Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)

Irreverzibilis = visszafordíthatatlan.

Tulajdonképp ez nem így kezdődik. Semmi sem visszafordíthatatlan, egy bizonyos pontig. Csak aztán az emberek átesnek azon a bizonyos ponton, és onnantól kezdve immár nincs visszaút, nincs nevetés, mondván, 'mégse, nem így akartam'. Persze hogy hol van ez a pont, az minden esetben változó. Függ az embertől, az eseményektől, meg attól a fura dologtól, amit véletlennek, vagy ha épp bátrabbak vagyunk, akkor sorsnak nevezünk.

Hogy ez jó, vagy rossz? Helyzete válogatja. Viszont veszélyesnek veszélyes, az egyszer biztos. Éppen ezért akarják az emberek annyiszor elkerülni a visszafordíthatatlanság bekövetkeztét. Végső soron nem lehetetlen a küldetés, de ennek ellenére senkinek nem szokott sikerülni.

Túl nagy a kísértés. Az ember túlságosan is ember ahhoz, hogy ellenálljon. Száz meg száz éve mindig ugyanaz a vége. Valaki nyer, és valaki veszít. Nevetünk és sírunk. De talán így van rendjén. Talán csak örülni kell az ittnek és a mostnak, és hagyni, hogy visszafordíthatatlan legyen. Csak élni, mintha az egész világ az otthonunk volna, élni, a biztonság álomba ringató illúziójával.

Ember, mért-vagy-tirpák?

Néha úgy érzem, hogy a társadalom, amiben élünk, amiben élni kényszerülünk, valóban megérdemelné, hogy hatalmas füst és hangeffektek kiséretében felrobbanjon és kilehelje azt az érzelmekre képtelen lelkét.

Nem vagyok képben, ami a nemzetközi viszonyokat illeti, de talán elég lesz kedves kis hazánk is, mint az elemzés helyszíne. Nos, csak hogy ne bonyolítsuk túl helyzetünknet, vegyünk egy átlagosnak mondható munkanapot, pontosabban szólva tanítási napot egy gimnazista diák életében, aki nyitott szemmel jár a világban.

Delikvensünk pontban hatkor ébred, álmosan, kócosan kikecmereg az ágyból, és péntek lévén megpróbálja összeszedni fogyóban lévő életerejének utolsó cseppjeit. Bár tudja, hogy nem túl egészséges, de elkortyolgatja tejeskávéját, majd felöltözik, megmosakszik és emberszerűvé maszkírozza magát a hálószobatükör előtt, elvégre mégsem volna jó, ha a buszon vagy az iskolában megijednének tőle a szembejövők. Miután ezzel végzett, minden lelkesedés nélkül felül a buszra/hévre/villamosra (tetszőlegesen kiválasztható, hogy melyikre) és elzötykölődik a gyűlölt vagy ritkábban kedvelt tanintézmény felé.

Mivel, mint azt már említettem volt, delikvensünk nyitott szemmel jár s kel a világban, nyitottan és érdeklődően arra. Épp ezért körbepillant az őt szállító tömegközlekedési eszközön, vajon kikkel is van időlegesen összezárva? Kicsit odébb az egyik ablaknál két bájos, hidrogénszőke leányzó üldögél, ölükben rózsaszín táskával, amiről egy kedves, fehér kiscica néz a delikvens irányába. A két szöszi épp arról beszélget, melyiküknek mennyire égeti el hidrogénezett tincseit a hajvasaló, továbbá megállapodnak abban is, hogy délután elugranak keresni egy új műkörmöst.

Delikvensünk felvonja ugyan a szemöldökét, de tekintve, hogy széles látókörű, toleráns, valamint hogy le kell szálljon az őt szállító járműről, inkább hallgat. Az ébredéskor jelentkezett érdektelenségbe visszasülyedve lépi át az iskola kapuját, és megy végig sokszázadszorra a megszokott folyosókon.

Az egyik közepén figyelmetlenségből kishíján nekiütközik egy párocskának, melynek tagjai önfeledten nyomják le nyelvüket egymás torkán, mit sem törődve a kínos mosolyba torzuló tekintetekkel, melyek kereszttüzében épp magánéletüket élik.

Hősünk végül balesetmentesen éri el osztálytermének ajtaját, melyben az osztály két 'rajcsávója' éppen élénk eszmecserét tart a hétvégén 'jól meghúzott' továbbá 'seggrészeg' hölgyeményekről, akiknek a nevére ugyan már nem, de oboatechnikájukra még annál élénkebben emlékeznek. Ha kicsit beljebb lépünk,végigtekinthetünk az osztály többi részén is. Az ablakban két talpig feketébe öltözött emos lány üldögél, csuklóikon feltűnően sok a karkötő.

