Itt él a pillanat. Szinte olyan, mint egy önálló kis lény, mely személyiséggel és zöld, gyilkos méreggel rendelkezik. Ül a vállamon, mancsainak éles karmait a húsomig vájja és kényszerít, hogy csendben tűrjek, hogy a zokogás és a könnyek a némaságot öleljék.

Hogy ne segíthessen senki. Érzem, mindennél élénkebben érzem, ahogyan a gerincemen végigfut egy ismerős remegés. Reszketek, görcsbe rántja az izmaimat valami kimondatlan, néma pánik. De nem volnék önmagam, ha nem kényszeríteném magamra egy őrült gyilkos kegyetlen nyugalmát. Felemelem a fejem, körülnézek.

A meleg víz és némi fodrozódó hab a biztonság illúzióját keltve öleli körbe a testem. Remegő kezem ökölbe szorul, látom rajta a lefolyt szemfesték fekete foltjait. A számon elkent rúzs torz, vörös mosolyra, vagy inkább fintorra rántja arcom. Ajkaim némán formázzák a szót: Soha.

Soha sem önmagam. Mindig valaki más, sosem az az ember aki voltam, aki mindig is voltam. Csak itt, csak most, amikor az egyedüllét csókol, akkor lehetek kicsit az, aki szeretnék újra lenni. Vagy tán még itt sem... hiszen a zokogás, mint már mondtam, az néma. Örökre néma. Nem tudhatja senki.

Sosem tudhatták. Sosem tudhatták, ha fájt, hogy elmúlt. Valaha talán akartam, hogy legyen valaki, akit érdekel, aki rákérdez. Ma már nem akarom. Túl jól felépítettem önmagamat, túl fegyelmezetten eljátszottam azt a szerepet, melyet magamra osztottam ebben a nyomorult, Életnek nevezett komédiában. Tökéletes színésznő vagyok, olyan aki nem adja ki magát, aki tökéletesen azonosult a szerepével.

Emlékszem az első időkre. Eleinte olyan hangosan sírt a lelkemben a gyermek, hogy megesett, hogy majdnem kizökkentett a szerepemből. Később persze rájött, hogy nem hat meg, vagy ha meg is hat, hát figyelmen kívül hagyom. Lassan elhallgatott, ahogyan egy kútba fojtott haldokló hallgat el... nagyon-nagyon lassan, keservesen, némán küzdve a legutolsó pillanatig.

Egy ideig csend volt, utána eltemettem a szívem hat láb mélyre egy jelöletlen sírba. Tudtam, hogy ez a megoldás, hogy csak így lehet folytatnom ép elmével.

A többi már történelem. Ha a hazugságokért halálbüntetés járna, hát ezerszer öltek volna már meg, de az eltemetett szívnek köszönhetően mindez nem igen hatott meg. Nem voltam önmagam. Nem voltam senki, csak egy kísértet, aki érzések nélkül lebegett keresztül az életén. Talán furcsa volt eleinte, később aztán megszoktam, és megláttam az előnyeit.

De most? Mit tehetnék most? Elő kellett ásnom a szívem, leporolni, vállalható állapotba hozni, letagadni a karcolásokat és díszdobozban odaadni. Próbálni nem hazudni többet, újra önmagamnak lenni. De mi van, ha idő közben már ez lettem én? Egy hazugság, valami, ami már tud talán soha Igazi lenni. A hiba csak ott van, hogy az újra dobogó szívem miatt mindez most nagyon is érdekel. Szeretnék jó lenni, szeretnék értékes lenni, nem bántani, és nem önzőségre építeni fel egy csomó szép dolgot. De hogyan? Hogyan adjak oda mindent, ha az egész csupán egy törött szilánkhalom? Ha már nincs üvegpillangó? Ha már meghalt és nem lehelhet életet bele a legnagyobb szerelem se. Hogyan legyek Önmagam, ha már nincs is olyan, hogy Én?

Bár szerethetnélek azzal a szívvel, ami akkor dobogott bennem, amikor még nem futottam össze azzal, aki örökre összetörte, pedig meg sem érdemelte....

Bár tudnék még az lenni, aki valaha voltam...

Bár ne tett volna tönkre, bár ne vett volna el mindent, ami voltam...

Bár volna mód, hogy újra az a gyermek lehessek, aki voltam és ne az a szerep, ami azután lettem, hogy eltemettem.

Felnőtté tett egy átok, ami a zafírkék szín ezer árnyalatával hitette el egyszer régen, hogy vannak mesék és azt, hogy szabad bízni. Gyűlölöm érte, vissza akarom csinálni, de minden egyes percben félek, hogy nem fog menni...

De küzdök érte. Lesz Holnap.

Mintha életemben először még boldog is volnék az ihletetlenségtől. De az is lehet, hogy pont a boldogság miatt vagyok ihletetlen?

Mos valahogy jó, és pont. Nem tudom, és nem is akarom definiálni. Lebegni akarok, kicsit élvezni az életet. :)

De egyébként, az életem nem lenne élet, hibák nélkül... Szóval:

Az ember néha annyira hajlamos félreéltelmezni bizonyos dolgokat. És olyan furcsa tud lenni az ébredés, legyen akár keserű, akár édes. A jelenlegi helyzet alighanem valahová a kettő közé sorolható, tekintve, hogy túl nagy meglepetés éppenséggel nem ért. Hiszen az emberek már csak ilyenek, nem? Mindent túl tudnak, és túl is fognak élni. Undorító, szívós egy fajta. Visszakanyarodva a témához, azt hiszem, időnként nem árt önvizsgálatot tartani azt illetően, hogy kiben bízik meg az ember. Meg hogy kiben nem. Na meg persze, hogy ki bízik meg bennünk.

Persze nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Kicsit árulásként ért... De annyiszor előfordult már. A barátság egy furcsa dolog. Az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Vagy ha igen, akkor valami olyan illékony, és furcsa dolog, hogy néha talán észre sem vesszük a megszületését, vagy épp elmúlását. Természetesen Coelho ezúttal is gyorsabb és okosabb volt nálam. Szóval ha már ennyire nem megy ma a költőiség, inkább idézek tőle:

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, együttérző arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

Most minden olyan hirtelen kezdett változásba. Sodródom. Erre vágyom, és egyben félek is tőle. De az is lehet, hogy nem csak a körülmények, hanem én is változom.

Borzasztóan nem tudok most költői lenni... mintha valami visszafogna belülről. Talán a tegnapi verselemzésbe adtam bele túl sokat, vagy csak ébren élek meg olyan dolgokat, amiket nem tudok, nem akarok, vagy egyszerűen csak nem lehet költőien megfogalmazni. Gyűlölöm a tárgyilagosságot. Márpedig most éppen tárgyilagos vagyok.

Azt hiszem, befejezem. Szenvedek. xD. Szóval most lehet, hogy picit szüneteltetve lesz a blog, ameddig nem tudok valami tisztességeset írni.

Megint minden annyira... nem tudom. Tejeskávé. Mert. Pont.

Addig is... bye

P.s.: Ne kérdezz. Ne kérdezz semmit. Kérlek.

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!