Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)

Az emberi lelket csak egy dolog menteti meg a kárhozattól. Csak az összetartozás érzése. Semmi más.

Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.

Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.

Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.

Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.

Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.

Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…

De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.

Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.

Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.

Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…

Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.

Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.

Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…

____

Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/

Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

Néha magam is meglepődök, mennyi minden tud történni egy röpke hét leforgása alatt. Sírtunk, nevettünk - többek lettünk. Még akkor is, ha némiképp keserű szájízzel kellett hazatérnünk őseink földjéről. Még akkor is, ha többeknek igen sokba került ez az elmúlt egy hét. Még akkor is, ha azon a bizonyos éjszakán majdnem kézen fogva ért minket a halál.

Bármi is történt, és bárhogyan is történt, az elmúlt hét fő tanulsága számomra ez volt: összetartozunk.

Akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha néha még a legjobb barátok is egymás torkának ugranak, csupán csak mert fáradtak, meg mert az együttélés nehéz dolog...De azért, azt hiszem megérte. Legalább felfogtuk végre, mennyit jelent tartozni valahová. Végre igazán éreztük, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

Márpedig ez sokat jelent... Olyan magányos ez a hely, ez a világ. És olyan nehéz élni benne, ha nincs legalább néhány kéz, amit megfoghatsz, és ha nincs legalább néhány bíztató mosoly. Jó volt ennek tudatában, retro dalokat énekelve átlépni az országhatárt. Jó volt így hazatérni, ezekkel az érzésekkel.

Most mindent valami tompa zsibbadtság hat át. Nem találom még a helyem, nyűgösen tengek-lengek és úgy érzem, hogy a szobák falai nem nyújthatnak többé otthont számomra, mert megtanultam annak az értékét, hogy milyen érzés olyasvalakik oldalán otthon lennem, akik velem voltak a nehéz pillanatokban, vagy épp hiánytól terhes napok után végre újra átölelhettem őket.

Akik régebb óta ismernek, tudhatják, hogy többnyire cimkézem a nyaraimat. Habár ők sem biztos, hogy tudják. Végül is mindegy. Nem értitek? Nem baj, megmutatom
2007 nyara: Summer of Reveries
2008 nyara: Summer of Tears

A kérdés csak annyi, hogy az idei nyár milyen cimkét kap majd vajon? Az elmúlt egy hét, és az elmúlt néhány hónap fényében... talán lehetne "Summer of consummation" ? Bárcsak az lenne. Ennyi az összes kívánságom jelen pillanatban. Reménykedni akarok, úgy, ahogyan az elmúlt két nyáron nem tehettem...

Majd meglátjuk...

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...

Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.

Mintha életemben először még boldog is volnék az ihletetlenségtől. De az is lehet, hogy pont a boldogság miatt vagyok ihletetlen?

Mos valahogy jó, és pont. Nem tudom, és nem is akarom definiálni. Lebegni akarok, kicsit élvezni az életet. :)

De egyébként, az életem nem lenne élet, hibák nélkül... Szóval:

Az ember néha annyira hajlamos félreéltelmezni bizonyos dolgokat. És olyan furcsa tud lenni az ébredés, legyen akár keserű, akár édes. A jelenlegi helyzet alighanem valahová a kettő közé sorolható, tekintve, hogy túl nagy meglepetés éppenséggel nem ért. Hiszen az emberek már csak ilyenek, nem? Mindent túl tudnak, és túl is fognak élni. Undorító, szívós egy fajta. Visszakanyarodva a témához, azt hiszem, időnként nem árt önvizsgálatot tartani azt illetően, hogy kiben bízik meg az ember. Meg hogy kiben nem. Na meg persze, hogy ki bízik meg bennünk.

Persze nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Kicsit árulásként ért... De annyiszor előfordult már. A barátság egy furcsa dolog. Az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Vagy ha igen, akkor valami olyan illékony, és furcsa dolog, hogy néha talán észre sem vesszük a megszületését, vagy épp elmúlását. Természetesen Coelho ezúttal is gyorsabb és okosabb volt nálam. Szóval ha már ennyire nem megy ma a költőiség, inkább idézek tőle:

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, együttérző arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

Most minden olyan hirtelen kezdett változásba. Sodródom. Erre vágyom, és egyben félek is tőle. De az is lehet, hogy nem csak a körülmények, hanem én is változom.

Borzasztóan nem tudok most költői lenni... mintha valami visszafogna belülről. Talán a tegnapi verselemzésbe adtam bele túl sokat, vagy csak ébren élek meg olyan dolgokat, amiket nem tudok, nem akarok, vagy egyszerűen csak nem lehet költőien megfogalmazni. Gyűlölöm a tárgyilagosságot. Márpedig most éppen tárgyilagos vagyok.

Azt hiszem, befejezem. Szenvedek. xD. Szóval most lehet, hogy picit szüneteltetve lesz a blog, ameddig nem tudok valami tisztességeset írni.

Megint minden annyira... nem tudom. Tejeskávé. Mert. Pont.

Addig is... bye

P.s.: Ne kérdezz. Ne kérdezz semmit. Kérlek.

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Pillanatok az örökkévalóságban. Néha elkapok egyet-egyet közülük. Olyankor olyan furcsa. Mintha hirtelen minden egyetlen komplex egészet alkotna, értelemmel, érzelemmel, és logikus válaszokkal a miértekre.

Habár nem is tudom. Minden olyan tompa, olyan nosztalgikus, és önismétlő. Mintha ez az egész egy hatalmas, örök körforgás volna, melynek csak most kezdem a részének érezni magam. Az egész olyan, majd meglátjuk feeling. Csak az zavar, hogy elfelejtettem új naplót venni...

De örülök is... Rámtört a szeretet. Jó érezni ezt... hogy még van szívem, még dobog, még szeret. Őket. Többnyire fel sem tűnik milyen fontosak, talán éppen azért mert minden egyes nap velem vannak. És borzasztóan hálás vagyok érte, hogy vannak. Hogy lehetnek.

Végülis, ha belegondolok, volt már ezerszer rosszabb is. Voltam már magányosabb, elhagyatottabb. Volt, hogy senkit sem szerettem. Tudom milyen. És ez most ezerszer jobb. Van kihez mennem, ha fáj a szívem... Van akit meghallgassak. Nem csak a csenddel beszélgetek. És ez jó. Ezt kell látnom, nem a rossz dolgokat...

Annyira jó, ha az embernek vannak barátai <3

Paid in Full by Sonata Arctica. Ők a legjobbak. <3