Az emberi lelket csak egy dolog menteti meg a kárhozattól. Csak az összetartozás érzése. Semmi más.

Az embert végül is mindig azok küldik a pokolra, akiket a legjobban szeret. Mindebben pedig az a legfájdalmasabb, hogy nem tehetünk ellene semmit.

Ha szeretünk, sebezhetővé válunk. Ezüsttálcán szolgáljuk fel a szívünk valakinek, aki egyáltalán nem biztos, hogy érdemes rá. Vagy ha érdemes is, nem biztos, hogy tud vele mit kezdeni.

***

Te sem tudsz mit kezdeni az enyémmel, ugye? Persze, én igazán megértem. Nem vagyok elég különleges hozzá. Sem elég szép, sem elég egyedi. Csak egy porcelánbaba vagyok, amit már sokszor leejtettek és megkarcoltak, és végső soron igazán nincs semmi haszna.

Pedig én próbálkozom, igazán. Mindent megteszek, hogy megközelítsem valahogy azt az ideált, ami már megfelelő lehetne ahhoz, hogy valakinek én is kelljek, de valahogy kezd úgy tűnni számomra, hogy mindez képtelenség.

Talán a legjobb lenne feladnom, és elfogadni ezt az életet úgy, ahogyan van: a maga sivár valójában.
Az álmok azonban képtelenek nyugodni hagyni, a remény nem tudja feladni ezt a szenvedéssel teli haláltusát. Pedig jobb lenne. Sokkal, sokkal jobb.

De hát ez már csak így megy. Majd egyszer elfogadom. És igen, utálom sajnálni magam.

És én remélem, minden egyes kárhozott napom átkozott órájában, hogy lesz egyszer valaki, aki átlát a maszkon, amit a világ felé tartok. Hogy lesz valaki, aki majd engem lát.

A sötét éjjeleken, mikor könnyek fojtanak, amikor a létezésre csak a fájdalom emlékeztet, a rémítő küzdelmek szörnyű perceiben, örökkön örökké csak ez a remény éltet.

Csak ez, és semmi más.

Kicsit... sós...vizes... forró...

Könnyek.

Nem, semmi sem könnyebb.

Csak álmok... elrévedt képek, elhulló fecnijei.

Küzdelem... vérrel... ha megölnek, akkor is.

Csontok. Ropognak, fájnak. Nagyon.

Belül is fáj. Szétszakad. Hagyom.

Gyűlölet. Zöld mocsár. Süpped.

Szeretet. Nagyon fáj. Engedj...

Borospohár a földön. Szilánkok.

Üveg a padlón. Kiáltok.

Nem hallja senki.

Nem hallja senki.

Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.

Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.

Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.

Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.

Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.

Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…

De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.

Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.

Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.

Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…

Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.

Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.

Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…

____

Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/

Kötelező olvasmány mindenkinek:
Paulo Coelho: Az alkimista

Tanulom. Tanulom, hogy kell újból levegőt venni, hogy kell újból lépni és cselekedni. Tenni a dolgom és nem nézni vissza.

Kavicsos betonút. Megyek rajta előre. A napsütötte aszfalt égeti a talpam, a kavicsok folyamatosan a lábam alá keverednek. Hátulról üvöltés és vérszag, elölről homályos derengés.
Csak a pillanat van. Csak az itt és a most. Ez a perc, ez az óra, ez a nap.

Jövőm még nincsen, a múltam már nem kell...

*

Bizonytalanság. Üresség. Félelem. Érzések a lelkem mélyén kavarogva. Legyőzhetők. Mert a világon minden legyőzhető, és aki a Személyes Történetének útján jár, az meg is kap minden segítséget ehhez.

És bármi is történjék, én hiszem és tudom, hogy minden okkal, a mi okulásunkra történik. Az emberi lét folyamatos tanulás, és a tanultak folyamatos számonkérése. Mint a házivizsgák. Csak itt nem az évvégi jegy, hanem a lelkünk boldogsága a tét. Minél hamarabb vonjuk le a következtetést, annál hamarabb enged új vizekre evezni az Élet.

Persze mindez néha fáj, de el kell fogadjuk, hogy a legnagyobb tanítómester nem a Boldogság, hanem a Magány és a Fájdalom. Hiszen épp a legyőzésük által leszünk többek, erősebbek.

