Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Olyan furcsán és keserédesen részletes még minden. Emlékszem...

Egy pulóver illatára
Hogy milyen hideg is a hó
Ahogy elcsúszom egy jegesre fagyott szőnyegen
Ahogy mosolyognak az emberek
A szívdobogásra és a vele érkező endorfinlöketre
Hidegtől párás üvegre, éjjel
Arra, ahogyan az arcom pirult el
A zafírkék szín ezer árnyalatára

Arra, hogy ennyi jutott a boldogságból. De kár siránkozni, ez is jóval több, mint amennyit valaha érdemeltem.

Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)

"...Holott a lét súlyait senki nem lökheti le magáról, s igazán boldog csak az tud lenni, aki megőrizte a boldogtalanságra való készségét is."

/Háy János/

- micsoda bölcsességeket lehet találni egy ezerszer elátkozott 30 oldalas beadandóhoz való adatkeresgélés közben.

Mint azt láthattátok, az utóbbi időkben volt egy kisebb szünet a blog életében, melynek oka nem kevesebb, s nem is több mint e sorok írójának lelki kavargása.

Egy előző bejegyzésemben említettem, hogy bevett szokásom "címkézni" a nyaraimat, az alapján, hogy melyik mire tanított, és milyen élményekkel szolgált számomra.
Ilyen szempontból ez az idei eléggé vegyesfelvágott volt, szóval még keresem a megfelelő címet. Addig is jöjjön egy kis szösszenet a mostanság bennem cikázó gondolatok tengeréből:

Az életről:

Az emberi élet a mindenséghez hasonlítva csupán csak anny mint a szemvillanás. Mindennek ellenére mégis - legalábbis számunkra - rengeteg dolog fér bele. Nevetés, könnyek, sötétségbe fényt gyújtó gondolatok. És mindezek mellett ott vannak a szabályok. Hasznosak és haszontalanok, s alighanem kijelenthető, hogy utóbbiak vannak többségben. Annyi minden van, amit csupán azért teszünk mert a társadalom és a világ elvárja tőlünk. És mindezt miért? Mert sok-sok évvel ezelőtt valakik megállapodtak ebben, azóta megszokták, és most képtelenek szakítani a hagyományokkal. Pedig az élet csupán egy játék, bölcsőtől sírig tartó. S ha már úgyis csak játék, és a végelszámolásnál nem azt veszik latba, hogy mennyire voltál illedelmes, mennyit kerestél, milyen ruhában jártál és kit szerettél, akkor mire föl akad fent mégis mindenki, ha valaki máshogy néz ki, máshogy beszél vagy máshogy érez mint a többiek? Miért van az, hogy az életet, amelyet akár élvezhetnénk is, elrontjuk a megszokás szülte előítéleteinkkel, mikor annyi lehetőség volna benne, ha nem vernénk bilincsbe saját magunkat?
De mire mindezt észrevesszük, talán már túl késő. Talán már túl sok pillanat rohant el, anélkül, hogy megéltük volna őket, és hálásak lettünk volna értük. Mert minden pillanat, minden másodperc, melyben levegőt veszünk, melyben szerethetünk... az összes egy-egy ajándék. Ingyen kapjuk, kérés nélkül, és azt kezdünk vele amit csak akarunk. Hát miért pocsékolnánk el? Mindennek ellenére mégis megtesszük, és mindemellett állítjuk, hogy értelmesebbek vagyunk az állatoknál, akik csupán az ösztöneiknek és vágyaiknak élve léteznek a világban, mondvacsinált szabályok nélkül. Tehát nem, nem vagyunk többek, jobbak az állatoknál (tisztelet a kivételnek.) Csupán lehetnénk azok, ha végre legyőznénk örök rabtartónkat - önmagunkat - és szabadon, szrányatbontva élnénk, és éreznénk egész életünkben.

