Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.