Na, először is: Szerintem Davey Havok jó arc. Oké, a műszempilla gáz. De a többi nem. Másodszor, mindent tisztelt hozzám közelálló olvasót kérek arra, hogy ha netán túlélne engem, intézze el, hogy ez a dal szóljon a temetésemen. Nem is lehetne tökéletesebb búcsúztató számomra.

______

Csend honolt a szobában, csend, melynek még a leghalkabb suttogás is fájna. Gondolatok száguldoztak a fejében. Fájdalmas gondolatok. Gondolatok múltról jelenről és jövőről. Őt magát is meglepte, hogy mennyire kívül érezte magát időn és téren.

Hirtelen egy nem túl régi beszélgetés foszlányai kezdték magukat elméjébe fészkelni. Hogy is szólt az a pár mondat? Azok voltak a kulcs. "Hát akkor állj a saját lábadra. Nem várhatsz mindig támogatást két felől. ... Az első dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy csak magamra számíthatok"

Akkor tiltakozott. Nem akarta. Nem akarta, hogy így legyen. Nem akart márványból megmunkált szívet. Aztán ráborultak éjek és nappalok, örödögök angyalok. Az élet legfőbb törvénye, hogy minden elmúlik egyszer. Rájött, hogy nem számíthat örök támogatásra. Hogy a mai mosolyok a jövőben talán a semmibe foszlanak majd, hogy a támogató karok talán eltűnnek majd az idő spirálforgatagában.

Ezért úgy döntött, hogy elfogadja azt a pár mondatot. Elfogadja, hogy mindaz, ami történt, és ami történni fog, az ő saját problémája, amellyel teljesen felesleges bárki mást terhelni. Felesleges segítséget kérni, mert nincs kötél, nincs baráti kar, ami ebből a gödörből kihúzza. Csak ő maga tud kimászni. Egyedül, segítség nélkül. Megtette már, vakon és véresen, üvöltve és sírva. Meg fogja tenni másodszorra is.

Némán, büszkén és egyetlen nyikkanás nélkül el fogja tűrni a Sors által rámért büntetést. Bele fog kövülni a szíve. De nem baj. Túl fogja élni. Fel fog kelni a padlóról, és erősebb lesz, mint valaha. Tudta, hogy így lesz.

Hallgatta, még egy darabig a csendet. Érezte a fájdalmat, és tudatosodott benne, hogy ha mindez így is lesz, ha ki is mászik a gödörből, pont úgy, ahogyan tette a legutóbb, nem lesz már ugyanaz. A mostani démonok vele maradnak majd örök időkre, a múlt suttogásaival kísértve meggyötört szellemét. De mindez mindegy. Az ő keresztje. A sajátja. El kell bírnia. Muszáj. Nincs más opció.

Bárcsak volna még erőm elszaladni... nagyon, nagyon messze, oda ahol nem érhet utol senki, és semmi, csak az árnyékom...
Bárcsak volnék elég bátor kimondani az igazat...
Bárcsak volna jogom rázúdítani valakire a káoszt, ami nem hagy nyugodni éjszakánként...
Bárcsak beszélhetnék...
Bárcsak én lehetnék végre... maszkok nélkül... csak én
Bárcsak elmenekülhetnék...magam elől... a világ elől...
Bárcsak ne félnék élni
Bárcsak ne félnék meghalni
Bárcsak érthetné valaki
Bárcsak érthetném
Bárcsak lenne értelme ennek az egésznek
Bárcsak ne lenne holnap, soha többé
Bárcsak vérkönnyeket hullajthatnék...
Bárcsak új életet kezdhetnék
Bárcsak egy lehetnék a tömegből
Bárcsak menne még, úgy ahogyan rég...

Vajon hol romlott el? Vajon hol romlottam el? És mikor?

Túl rég ahhoz hogy meg lehessen javítani...

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.