A szerelemről:

A szerelem az élet egyik legnagyobb misztériuma. Érezni véljük, majd elmúlik, vagy épp olyannál találjuk meg, ahol eszünkbe sem jutott volna keresni azelőtt. Adhat örömet és fájdalmat, megnyugvást és kínzó idegességet, de egy biztos: nincs még egy olyan dolog a Földön, amely ilyen heves érzelmeket válthat ki az emberi lélek mélyén. S teszi mindezt úgy, hogy valójában sosem fedi fel mibenlétét. Tudósok állítják, hogy kémiai folyamat, endorfinról és feromonokról beszélnek, de aki egyszer is volt már szerelmes, annak a szíve üvöltve tiltakozik ezen elmélet ellen, hiszen ha nem is tudja, de érzi, hogy ez valami magasztosabb, valami sokkal régebbi és bonyolultabb, mintsem, hogy emberi logikával megfejteni lehetne. Talán nem is kell megfejteni. Talán éppen ezért nem érezzük sosem unalmasnak. Ezért nem jelentheti ki soha senki, hogy "Igen, én ismerem a szerelmet." Nem jelentheti ki, mert a káprázatot nem lehet kiismerni. Ha ezerszer jön, ezerszer lesz másféle, és Te sosem fogod megtudni, az ezer közül vajon melyik is volt az igazi, a nagybetűs. De nem is kell tudnnod, hisz a maga módján minegyik igazi - hiszen attól, hogy a nagyi palacsintájának más íze van, mint annak amit egy elegáns étteremben, vagy a strandon eszel, még mindhárom palacsinta marad. Bár hasonlóak ugyan az összetevőik, mégis akad köztük eltérés, a minőségben, mennyiségben és arányokban. Ezen analógia alapján tehát nem jelenthető ki, hogy egyik szerelem jobb mint a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más (és félreértés ne essék, én most az érzésről beszélek, nem a gyakorlati kapcsolatról, amelynek minősége már jóval könnyebben meghatározható dolog.)

De végül is, mindez teljesen mindegy. Mindegy, hogy kémia és ösztönök játéka, vagy megfejthetetlen káprázat, esetleg csupán fejben létező illúzió. Szeretni kell. Muszáj. Másképp nem érdemes. Másképp nem lehet.

Olyan csendesen kényelmes és nyugalmas mostanában minden. És közel sem emlékeztet a vihar előtti csendre. Ilyen lenne a boldogság?
Nem rémálmodok, nem ébredek hideg verejtékben úszva, és reggelente kisimultabb az arcom a szokásosnál. Persze néha elkap a rossz hangulat, sírdogálok egy-egy érzelmes filmen... De mégis, valahogy olyan mintha valami kis bárányfelhő tetején pihengetnék. Talán ezért is nincs igazán ihletem blogolni...elvégre nem igazán van mind morfondírozni. Amin meg lehetne, azon nem akarok. Szóval ameddig nem jut eszembe értelmesebb, addig lesz itt egy kis szünet.

Oh, bárcsak ne kéne lejönni innen soha-soha...

 ..s ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.

/Coelho/

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)

Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

Music: McFly_ No worries (L) (nem, nem szoktam ilyet hallgatni. igen, szégyellem magam. xD)

Olyan kába ez a tavasz. Tompa, zsibbadt érzések kavargása a lélekben. Mintha az idő, ami eddig ólomlábakon vánszorgott, most hirtelen rohanni kezdett volna, méghozzá őrületes tempóban...

Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok...

Milyen bájos. Jól érzem magam. Szeretem  az embert, aki reggelente rám mosolyog a tükörben, de ez nem jelenti, azt, hogy ne hiányolnám annak a másiknak a szomorú-kék szemeit, aki gyűlölködve kívánta pokolba az újabb hétfőt... Furcsa az élet.

Az ember folyton folyvást a boldogságra törekszik, azt hajszolja, űzi mindenen keresztül, majd amikor egyszer csak megoldódnak a problémái, és ő örülhet kedvére, eszébe jut, hogy immár nincs min agyalnia, aggódnia. Nincs mit várni és nincs mit remélni. És ezért újra elcsügged, problémákat gyárt magának, és az egész ördögi kör kezdődik elölről.

Azt hiszem, vannak emberek, akiket természetüknél fogva nem tesz boldoggá a nyugalom, a béke és a problémamentes élet, mert a gondok stresszel átszőtt hálójában való vergődés valami olyasféle izgalmat nyújt nekik, mint a drogosnak a villódzó képek, melyek az LSD szervezetbe kerülése után futkároznak izgatott elméjében.

Ilyen volnék? Ha nincsenek problémáim, hát nekiállok gyártani magamnak? Alighanem. De azt hiszem, kezdek ráérezni ennek a lényegére. Arra, hogy a boldogság nem az, mikor nincsenek megoldandó problémák, fölénk tornyosuló kihívások, hanem az, mikor tudatában vagyunk annak, hogy a szálak a mi kezünkben futnak össze, és igenis urai vagyunk a helyzetnek.