Kicsit arrébb, némi mosógépfrekvenciás zene kíséretében a partiarcok népes klikkje tárgyalja a másnap esedékes, őrült nagynak igérkező bulit, na meg azt, hogy ki milyen disznómód fog berúgni, és egyebeket csinálni a közeli diszkó stroboszkóp keltette fényei közt.

A terem másik végében csendesebb emberek üldögélnek, kezükben ilyen-olyan könyvekkel. Olvasgatnak, alig szólnak egymáshoz. Hősünk talán még velük tud a leginkább együtt érezni - valahogy neki sem lenne kedve beszélgetni, vagy egyáltalán ebben a világban létezni, fentieket látván.

A következő órák nem tartogatnak túl sok izgalmat. Mind lélekölően unalmas, de sajnos muszáj hajtani, hisz' Állambácsi, nem akarván, hogy államilag támogatott egyetemi karokra kerüljön a diákság, olyan magasra teszi a mércét, hogy azt csak az tudja megütni, aki végképp stréberré avanzsál. Táncoló idegek harca a fejben.

Miután delikvensünk lehúzta az aznapi nyolc órát, fáradtan indul haza, ugyanazon az úton, melyen reggel - szintén fáradtan - az iskolába érkezett. Útján találkozik országunk többségi kisebbségének néhány intellektüel tagjával is, akik erélyesen felszólítják arra, hogy adja át nekik pénzét, telefonját. Hősünk - s ezúttal tényleg találó a hős megnevezés - hazáig rohan, s mikor végre magára zárta az ajtót, idegesen leselkedik az ablakon: nem jöttek utána?

Azt követően, hogy többé kevésbé megnyugodott, lerogy a szobájában lévő forgósszékre, bekapcsolja számítógépét, majd mikor az végre betöltött, megnézi az MSN-es partnerlistát. Szivecskék, láwcsik és szercsik záporoznak mindenfelől, alig öt perc alatt elvéve delikvensünk kedvét a kommunikáció ezen formájától. Ehelyett úgy dönt, szörfözik egy kicsit inkább a neten, hátha talál valami érdekeset. Az eredmény azonban hervasztó. Közösségi oldalak ismerős-gyűjtő emberei, nevük mellett hatalmas számokkal, érzelmes(nek szánt), ámde tehetségtelen verspróbálkozások a százezredik géportálos személyesoldalon, majd végül a megállapítás, miszerint a Tömegember nevű fajta ellepte a világot.

Ámde hősünk nem adja fel, tovább kutatja az egyedi gondolatokat, ezért bekapcsolja a televíziót, gyorsan végigszalad a csatornákon, de miután csalódottan konstantálja, hogy csupán Józsi Barát és Mónika próbálja megoldani a fogatlan és egyben agyatlan emberek problémáit, inkább lekapcsolja a zajongó fekete dobozt. Néhány percig békés csend honol a lakásban, azonban nemsokára hazaérnek a szülők.

Kezdődik a mindennapi vita a szoba állapotáról, az el nem mosogatott edényekről, és minden egyéb huszadrangú dolgoról, amelyről tulajdonképpen felesleges volna vitatkozni, a szülők azonban mégis megteszik, csupán csak azért, mert fáradtak, és mert nem akarják, hogy bűntudatuk legyen azért, mert ők nem nevelik a gyereküket. Tehát a nyaggatás kényszer-szülte megoldás. Miután a szóban forgó "gyerek" megkapta az aznapi fejmosást, leül tanulni, majd mikor ezzel is végzett, és végképp nincs mit csinálnia, leemel egy könyvet a polcról, és olvasni kezd.

A nap folyamán most először érzi úgy, hogy némi értelemre talált, és ennek szellemében folytatja tovább az olvasást, egészen estig, amikor is fürdeni kell, előkészíteni a másnapi cuccait, és végül lefeküdni aludni. Delikvensünk az ágyban még végiggondolja a nap eseményeit, és megállapítja, hogy bolond világban élünk, olyan emberekkel körülvéve, akiknek szemernyi önálló gondolatuk sincs, és a fejüket csak arra használják, hogy minél jobban designolt hajukat mutogathassák rajta, ahogyan azt a tömegmanipuláló médiában is láthatják. Ámde a kiút még szörnyen távoli.

A változásig még sok - sok fentebb leírt napnak kell eltelnie, s nem is olyan biztos, hogy érdemes rá egyáltalán várni. E sorok írója nem feltételezi magáról, hogy ő sokkal különb mint a többiek (bár úgy érzi, hogy azért egy kicsit még is) vagy azt, hogy ő tévedhetetlen és befolyásolhatatlan. Csupán csak fájlalja, hogy neki, és történetünk kedves hősének ebben a társas magányban kell leélnie egyébként boldognak szánt kamaszéveit, azon egyetlen, aprócska, ámde annál fontosabb tény miatt, miszerint képes gondolatok előállítására. Vajon merre járnak a normális emberek?

Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.