.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

Tulajdonképp mindegy, hogy valaki sokkal több-e vagy sokkal kevesebb-e a körülötte lévőknél. Aki kilóg, az végül úgy is magányos lesz.

Ebből a szempontból alighanem jobban megéri tucatembernek lenni.

Egy erdő – rejtelmes rengeteg – kellős közepén állok. Transzcendens ködbe burkolózik körülöttem a táj. A változás szele fúj keresztül lelkem vékony viharkabátján.

Némán ácsorgok, és várok. Magam sem tudom még, hogy mire, csak annyiban vagyok biztos, hogy lényem minden egyes pontját, az összes apró sejtet átjárja most ez a várakozás.

Hatalmas, sorsfordító dolog közeledtéről suttognak a vénségesen vén fák. Volt már ilyen több alkalommal is jelen életem rövidke történelmének folyamán, most azonban mindennél jelentősebbnek és hatalmasabbnak ígérkezik. Várom, és félek tőle, egyszerre vonz és taszít, magához húz, és ellök.

De hiszen így van ez mindennel. Az egész világ erre épül. Vonzásra és taszításra, sötét és világos ellentétére, és ezek harmonikus összefonódására. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki minderre rájött. Megírták már réges-régen a Bibliában, ha nem is szó szerint, és megírták a Smaragdtáblában is még ennél is sokkal régebben.

"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius"

Ahogyan fent, úgy lent is. Minden egyből való.

És minden ugyanoda tart. Ugyanoda tartunk, mi mindannyian. Az egész emberiség. És egyre többen érzik meg, hogy a mód, ahogyan eddig az életet élték, már nem felelhet meg többé. Új szintekre kell lépnünk, és új dolgokat felfedeznünk lelkünk mélységeiben.

Először mindenkinek a maga szintjén, a saját, személyes életében. Új eszméket, új életcélokat kell találnunk. Szebb, jobb és nemesebb gondolatokat közvetítenünk a környezetünk felé. Persze mindez fájdalmas, és nehéz folyamat. De minden változás az.

Az enyém is. Habár úgy érzem, hogy lassan elérem a célom. Azt a szintet, ahol átszakad a fátyol a múlt és jelen között, ahol az idő megszűnik, és minden komplex egészként épül majd újra bennem. Ahol a felszín közelében lebegő sejtelmek a felszínre buknak majd, hogy levethessék félig áttetsző kagylóhéjaikat, és fényes bőrű tudássá alakulhassanak.

Nemsokára bekövetkezik. Még nem ismerem az időpontot, még nem ismerem a formát, sem pedig a kiváltó okokat. De meg fog történni. Minden idegszálam teljes bizonyossággal érzi, hogy nem is oly’ sokára meg fog történni, aminek meg kell történnie.

Lehet, hogy egy találkozás lesz az. Az is lehet, hogy csupán egy éjszaka csöndjébe hasító felismerés, vagy egy félig kába hajnali gondolat

Bárhogy is, megéri rá várni.

Kitaláltok magatoknak mindenféle hülyeséget, amit aztán később művészi hobbiként aposztrofáltok.

Pedig ha nincs bennetek szenvedély az iránt, amit csináltok... Ha minden írásotokból, minden rajzotokból és festményetekből, az összes fotótokból csak az a halovány vágy üvölt a külvilág felé, hogy tetszeni akartok másoknak, akkor az Anyag sosem növi ki magát Alkotássá.

Ha nincs valódi szenvedély, valódi alkotni akarás a munka mögött, akkor az, amit csináltok - legyen bár bármily' esztétikus is - halott marad.

Merev, mozdulatlan marionett baba. Nincs benne érző, dobbanó szív, nincs benne halhatatlan lélek. Olyan lesz majd, mint egy kagylóhéj. Szomorú és üres.

Szomorú és üres, mint ez az átkozott év, ez az átkozott század...

