Tulajdonképp mindegy, hogy valaki sokkal több-e vagy sokkal kevesebb-e a körülötte lévőknél. Aki kilóg, az végül úgy is magányos lesz.

Ebből a szempontból alighanem jobban megéri tucatembernek lenni.

Egy erdő – rejtelmes rengeteg – kellős közepén állok. Transzcendens ködbe burkolózik körülöttem a táj. A változás szele fúj keresztül lelkem vékony viharkabátján.

Némán ácsorgok, és várok. Magam sem tudom még, hogy mire, csak annyiban vagyok biztos, hogy lényem minden egyes pontját, az összes apró sejtet átjárja most ez a várakozás.

Hatalmas, sorsfordító dolog közeledtéről suttognak a vénségesen vén fák. Volt már ilyen több alkalommal is jelen életem rövidke történelmének folyamán, most azonban mindennél jelentősebbnek és hatalmasabbnak ígérkezik. Várom, és félek tőle, egyszerre vonz és taszít, magához húz, és ellök.

De hiszen így van ez mindennel. Az egész világ erre épül. Vonzásra és taszításra, sötét és világos ellentétére, és ezek harmonikus összefonódására. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki minderre rájött. Megírták már réges-régen a Bibliában, ha nem is szó szerint, és megírták a Smaragdtáblában is még ennél is sokkal régebben.

"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius"

Ahogyan fent, úgy lent is. Minden egyből való.

És minden ugyanoda tart. Ugyanoda tartunk, mi mindannyian. Az egész emberiség. És egyre többen érzik meg, hogy a mód, ahogyan eddig az életet élték, már nem felelhet meg többé. Új szintekre kell lépnünk, és új dolgokat felfedeznünk lelkünk mélységeiben.

Először mindenkinek a maga szintjén, a saját, személyes életében. Új eszméket, új életcélokat kell találnunk. Szebb, jobb és nemesebb gondolatokat közvetítenünk a környezetünk felé. Persze mindez fájdalmas, és nehéz folyamat. De minden változás az.

Az enyém is. Habár úgy érzem, hogy lassan elérem a célom. Azt a szintet, ahol átszakad a fátyol a múlt és jelen között, ahol az idő megszűnik, és minden komplex egészként épül majd újra bennem. Ahol a felszín közelében lebegő sejtelmek a felszínre buknak majd, hogy levethessék félig áttetsző kagylóhéjaikat, és fényes bőrű tudássá alakulhassanak.

Nemsokára bekövetkezik. Még nem ismerem az időpontot, még nem ismerem a formát, sem pedig a kiváltó okokat. De meg fog történni. Minden idegszálam teljes bizonyossággal érzi, hogy nem is oly’ sokára meg fog történni, aminek meg kell történnie.

Lehet, hogy egy találkozás lesz az. Az is lehet, hogy csupán egy éjszaka csöndjébe hasító felismerés, vagy egy félig kába hajnali gondolat

Bárhogy is, megéri rá várni.

Kavargok. Lelkemben zavaros örvények garmadája rázkódik keresztül a napok tompának ható során, de érzem, hogy jó most így.

Azt hiszem, ha az embernek sikerül elérnie a lelki mélypontot, akkor tesz egy lépést a filozófiai csúcspont felé. Először minden fekete és fájdalmas, aztán a könnyek és a fájdalom elkezdik tisztára mosni az elmét.

Születő gondolatok magvai kezdenek el kisarjadni, majd szédületes magasságba törni, eleinte nem túl észrevehetően, később egyre több teret és törődést követelve maguknak. Végül elérik a lélek szféráját, mely még mindig romokban hever a régi megrázkódtatástól. De már nem sokáig, mert a gondolatok és új eszmék lendülete magával ragadja őt is, hogy egy szebb világ felé vehesse végre útját.

Új lehetőségek bontakoznak ki, a Nap pedig ezerszínűre festi fényes sugaraival a kinyíló és kiszélesedő világot.

Új Aranykor következik. Igazabb, következetesebb és lendületesebb, mint az eddigiek.

Kémia óra helyetti okoskodás...
HIM - In Venere Veritas

"There are wounds that are not meant to heal at all"

Életünk csupán egy játék, végkimerülésig tartó, hosszú tánc. Evidens tehát, hogy az évek múlásával egyenesen arányosan nő botlásaink, sebeink száma is. Vannak sérülések, melyek napok, hetek, hónapok múlva, könnyebben vagy nehezebben, de begyógyulnak, s gyógyulásukkal együtt egyúttal a felejtés homályába is ájulnak.

