Ott álltam, a rózsalugashoz vezető, sárga köves út legelején, és készültem megtenni A lépést. A lépést, mely az elmúlt pillanatokat végképp a feledés balzsamos homályába taszítja majd... a lépést, mely a jövő hívogatóan meleg tűzköre felé löki majd lelkem.

Régóta éreztem már, hogy egyszer eljön ez a pillanat, melyben elkezd átfordulni létem hatalmas szerencse-kereke.

Vártam már rá, hosszú éjszakákon át, növekvő fezsültséggel a szívemben. És most itt volt, elérkezett, és én éreztem, hogy igen, ez Az a Pillanat, annak ellenére, hogy a múltban úgy képzeltem, hogy majd egy különösen nehéz döntés, vagy kivételesen nagy változás karneváli maszkjában fog megjelenni, hogy felkérjen táncolni. De végül nem így történt.

Csendesen jött, az első őszi zivatarokkal. Észrevétlen, puha léptekkel lopakodott lelkem kihalt folyosóin, hogy a megfelelő pillanatban majd felfedhesse magát. Hosszú fekete kabátját fellebbentve mutatta meg végül évszázados arcát. Hangja olyan volt, mint egy esőcsepp koppanása a tó tükörsima vizén.

Felfedte előttem az utat, és a jövő néhány homályos képét, majd egy biztató félmosoly kíséretében arra kért, hogy lépjek.

És én megtettem. Ráléptem az útra, még akkor is, ha fának éreztem magam, mely a talajból kitépett gyökereit kezdi el vonszolni új lakhelye felé.

Most pedig?

Most furcsa képek villódzanak össze-vissza. Ha a hátam mögé nézek, látom a múltam összes szereplőjét, az összes történést... Az összes könnyet, és az összes mosolyt. És látom azt is, hogy miért kellett magam mögött hagynom őket, habár nem tagadhatom, nagyon sokukat fájón fogom hiányolni.

A jövő alakjai bizonytalanok. Meleg fények, csalóka hangok még csupán. Igazán még nem is élnek, csak talán egy másik dimenzióban, ahol már az is megtörtént, ami itt még csak történni fog. Nevetve, vagy épp kérlelőn hívogatnak: siessek elébük amilyen hamar csak lehet. Óh, bár lehetne! De az idő, a vasfogú démon nem tűri, hogy akárcsak egyetlen másodpercét is átugorjuk.

Tehát nem marad más, mint hagyni a perceknek, óráknak és napoknak, hogy a maguk medrében folyjanak, és szépen lassan megtöltsék érzésekkel és élményekkel azt a mélyfekete űrt, mely kilomtalanított lelkemben tátong.

"Menj tovább a sárga köves úton!"

...

Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.

Bárcsak volna még erőm elszaladni... nagyon, nagyon messze, oda ahol nem érhet utol senki, és semmi, csak az árnyékom...
Bárcsak volnék elég bátor kimondani az igazat...
Bárcsak volna jogom rázúdítani valakire a káoszt, ami nem hagy nyugodni éjszakánként...
Bárcsak beszélhetnék...
Bárcsak én lehetnék végre... maszkok nélkül... csak én
Bárcsak elmenekülhetnék...magam elől... a világ elől...
Bárcsak ne félnék élni
Bárcsak ne félnék meghalni
Bárcsak érthetné valaki
Bárcsak érthetném
Bárcsak lenne értelme ennek az egésznek
Bárcsak ne lenne holnap, soha többé
Bárcsak vérkönnyeket hullajthatnék...
Bárcsak új életet kezdhetnék
Bárcsak egy lehetnék a tömegből
Bárcsak menne még, úgy ahogyan rég...

Vajon hol romlott el? Vajon hol romlottam el? És mikor?

Túl rég ahhoz hogy meg lehessen javítani...

Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...

Zene: Nightwish: Beauty and the Beast

Félek. Félek. Pokolian félek. És még annál is jobban. Volt már olyan, hogy nem tudtad, mit szeretnél? Vagy ha már tudtad, nem tudtad, helyes-e, hogy azt szeretnéd?

Kezdek tartani tőle, hogyha nem festetném a hajam, már rég megőszültem volna.Sakkjátszma lesz, melyben nem tudom ki az ellenfél. De erős.

