Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)