Próbáltam máshol. Próbáltam máshogy, más néven. De nem megy. Az obsidianbutterfly örök és elpusztíthatatlan, még akkor is, ha csak egy hűtlen ribanc vagyok, hogy már másodszorra hagytam itt. De visszatérek. Mindig, mindig visszatérek. (mwhaha, most eszembe jutott a terminátor.)

Kezdetnek érzésnovella. Kinek az érzései? Nem mondom meg, közel sem biztos, hogy az enyémek. Csak egy kis szösszenet, így visszatérésképp

***

Mosolygott. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy az arcizmai mosolyra húzódnak. Közben másodpercről másodpercre emlékeztette magát arra, hogy levegőt vegyen, hogy lépjen a lába, hogy ne nézzen vissza egy másodpercre sem. Hiszen csak fájna. Tudta, hogy így a helyes, hogy a józanész szabályai szerint cselekedett, és végig teljességgel igaza volt. Mégis, valahol mélyen úgy érezte, mintha a szívéből hideg vércseppek indulnának útjukra. Nem vett róluk tudomást. Ugyanazzal a konok önmegtagadással kényszerítette magát a jelenbe, amivel tette mindig is. Így könnyebb volt, könnyebb elfogadni a világot, könnyebb elfogadnia önmagát és a gondolatait.

Később maga sem tudta, hogyan sikerült túlélni a napot. Emlékezett rá, de mintha minden ködbe borult volna. Otthon tétován nézett körül. Végignézett az életén, a könyvein, az álmain. Mindenen keresztülvágott valami kegyetlen nevetés. A talán kezdetű mondatok baljós kísértetként táncoltak a szoba falain. Mosolygott. Üvölteni akart, széttépni valamit, de nagyon jól tudta, hogy semmi értelme nem volna. Higgadt maradt. Pont Ő ne maradt volna higgadt, aki mindig olyan jól tudta játszani az érdektelent?

Kétkedve csóválta meg a fejét. „Végül is, lehet, hogy csak valami őrült fura képzelődés volt az egész. Lehet, hogy valójában a semmi aggaszt.” A gondolatra megrohanták az emlékek. Különösek voltak, mintha csak kirakódarabok lettek volna, amiket félt összeilleszteni. Pedig már látta ezt a képet az agyának egy hátsó szegletében. „Te most egész komolyan ezen gondolkodsz? Jó ég, biztos, hogy nem vagy normális.”

Érdeklődve kezdte tanulmányozni a plafont. Az sápadt fehéren nézett vissza rá. Nem segített. Semmi sem segített.

Aludt. Felkelt. Élt. Szorította a tollat, mintha legalábbis volna értelme belékapaszkodni. Mosolygott, mert nagyon tudott fegyelmezett lenni. Sajnos csak a szája. Az arcizmait tudta irányítani, a tekintetét nem. Pedig akarta, nagyon-nagyon akarta. De nem ment, bárhogyan is próbálta.

…

Tavaszi reggel volt. Korán ébredt, alighanem azért, mert az utóbbi időkben már úgy megszokta. Ez volt az első reggel, amin szabadnak érezhette magát, hiszen az életének egy szakaszára végérvényesen pontot tett. Beszűrődött némi fény az ablakon. A hátára fordulva hol a plafont, hol pedig a kezét tanulmányozta. Felsóhajtott, mikor egy ismerős gyomorgörcs érkezett az üdvözlésére. Akkor már tudta, hogy túl késő. Érezte, hogy valami most valahogy végleg eltűnt.

Bánta, hogy sosem mondta ki.

No one knows what it's like
To feel these feelings

És aztán végül már nem számít... hisz soha nem is számított igazán, ugye?

Gyertyalángba repültél, Pillangó.

De már nem számít...

Ott már béke van.

Sötét csendben ül az ájult magány. Mától, pontosan egy évezredig. S talán még tovább.

De most csendet. Végleg.

Bárcsak volna még erőm elszaladni... nagyon, nagyon messze, oda ahol nem érhet utol senki, és semmi, csak az árnyékom...
Bárcsak volnék elég bátor kimondani az igazat...
Bárcsak volna jogom rázúdítani valakire a káoszt, ami nem hagy nyugodni éjszakánként...
Bárcsak beszélhetnék...
Bárcsak én lehetnék végre... maszkok nélkül... csak én
Bárcsak elmenekülhetnék...magam elől... a világ elől...
Bárcsak ne félnék élni
Bárcsak ne félnék meghalni
Bárcsak érthetné valaki
Bárcsak érthetném
Bárcsak lenne értelme ennek az egésznek
Bárcsak ne lenne holnap, soha többé
Bárcsak vérkönnyeket hullajthatnék...
Bárcsak új életet kezdhetnék
Bárcsak egy lehetnék a tömegből
Bárcsak menne még, úgy ahogyan rég...

Vajon hol romlott el? Vajon hol romlottam el? És mikor?

Túl rég ahhoz hogy meg lehessen javítani...

A hangfalakból harsányan üvölt egy szó: ÉLJ! ...Hallgatom, miközben talán én is haldoklom. A racionális énem, aki mindenből látja a kiutat, a fényt az alagút végén, aki tudja, hogy mindig van holnap, a dallal üvölt, miközben a szívben mérgezett penge forog, és már csak azért könyörög, hogy vége legyen.

Csak zárjuk le. Csak múljon el, ha kell örökre... minden ami életet, légzést, nevetést, és boldogságot jelent, múljon el.

Csak egy hülye kis groteszk játszma valahol épelméjűség határán. Örök készenlét a legrosszabbra...

Furcsa, kavargó, egymásba fonódó, majd újra szétváló gondolatok... Félhalott, immár jégbörtönéből kiengedett lepke a kézben. Helyzete kritikus, kétséges, hogy megmenthető-e. Valószínűleg nem.

Valószínű, hogy az a kis fekete pillangó lassan végre kileheli a lelkét, hogy a hosszú, jeges álom után végre egy jobb helyre kerülhessen... de előtte még el kell szenvednie az összes iszonytató görcsöt, az izmok összerándulását, az érzést, ahogy a halál jeges ujjaival taperolja azt az ártatlan kis testet... hogy játszik vele, mielőtt még elengedné...

Mindent megtennék érte, hogy véget vethessek a szenvedésének... Bárcsak lecsaphatnám Emily Bronte Üvöltő szelek című regényével, hogy szegény végre továbbállhasson a fénybe... De az a mocskos gyilkos... az elmúlás engem is markában tart, és nem engedi, hogy segítsek azon a szerencsétlen kis párán...

Csak trónol mellettem, aki a kandalló mellett könnyezek, és nevet...élvezi a pillangó haláltusáját... És élvezi azt, ahogyan az iszonyat lassan kiöl a szívemből minden érzést.

Örökre.

Hisztérikus kacaj kíséretében bomlik meg az elmém...