Óh, emberek, mért nem értitek? Mért nem látjátok meg végre? Ne másnak akarjatok megfelelni... ne másnak akarjatok tetszeni! Az egyedüli mérték csakis a bennünk élő kép lehet önmagunkról... Ahhoz kéne igazodni.

Talán egyszer megértitek. Talán egyszer Ti is érezni fogjátok majd, hogy amiben nincs lélek, szenvedély és eredetiség, az HALOTT, legyen az akár alkotás, akár emberi lény.

Ennyit a bölcselkedésről

Nektek egy nap, egy hét. Nekem egy hónap, egy év.

Olyan akarok lenni mint Ti. Könnyű akarok lenni én is, mindig újabb partokon járni, beérni a kis szigetekkel. Nem a sötét vizeken hajózni hónapokon át, új földrész után kutatva. Bárcsak lehetnék én is... hogy is hívjátok ti? Normális?

Pilinszky: Stigma

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

Érdekes dolgokat látni (mostanság is) a világban. Oké, értem én nagy a válság, de azért mindent erre sem lehet ráfogni. Nevezzük nevén a dolgot: mindenki panaszkodik, hogy nincs pénze. Ezt, persze mint együtt érző emberi lény még meg is értem, és sajnálom is a munkás bácsit, aki lehúzott húsz évet a csavargyárban, de most kirúgták a leépítések miatt, és azon gondolkozik, miből lesz holnap a vacsora. Viszont a sok síró-rívó között találni másfélét is.

Ugyebár engem személy szerint érdekelnek a művészetek, érthető hát, hogy elég sokszor megfordulok ilyesféle lapokon, esetlegesen YouTube-on is bele-belebotlok ilyen, művészekről, és művészetükről készült videókba.

Na már most, fent említett fórumokon egyik másik magát művésznek nevező ember (?) is pont ugyanígy sír, mint a csavargyári munkás bácsi, hogy neki bizony nincs mit ennie. Oké. Ilyenkor a naiv riporter (videóknál) illetve látogató, kommentelő (oldalakon) sajnálkozva megjegyzi, hogy hát igen, manapság olyan nehéz állást találni, meg annyi fizetést összeszedni, amiből meglesz a napi betevő, meg a gázszámla, és még a vásznat, festéket meg az efféle művészeti kellékeket is fedezi.

És, kérem szépen, itt jön az oltári nagy pofára esés. Művészünk sértett arccal, illetőleg heves billentyűcsapkodással kikéri magának a fenti mondatot. Még hogy munka? Miért is keresne egyáltalán munkát? Hisz ő Művész. Neki a művészetéből kell(ene) megélnie, és egyébként is az ő felettébb művészi elvei nem engednék meg, hogy elmenjen krumplit sütni a McDonald’s-ba, havi hetvenezer magyar forintért.

Véleményem szerint az effajta ember nem művész, hanem ügyeskedő csatornapatkány, aki még mikor volt mit ennie is csak azért művészkedett, mert azzal különösebb energia-befektetés nélkül lehet(ett) pénzt keresni. Az efféléknek csak szimplán derogál a munka.

A másik kedvencem az a fotós, aki szintén fenti dolgokon kesereg, miközben egy 360 ezres fényképezőgéppel, plusz ehhez tartozó objektívekkel van tele otthon a sufni. De neki nincs pénze ételre, mivel nem megy el dolgozni, még akkor sem, ha kapna állást, mert ő Művész.

Félreértés ne essék, a fenti kis szösszenettel nem a művészet és az érte járó pénz létjogosultságát akartam kétségbe vonni. Csupán arra akartam rávilágítani, hogy a mai magyar (és nemzetközi) helyzetben nem nagyon van olyan ember, (leszámítva a lottónyerteseket, politikusokat és a segélyen és vérszíváson élő többségi kisebbség népes táborát) aki valós munka nélkül meg tudna élni. És talán ezt nem ártana tudomásul venni pár(ezer) embernek sem, legyenek akár Művészek akár szimplán csak amolyan mezei munkakerülők.

Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.