Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…
____
Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/
Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?
Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?
Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.
Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.
Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?
Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.
De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.
Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.
Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.
Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.
Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.
Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.
Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...
Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.
Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.
Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.
Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...
Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.
Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.
Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.
Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...
Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.
És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.
2009 az én évem lesz.
Kellemes ünnepeket!