És vannak olyan sebek is, melyek örök, véres mérföldkőként kísértve minket velünk maradnak. Mély hegek szívünk falán. Hogy miért nem gyógyulhatnak meg soha, csak talán a halál balzsamos felejtést hozó ölelésében? Ki tudja… Van, hogy a fájdalom túl mélyre szúrja belénk méregtől csöpögő tőrét, és van olyan is, hogy a már épp hegedni készülő sebeket mi magunk tépjük fel, újra és újra, tudatlan, vagy ritkábban tudatos önmarcangolásunkkal.

De talán jól van ez így. Jó, hogy tetteink és kínjaink vérrel vörös mementókként velünk maradnak, ezáltal megmentve bennünket múltbéli botlásaink megismétlésétől. Hiszen egy-egy szívet millió szilánkra repesztő történés, vagy tett megismétlődését már közel sem biztos, hogy túlélné az emberi lélek, mely sokkal érzékenyebb minden apró rezdülésre, mint akár a legdrágább hegedű legfinomabb húrjai.

Persze be nem hegedő sebeink ajándéknak tekintése közel sem egyszerű feladat. A legtöbb esetben hosszú időnek – akár éveknek is – kell eltelnie ahhoz, hogy belássuk, hogy az adott tett vagy történés, ha nem is közvetlenül, de a javunkat szolgálta.

Addig is, tehát míg a szenvedés hosszú és szívfacsaró időszaka tart, tudnunk kell, hogy semmi sem történik ok nélkül ebben a világban. Minden gondolatnak, minden egyes apró mozdulatnak megvan a maga hatása a jövőre, mint ahogy egy pillangó szárnyának lebbenése is magában hordozza a hurrikán ígéretét.

S ami elrendeltetett valamikor az idők kezdetén, az meg is fog történni, bármit is teszünk ellene vagy érte. De félni felesleges, hiszen végső soron minden szenvedés, minden örömteli perc története csak a mi javunkra és okulásunkra íródott.

Fojtott csend volt. Az unalom zsibbadásszerű görcsbe rántotta testemet, miközben a kissé koszlott fugázatú csempéket bámultam egy sivár orvosi váróteremben, immár több órája.

Bár nem láttam a szemeimet, de valami azt súgta, üvegesnek tűnhetnek az esetleges külső szemlélődő számára, amit nem is volt túl nagy csoda, tekintve, hogy az általuk felfogott képek már több perce nem érkeztek meg az agyamba. Csak bámultam kifelé a fejemből.

Elmém sugárútján vészes sebességgel cikáztak a gondolatok, melyek csupán az igazságot akarták megtalálni létem végtelenében. Nem jártak sikerrel, sem most, sem azelőtt semmikor.

Azt hiszem, elmondható, hogy lemondtam már minden létező elvről, az igazság, vagy az egyetemes szeretet kereséséről.

Fáradt sóhajjal állapítottam meg, hogy belefásultam ebbe az egész kavargásba. Lassan lehunytam szemeim, és a tenyerembe temettem az arcom. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, és folytathatnám végre a várakozásmentes életet. Utáltam várni. Utálok várni. Várni azt jelenti, hogy csendben kell üljek. Az, hogy csendben kell üljek, azt jelenti, hogy gondolkoznom kell. Rég rossz.

Éreztem, ahogy az egyre nyomasztóbb csendben szinte átölelt a kétségbeesés. Az, ahol valaha elképesztő tűzzel égett a tenni akarás, az igazság megtalálására való vágy, immár nem volt más, csak kongó üresség. Fájdalommentes, néma, üvöltő kín.

El akartam szaladni, de nem tehettem. Sorra feltettem magamnak életem nagy kérdéseit, és sorra meg is válaszoltam őket. Bár nem lettem tőle boldogabb, végre valahára bevallottam magamnak, hogy gyűlölöm az embert, aki vagyok. Gyűlölöm a szenvtelenségem, a közönyt, ami kalitkába zárt, és nem enged a többi ember közelébe. Gyűlölöm, hogy nem lehetek olyan, mint mások.

Egy percre nosztalgikusan elmosolyodom. Felrémlik előttem egy valaha volt beszélgetés erről a témáról, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűleg minden ember ezt érzi. Mindannyian egyedül vagyunk a magunk módján. Gyűlölöm a magányt, és gyűlölöm a csendet, mert olyankor szembe kell néznem a magánnyal.

A gyötrődő gondolatok közül egy hang szakított ki végül. A nevemet mondták. Sorra kerültem tehát. Dolgom végeztével vetettem még egy utolsó pillantást a kihalt váróteremre. Sivár falak, rosszkedvű némaság. Üresség. Mintha a lelkemben járnék.

Fáj.

Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -

Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)