Az évek csak úgy eltelnek, az ember változik. Valaha szerettem verseket írni, mostanság pedig már enyhe viszolygás fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy netán megpróbálhatnék rímbe szedni pár kóbor, kusza ábrándképet, amik a fejemen keresztülsuhanva tartanak az örökkévalóság felé.

Aztán tegnap történt valami érdekes. Évzáró, jutalomkönyvek ugyebár. Az ember többnyire olyasmit kap, amit aztán otthon feltesz a polcra és nem emel le többé, de én tavaly és idén is voltam olyan szerencsés, hogy igazi kis papírra nyomott kincsek birtokába jutottam, első oldalaikon szívmelengető dicséretekkel. Tavaly Márai életbölcsességeit szánták nekem a nyárra, idén pedig Varró Dániel első verseskötetét kaptam.

Megvallom őszintén, innen onnan ismertem már a költő munkásságát, és nem voltam róla istenigazából pozitív véleménnyel, mint ahogyan a legtöbb kortárs költőről nem vagyok azzal. De mégis, ahogy tegnap kinéztem az ablakon, odakint zuhogott az eső, idebent pedig bájosan pillogott felém a kiscica a kötet borítójáról, úgy döntöttem, hogy legyőzve ellenérzéseimet beleolvasok. Eleinte nem igen tetszett, riasztó volt az a - számomra legalábbis mindenképp - kötetlen és szabad stílus, melyben a versek íródtak. Aztán, ahogy egyre több versen rágtam át magam, valahogy mégis sikerült magával ragadnia, olyannyira, hogy elhatároztam, megpróbálom én is így, hátha ebben a formában jobb lesz verset írni mint a régiek kötött szabályai szerint.

A gondolatot úgy fél órával e post gépelése előtt tett követte, a cenzúramentes, kissé talán sutácska ujjpróbálgatás lentebb olvasható. Tervekről, célokról, álmokról, avagy...

Homokvihar a buborékvilágban...

Jajj, annyira kéne az a valami már

Idebenn, mi átszakadni vár

Színes buborékokból épített tükörvilágom

Összeomlani készül – álom

Összeomlik majd, s én betegen repesve várom

Hogy főnixhamvakból újjászülethessen e lélek

Hogy hol kastély áll ma, ne legyen más csak várrom

S a semmiből újraépítve nevethessem a Napba: élek!

Új emberként új reményekkel az új világban

Mely immár olyan milyet mindig is vágytam

Nem bús, borongós, könnyekkel teli

Hanem csak gyeremekin mosolyogva őszintén Emberi

Na mit gondoltok, érdemes folytatni?