És persze ne feledjük, hogy a legfényesebb győzelmek a legnagyobb csatákból születnek.

"Carry on my wayward son
There'll be peace when you're done
Lay your weary head to rest
Don't you cry no more"

Lélekmély

Halódva álmodó testfoszlány
Az vagyok?
Szívembe szúródó jégbálvány
Hallgatok.

Véred a véremben lüktetve
Képzelet?
Mosolyogni, múltat feledve
Nem lehet.

Mélysötét füstködben szenvedve
Remélek?
Zafírkék halálba meredve
Nem élek.

Hogy a vers címzettje? Életem történetének vérestollú írója és valaki más, aki úgyis magára ismer, kár róla írni.

"Beszélj hozzám... mondd újra el, hogy a világ botrány, de holnap mégis élni kell"

A kép és a vers saját. Nem lopod el.

Egyébként szeretem a határidőket. Kijelölik valaminek a végét.

Fájdalmasan gyönyörű

József Attila
Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

(1925.)

Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Néha olyan az élet, mint az álmok. Szürreális, zavaros és megfejthetetlen. De ez a káosz, itt bennünk a mindenséghez képest csupán vihar egy kanál vízben. És én mégis félem minden pillanatát, félek, hogy padlóra ránt, félek, hogy megtépáz, aztán otthagy, mint valami szerencsétlen, kegyvesztett rongybabát.

A mellkasom gyorsan emelkedik föl, és le, légzésem egyenetlen, torkom félelem szorítja össze. Hosszú, perceknek tűnő pillanatok múlnak el. Azután felébredek. Hideg verítékben úszik arcom, testem minden sejtjét remegés járja át. Jótékony sötétség borul a szobára, takaróm védelmezőn ölel. Lassan megnyugszom. A takaró nem megy el. Magamra húzhatom, amikor csak akarom. Vigyáz rám, ameddig másképp nem határozok. Nincs önálló akarata, csak egy tárgy, még ha oly’ kedves is.

De mi a helyzet Veled? Te nem lehetsz a takaróm, s én mégis úgy viselkedem, mintha az lennél. Te emberből vagy, gondolatokkal és álmokkal, és akkor hagysz itt engem az éjszakában, amikor épp úgy döntesz. A szívemben forgatja tőrét ez az érzés. Hogy nem lehet beleszólásom a jövőbe, hogy nem maradhatsz addig, ameddig csak akarom. Nem vagyok biztonságban…

Mi lesz velem, ha egyszer itt maradok egyedül, életem mélysötét éjszakájában? Mi lesz, ha a hideg majd a bőrömhöz ér, és én nem tudok hová menekülni a magány álmatlan könnyei elől? Nem akarom, hogy így történjen, még akkor sem, ha tudom, hogy így történik majd, mert ez a világ rendje. Félek, rettegek minden pillanattól, mert minden újabb másodperc közelebb visz ahhoz az éjszakához, amiből majd nem lesz kiút. Képtelen vagyok barátkozni az érzéssel, hogy tovább kell majd élnem, bárhogy fájjon is.

A legnagyobb mértékben iszonyodom az egyedülléttől. Iszonyodom a végtelen űrtől, amit a hiány hagyhat az ember szívében. Talán nem hiába mondják, hogy semmihez sem szabadna annyira kötődnünk, hogy nélkülözhetetlenné váljon az életünkben. De lehetséges ez? Saját példámból kiindulva nem hiszem.

Na de, mindennek tudatában mégis hogyan lehet túlélni? Mi több, hogyan lehet élni?

Félek. Hazudd kérlek, hogy nincs mitől. Hogy elhinném-e? Aligha.

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Hát, végre elkészült, fogadjátok szeretettel. Az ötlet nem biztos, hogy saját,megesik, hogy időnként félig elolvasott, és csak tudatalattim által felfogott dolgokból ellopok ezt azt, és átalakítgatom. Mindenesetre egy közel másfél éves "írói válság" után egyelőre ennyi telik tőlem. Íme:

Úgy, ahogyan mindig - minden egyes éjszakán - vártam, hogy jöjjön az a kábulatot hozó, mély, álomtalan álom. Úgy, ahogyan mindig, hiába, már túl régóta. Csend volt, csak az odakint fújó, metszően hideg szél neszezése hallatszott be időnként. Éjfekete, és kongóan üres volt minden... én is. A testem és a lelkem minden egyes porcikája az elmúlás után sóvárgott, holott tudtam, hogy azt még nem lehet. Egyelőre nem. Tűrnöm kell még a napok múlását, szemek pergését a homokórában, ki tudja még hány örökkévalóságig.

