Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Mint azt láthattátok, az utóbbi időkben volt egy kisebb szünet a blog életében, melynek oka nem kevesebb, s nem is több mint e sorok írójának lelki kavargása.

Egy előző bejegyzésemben említettem, hogy bevett szokásom "címkézni" a nyaraimat, az alapján, hogy melyik mire tanított, és milyen élményekkel szolgált számomra.
Ilyen szempontból ez az idei eléggé vegyesfelvágott volt, szóval még keresem a megfelelő címet. Addig is jöjjön egy kis szösszenet a mostanság bennem cikázó gondolatok tengeréből:

Az életről:

Az emberi élet a mindenséghez hasonlítva csupán csak anny mint a szemvillanás. Mindennek ellenére mégis - legalábbis számunkra - rengeteg dolog fér bele. Nevetés, könnyek, sötétségbe fényt gyújtó gondolatok. És mindezek mellett ott vannak a szabályok. Hasznosak és haszontalanok, s alighanem kijelenthető, hogy utóbbiak vannak többségben. Annyi minden van, amit csupán azért teszünk mert a társadalom és a világ elvárja tőlünk. És mindezt miért? Mert sok-sok évvel ezelőtt valakik megállapodtak ebben, azóta megszokták, és most képtelenek szakítani a hagyományokkal. Pedig az élet csupán egy játék, bölcsőtől sírig tartó. S ha már úgyis csak játék, és a végelszámolásnál nem azt veszik latba, hogy mennyire voltál illedelmes, mennyit kerestél, milyen ruhában jártál és kit szerettél, akkor mire föl akad fent mégis mindenki, ha valaki máshogy néz ki, máshogy beszél vagy máshogy érez mint a többiek? Miért van az, hogy az életet, amelyet akár élvezhetnénk is, elrontjuk a megszokás szülte előítéleteinkkel, mikor annyi lehetőség volna benne, ha nem vernénk bilincsbe saját magunkat?
De mire mindezt észrevesszük, talán már túl késő. Talán már túl sok pillanat rohant el, anélkül, hogy megéltük volna őket, és hálásak lettünk volna értük. Mert minden pillanat, minden másodperc, melyben levegőt veszünk, melyben szerethetünk... az összes egy-egy ajándék. Ingyen kapjuk, kérés nélkül, és azt kezdünk vele amit csak akarunk. Hát miért pocsékolnánk el? Mindennek ellenére mégis megtesszük, és mindemellett állítjuk, hogy értelmesebbek vagyunk az állatoknál, akik csupán az ösztöneiknek és vágyaiknak élve léteznek a világban, mondvacsinált szabályok nélkül. Tehát nem, nem vagyunk többek, jobbak az állatoknál (tisztelet a kivételnek.) Csupán lehetnénk azok, ha végre legyőznénk örök rabtartónkat - önmagunkat - és szabadon, szrányatbontva élnénk, és éreznénk egész életünkben.

A szerelemről:

A szerelem az élet egyik legnagyobb misztériuma. Érezni véljük, majd elmúlik, vagy épp olyannál találjuk meg, ahol eszünkbe sem jutott volna keresni azelőtt. Adhat örömet és fájdalmat, megnyugvást és kínzó idegességet, de egy biztos: nincs még egy olyan dolog a Földön, amely ilyen heves érzelmeket válthat ki az emberi lélek mélyén. S teszi mindezt úgy, hogy valójában sosem fedi fel mibenlétét. Tudósok állítják, hogy kémiai folyamat, endorfinról és feromonokról beszélnek, de aki egyszer is volt már szerelmes, annak a szíve üvöltve tiltakozik ezen elmélet ellen, hiszen ha nem is tudja, de érzi, hogy ez valami magasztosabb, valami sokkal régebbi és bonyolultabb, mintsem, hogy emberi logikával megfejteni lehetne. Talán nem is kell megfejteni. Talán éppen ezért nem érezzük sosem unalmasnak. Ezért nem jelentheti ki soha senki, hogy "Igen, én ismerem a szerelmet." Nem jelentheti ki, mert a káprázatot nem lehet kiismerni. Ha ezerszer jön, ezerszer lesz másféle, és Te sosem fogod megtudni, az ezer közül vajon melyik is volt az igazi, a nagybetűs. De nem is kell tudnnod, hisz a maga módján minegyik igazi - hiszen attól, hogy a nagyi palacsintájának más íze van, mint annak amit egy elegáns étteremben, vagy a strandon eszel, még mindhárom palacsinta marad. Bár hasonlóak ugyan az összetevőik, mégis akad köztük eltérés, a minőségben, mennyiségben és arányokban. Ezen analógia alapján tehát nem jelenthető ki, hogy egyik szerelem jobb mint a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más (és félreértés ne essék, én most az érzésről beszélek, nem a gyakorlati kapcsolatról, amelynek minősége már jóval könnyebben meghatározható dolog.)

De végül is, mindez teljesen mindegy. Mindegy, hogy kémia és ösztönök játéka, vagy megfejthetetlen káprázat, esetleg csupán fejben létező illúzió. Szeretni kell. Muszáj. Másképp nem érdemes. Másképp nem lehet.

Music: McFly_ No worries (L) (nem, nem szoktam ilyet hallgatni. igen, szégyellem magam. xD)

Olyan kába ez a tavasz. Tompa, zsibbadt érzések kavargása a lélekben. Mintha az idő, ami eddig ólomlábakon vánszorgott, most hirtelen rohanni kezdett volna, méghozzá őrületes tempóban...

Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok...

Milyen bájos. Jól érzem magam. Szeretem  az embert, aki reggelente rám mosolyog a tükörben, de ez nem jelenti, azt, hogy ne hiányolnám annak a másiknak a szomorú-kék szemeit, aki gyűlölködve kívánta pokolba az újabb hétfőt... Furcsa az élet.

Az ember folyton folyvást a boldogságra törekszik, azt hajszolja, űzi mindenen keresztül, majd amikor egyszer csak megoldódnak a problémái, és ő örülhet kedvére, eszébe jut, hogy immár nincs min agyalnia, aggódnia. Nincs mit várni és nincs mit remélni. És ezért újra elcsügged, problémákat gyárt magának, és az egész ördögi kör kezdődik elölről.

Azt hiszem, vannak emberek, akiket természetüknél fogva nem tesz boldoggá a nyugalom, a béke és a problémamentes élet, mert a gondok stresszel átszőtt hálójában való vergődés valami olyasféle izgalmat nyújt nekik, mint a drogosnak a villódzó képek, melyek az LSD szervezetbe kerülése után futkároznak izgatott elméjében.

Ilyen volnék? Ha nincsenek problémáim, hát nekiállok gyártani magamnak? Alighanem. De azt hiszem, kezdek ráérezni ennek a lényegére. Arra, hogy a boldogság nem az, mikor nincsenek megoldandó problémák, fölénk tornyosuló kihívások, hanem az, mikor tudatában vagyunk annak, hogy a szálak a mi kezünkben futnak össze, és igenis urai vagyunk a helyzetnek.

Ebben a hihetetlen életben, melyben minden örökké változik, melyben annyi csoda bujkál, és minden pillanat új meglepetés... ebben élünk, és vagyunk boldogok vagy boldogtalanok (van egyáltalán valódi különbség a kettő között?). És ez így jó.

/Coelho/