Ebben a hihetetlen életben, melyben minden örökké változik, melyben annyi csoda bujkál, és minden pillanat új meglepetés... ebben élünk, és vagyunk boldogok vagy boldogtalanok (van egyáltalán valódi különbség a kettő között?). És ez így jó.

/Coelho/

Mintha életemben először még boldog is volnék az ihletetlenségtől. De az is lehet, hogy pont a boldogság miatt vagyok ihletetlen?

Mos valahogy jó, és pont. Nem tudom, és nem is akarom definiálni. Lebegni akarok, kicsit élvezni az életet. :)

De egyébként, az életem nem lenne élet, hibák nélkül... Szóval:

Az ember néha annyira hajlamos félreéltelmezni bizonyos dolgokat. És olyan furcsa tud lenni az ébredés, legyen akár keserű, akár édes. A jelenlegi helyzet alighanem valahová a kettő közé sorolható, tekintve, hogy túl nagy meglepetés éppenséggel nem ért. Hiszen az emberek már csak ilyenek, nem? Mindent túl tudnak, és túl is fognak élni. Undorító, szívós egy fajta. Visszakanyarodva a témához, azt hiszem, időnként nem árt önvizsgálatot tartani azt illetően, hogy kiben bízik meg az ember. Meg hogy kiben nem. Na meg persze, hogy ki bízik meg bennünk.

Persze nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Kicsit árulásként ért... De annyiszor előfordult már. A barátság egy furcsa dolog. Az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Vagy ha igen, akkor valami olyan illékony, és furcsa dolog, hogy néha talán észre sem vesszük a megszületését, vagy épp elmúlását. Természetesen Coelho ezúttal is gyorsabb és okosabb volt nálam. Szóval ha már ennyire nem megy ma a költőiség, inkább idézek tőle:

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, együttérző arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

Most minden olyan hirtelen kezdett változásba. Sodródom. Erre vágyom, és egyben félek is tőle. De az is lehet, hogy nem csak a körülmények, hanem én is változom.

Borzasztóan nem tudok most költői lenni... mintha valami visszafogna belülről. Talán a tegnapi verselemzésbe adtam bele túl sokat, vagy csak ébren élek meg olyan dolgokat, amiket nem tudok, nem akarok, vagy egyszerűen csak nem lehet költőien megfogalmazni. Gyűlölöm a tárgyilagosságot. Márpedig most éppen tárgyilagos vagyok.

Azt hiszem, befejezem. Szenvedek. xD. Szóval most lehet, hogy picit szüneteltetve lesz a blog, ameddig nem tudok valami tisztességeset írni.

Megint minden annyira... nem tudom. Tejeskávé. Mert. Pont.

Addig is... bye

P.s.: Ne kérdezz. Ne kérdezz semmit. Kérlek.

Sajgó fájdalom a testben, zsibbadó izmok. És mégis, a lelket valami ismeretlen, és csodás eufória járja át. Sikító tömeg, taps, zsivaj mindenütt, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem tudod abbahagyni a vigyorgást.

Nem értem magam. Nem értem a  helyzetem. Rohannak a percek, és én azt teszem, amit már hosszú hónapok óta szinte sosem. Nevetek... tiszta szívből, boldogan. De talán nem is kell, talán nem is akarom megérteni. Csak lebegni, nem aggódni semmiért... Egy kicsit a pillanatoknak élni a sok fárasztó gondolkodás, és tervezgetés után.

Ennyire vágyom... nem többre és nem kevesebbre. Átölelni a világot, és érezni, hogy jó helyen vagyok benne, és a jó pillanatban. Fürdeni ebben a fényben, és tudni, hogy nincs az a megátalkodott démon, aki most bánani tudna.

Látom elsuhanni a múlt árnyékait. Időnként rájuk pillantok. Időnként rámpillantanak. De megrázom magam, és továbbmegyek. Vannak dolgok, amiket el kell temetni. Dolgok, amiket talán egy nap kiások majd a föld alól, hogy újra életre hívjam őket. De nem most, és nem itt.

Most csak egy a dolgom. Megkönnyebbülni és élvezni a pihenés perceit. Végtére is, rám fér. :)