Egyelőre még csak a bábukat pakolják fel a táblára. Feketéket és fehéreket. Királyokat és királynőket… lovakat és gyalogokat. Minden egyes kis figurát szépen, sorban, egymás után elrendezve. Odafent sötét felhők gyülekeznek.

Én helyet foglalok az odakészített széken, a fehér bábuk mögött, bizonytalanul mustrálgatva azokat. Ellenfelem elégedetten terpeszkedik velem szemben. Az arcát nem láthatom a fejébe húzott csuklyától, mindennek ellenére úgy érzem, ő mosolyog.

A Sors torz, kavargó füstalak képében áll a tábla mellett, hol ide, hol oda tekintgetve – nem tudni, ki mellé fog majd állni, ha eljön a végső küzdelem órája. Feszültség vibrál a levegőben, melyet még a lassan szemerkélni kezdő eső sem tud elmosni.

Hideg cseppek érintik a bőröm, de nem érdekel különösebben. Várom, hogy elkezdődjön a játszma. Várom, és egyben rettegek tőle. Félek, hogy elrontom a lépéseket. Hogy leütik a bábuimat, és én elvesztek mindent, ahogy a figurák lehullnak az asztal melletti aprócska, ámde egyre növekvő pocsolyába.

Szeretnék elbújni, és egyben elébe menni a végzetnek, bármit is szabjon ki rám. De mi van akkor, ha elvesztem a játszmát, és a díjat… az egyetlent, amiért megéri játszani? Mi van, ha végleg elveszítem?

És mi van akkor, ha elnyerem? Mi van, ha megkapom, és az enyém lesz? Nem veszíti el minden értékét azzal, ha végre betehetem a vitrinembe?

Ha megijeszt az a törékeny szépség…

Bár visszatekerhetném az időt. Vissza annyira, hogy ne is kelljen elkezdeni ezt az undok sakkjátszmát. Hogy minden más irányba mehessen. Habár… talán ez is része mindennek.

Majd lesz valahogy. Akkor ugorjunk…

Kövér, fehér hópelyhekkel játszadozik a szél odakint, nekem pedig a csontomig hatol a hideg - idebent. Szomorúan, éhesen károgó varjak a fák között.

Hideg telünk lesz. Nem csak odakint, idebent is. Hosszú, hideg és nehéz tél, miben a cél csak a túlélés. Újabb kör. Mi tétován botladozunk csúszós, jeges utunkon, és valami felsőbb hatalomhoz fohászkodunk azért, hogy ne essünk el, mert az végzetes lehet.

Bent maradhatnánk a szobában, a kandalló mellett, amiben még mindig vidáman táncolnak a vöröslő lángnyelvek. De nem. Ki fogunk menni.

Ki fogok menni, mert keresek valamit, amit a hóban vesztettem el. Még akkor is, ha tudom, hogy nem találom meg. Ki fogok menni, mert nincs mit veszítenem.

De mi van azokkal, akiknek van? Hiszen őket is ki fogja majd hajtani egy ismeretlen késztetés, egy vágy, hogy kockára tegyenek mindent, amit eddig a magukénak tudhattak. Néhányan erősebbek lesznek tőle. És lesznek olyanok is, akik elbuknak, és megfagynak a hidegben. Nekik talán csak a tavasz hoz majd enyhülést. De van, akinek az sem.

Erősebb leszek én is? Vajon lesz erőm kimenni a jegesen metsző szélbe, ahol minden csupa veszély, és olyan sok a lehetőség a fájdalomra? És ha netán meg is találom, azt a jéggé fagyott, elvesztett kis pillangót, lesz-e erőm visszajönni vele, ide a szobába, a kandalló mellé, hogy a lángoknál kiolvasszam jégbörtönéből? És még ha sikerül is, fog e újra repülni? Vagy az elernyedt kis test végleg meghal, és én szomorúan bár, de végre megadhatom majd neki a végtisztességet?

Szabad-e teret engedni a Reménynek? Vagy maradjak...maradjunk a rideg realitás biztos talaján? Mi volna a jobb?

Időközben eláll a hóesés, és kisüt a Nap. Egy szebb holnapot ígér. De vajon hihetünk neki?

Túl sok kérdés, melyekre majd csak akkor kapunk választ, mikor már késő lesz.