Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)