Gyermekkoromban mindig jobb kedvem lett a meséktől. Habár, ha jobban belegondolok, talán nem is a meséktől derültem fel, hanem csak a ténytől, hogy van, akit érdeklek annyira, hogy meséljen nekem. Ennek ellenére azért megpróbáltam felidézni néhány klasszikust, de egy idő után ráuntam Csipkerózsika, Hófehérke és a többiek nevetséges, happy enddel végződő történeteire. Az élet nem ilyen - gondoltam, miközben félig dühösen, félig szomorúan átfordultam a másik oldalamra. Az életben nincs herceg, nincsen „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, legfeljebb „boldogan éltek, amíg össze nem vesztek és el nem váltak” vagy „boldogan élt volna, ha viszontszeretik” és egyéb, ehhez hasonló forgatókönyvek.

Ekkor villant be a Pillangó és a Gyertyaláng története. Furcsa kis mese volt, nem is emlékszem már, hol hallottam. Mintha mindig bennem élt volna, valahol mélyen a szívem egy eldugott kis fiókjában, ahová nem pillanthatott be senki, én magam pedig valamilyen furcsa okból nem is akartam, és nem is próbáltam meg leporolni.

Egy zöld réten kezdődött a történet, mely tulajdonképpen egy teljesen átlagos kis mező volt vadvirágokkal, gyomokkal és bogarakkal. Itt élt a Pillangó, viszonylagos boldogságban, virágról virágra repdesve és örökké álmodozva. Lila mintás fekete szárnyain csodálatos csillogással tört meg a napfény. Azonban hiába volt olyan szép, hogy még a legszebb virágokkal is versenyre kelhetett volna, mégis gyakran unatkozott. Ezért egy verőfényes, de csendes délelőttön, hosszú vívódás után végre döntött: elindul és felfedezi a világot.

Kibontotta színpompás szárnyait és boldogan csapott velük a virágillattól terhes levegőbe. Minden csupa várakozás és vággyal teli félelem volt benne. Alig várta az érzéseket, a kalandokat… Alig várta, hogy végre megtudja, milyen is igazán élni. Új barátságokat akart kötni és olyan helyeket vágyott végre megismerni, ahol eddig csak álmaiban járt.
Repült, ahogyan csak a szárnya bírta… túl a fákon, a hegyeken és völgyeken, rendületlenül célja felé törve. Életében először nem találta hívogatónak az alvást és az álmokat, mert ezúttal az ébrenlét izgalmasabb kalandokat ígért.

A tizenegyedik nap hűvös hajnalán elért egy kisvárosba. A hétköznapi szemlélő számára persze nem lett volna túl érdekes ez a hely, hiszen nem voltak álomszép épületei, régmúltból fennmaradt műemlékei, és nem éltek benne híres emberek sem. A Pillangó számára azonban már ez is jóval több volt, mint amennyit valaha is el tudott képzelni. Végigrepült az apró macskaköves utcákon, melyeken megannyi ember sétált, néha pedig leszállt egy-egy muskátlis ládára, hogy megcsodálja az addig ismeretlen virág piros szirmait. Mindenki mosolygott rá, a gyerekek meg akarták érinteni… Minden új és szikrázó volt, és a Pillangó úgy érezte, valami ritka kincsre talált, és hogy itt egészen biztosan megtalálja majd boldogságának kulcsát

Különös, boldog kábulatban telt az elkövetkezendő két napja. Magába szívta a várost, megnézegette, jobbról, balról és felülről is. Látta, ahogyan éjszaka a csillagok és a Hold fényében fürdik és látta akkor is, mikor a Nap pirkadatkor újra ezer színbe öltöztette. Elbűvölten figyelte az embereket, ezeket a különös lényeket, akik mintha mindig, szüntelenül siettek volna valahová, aggodalmas, komolykodó arccal. A leginkább talán a gyerekek nyűgözték le, a szemükben csillogó őszinteség és kíváncsiság mellyel minden dologhoz közelítettek. Tökéletesen és maradéktalanul boldognak érezte magát, egészen a tizenharmadik nap estéjéig.

Az egyik eldugott kis mellékutcában röpdösve meglátott egy nyitott első emeleti ablakot, ahonnan halvány, de barátságosnak tűnő fény áradt. Kíváncsian repült az ablakpárkányra, hogy megnézhesse, mi világít.

És akkor megállt a világ. A Hold már hirtelen nem is volt olyan kerek, a csillagok már nem is voltak olyan fényesek, és az ablakokban nyíló virágok elvesztették az illatukat, mert mindezt elhalványította valami egészen más. Valami, amit odabent látott meg. Valami, ami talán a hétköznapi szemlélő számára semmi különöset nem jelentett, de a kis Pillangónak attól a perctől fogva maga volt az egész világ. Egy halványan pislákoló gyertyaláng volt az, kedves, narancsszín fénnyel. Álomszerű bájjal lebegett kecses és fehér viasztestén, melynél a Pillangó még sosem látott csodálatosabbat. Órákon át csak bámulta, és azon gondolkodott, hogy hogyan lehet valami ennyire szívet tépően szép. Megremegett, ha csak belegondolt, hogy esetleg közelebb is mehetne hozzá.

Végül ott érte a reggel az ablakpárkányon. Körülnézett, de nem látta sehol a gyertyát. Azon tűnődött, vajon hová lehetett?  Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, és nem volt teljesen biztos benne, hogy nem csak álmodta azt a csodát, amit előző este látott, bár a szíve mélyén érezte, hogy igaznak kell lennie

Néhány percnyi mélázás után aztán elindult immár szokásossá vált reggeli körrepülésére, bár megfogadta, hogy este visszatér. Úgy gondolta, talán majd a friss levegő kitisztítja a fejét, és segít neki napirendre térni az előző este látottak felett. Tévedett. Egyszerre minden szürkének és értelmetlennek tűnt, ami addig színekkel teli és csodaszép volt. Az emberek nem voltak többé érdekesek, az addig barátságosnak tűnő házakat most kopottnak, sivárnak és koszosnak látta, a muskátlikat az ablakokban hervatagnak és haloványnak.

A Pillangó kétségbeesett, és nem tudta mihez kezdjen. Azon tűnődött, hogy vajon mi lehet ez a hirtelen változás a belsejében, mért érez hirtelen fájó egyszerre valahogy mégis kellemes melegséget, ha az előző estére gondol? Tudta, hogy vissza kell mennie, és meg is tette, azonban ezúttal sem ment közel a gyertyalánghoz, csak távolról bámulta a fényét, és érezte a melegét, de már ez is valami különös, földöntúli békével töltötte el a lelkét, melyet nem tudott, de nem is akart megmagyarázni. Olyan volt, mintha az élet minden szépségbe egy pontba sűrűsödne, mikor a lángba néz.

Másnap, mikor felébredt, már tudta, hogy amit érez, az nem lehet más, csak szerelem, csupa nagybetűvel. Őszintén és igazán, úgy, ahogyan csak a mesékben szokott megtörténni. Elhatározta, hogy amint eljön az éjjel, összeszedi minden bátorságát, és odarepül a gyertyalánghoz. Át akarta ölelni, megcirógatni, érezni a közelségét. Bármit megadott volna érte.

Egész nap kábán lebegett, úgy érezte nem is ezen a Földön jár. A csillagokig tudott volna repülni örömében, és még talán tovább is… Úgy érezte, hogy legyőzhetetlen és hogy megtalálta aprócska kis élete egyetlen igazi értelmét. Előre örvendezett a pillanatnak, melytől a végső beteljesülést várta.
Az idő ólomlábakon járt, a Pillangó úgy érezte, éveket öregedett a várakozás néhány órája alatt. Minden másodperc, minden perc és óra olyan volt, mintha valaki a végtelenbe helyezte volna őket. Végül persze eljött az este, és ő olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott. Már majdnem olyan gyorsan verdesett a szárnyaival, mint ahogyan az álmai száguldottak, és mikor elérte célját már lassan kezdte elviselhetetlennek érezni a boldogságot.

Izgatottan kezdett kalapálni a szíve, mikor meglátta szerelmét, a szoba közepén, az aprócska asztalkán, csakúgy, mint az előző estéken. Mintha kicsit kisebb lett volna, mint legutóbb, de ez egyáltalán nem zavarta a Pillangót, hiszen így is tökéletesnek látta. Tökéletesnek, hívogatónak és reményteljesnek.

Reszkető szárnyakkal repült egyre beljebb a szobába. Úgy érezte, mindjárt elájul, ezért leszállt az asztal szélére. A gyertyaláng így, közelről még százszor szebbnek tűnt, mint az ablakpárkányból. Itt már valóban érezni lehetett a tűz melegét, legalábbis a Pillangó mindenképp így hitte, de az is megeshet, hogy csak az érzések melegítették fel belülről, és űztek vele furcsa játékot. Elhatározta, hogy odamegy hozzá, egészen közel, hogy megérinthesse, ha csak egy pillanatra is.

Mély levegőt vett, és odarebbent. Csak egy szemvillanásnyi ideig tartott az egész. Csak egy röpke kis másodpercig érezte a beteljesülést, a valódi boldogságot, aztán meggyulladt a szárnya. Olyan volt, mintha világok haltak és születtek volna meg abban a pillanatban. Érezte, ahogy a lángok belémarnak, és szétégetik minden egyes sejtjét.

Nem tudta, mi történik. Nem értette, hogy az a végtelen öröm hogy csapott át hirtelen mindent felperzselő kínba. Üvölteni akart, érezvén a lángok kínzó csókjait a testén. Az utolsó előtti pillanatban, aztán rájött, hogy most meg fog halni. Hogy vége lesz mindennek. Hogy nem szárnyalhat többé, és semmit nem látott a világból csak az otthonát, néhány hegyet útközben, na meg persze ezt az álmos kisvárost… Valahogy azonban mégsem bánta, hiszen egyetlen egyszer, még ha csak egy múló kis időre is, de érthette és érezhette azt, amit az emberek többsége egy élet alatt sem ért meg: hogy milyen igazán szeretni.

Felsóhajtottam, és elmorzsoltam egy könnycseppet a bal szemem sarkában. Arra gondoltam, hogy igen, ilyen az élet, nem szirupos mese törpékkel, hercegekkel, meg fehér lovakkal. Az élet nem élet fájdalom nélkül, és fel kell rá készülni, hogy talán a legnagyobb gyönyörrel jár majd a legnagyobb kín is. Hisz sokszor olyan keskeny a határ a két érzés között, és csak a véletlen dönti el, kiből lesz Pillangó, és kiből Gyertyaláng.

Már túl messze...Minden ami csak szép lehetett volna úgy pereg le a szemem előtt, mint egy régi, ócska némafilm, melynek én voltam, vagyok meg nem szólaló főszereplője. Szánalmas kesergés olyan dolgok után, amik nem lehetnek az enyémek... Egy hullámvölgy, aminek egy a célja: hogy kimásszak belőle... de...

See the stone set in your eyes
See the thorn twist in your side
I wait for you

Átgondolva, talán semmi sem tehetne boldoggá... Talán túlságosan hozzászoktam már ehhez az érzéshez, ahhoz, hogy elengedjem. Talán, ha elmúlna, ha minden szép volna és minden megoldódna, már nem is volna többé olyan érdekes ez az egész, amit tulajdonképpen életnek nevezek... Az én életemnek... Persze a racionális és az érzelmes felem örök harcban áll... de azt mindkettő tudja, hogy fel kell kelni, és élni kell...és mégis...

With or without you
With or without you

Élni. Csak élni, keresztül mindenen. Akkor is, ha nem megy, mert valami nem teljes, és nem is lehet az, talán már sosem... Mintha a lét aprócska mozzanatai szaggatottá válnának mostanában... És egyre nehezebb, de azért így vagy úgy egyelőre még megy...

Egyébként voltunk színházban, és a darabban hallottam ezt a U2 dalt, amiből az idézetek vannak... Néhány percnyi varázslat volt, még akkor is, ha egyébként egy végtelenül röhejes jelenet kellős közepén énekelte el - még Bononál is jobban -  az a valójában szomorú bohóc...

És az első táncpróbán is túl vagyok. És még nem tört ki a nyakam, a bokám, vagy egyéb más, létfontosságú, vagy kevésbé fontos alkatrészem. Továbbá írtam egy hibátlan fizikadogát.

Fentiek azért némiképp okot adnak az örömre, ha csak időlegesen is... Majd meglátjuk...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...