Vannak mélypontok. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem látja, hogy merre, vagy hogy miért.

Volt már ilyen, megesett már, hogy fájt. Tudom mit jelent élve halottnak lenni, meg azt is, hogy nincs olyan állapot, amit nem lehet túlélni. Mindent túl lehet, s talán ez az ami épp a legszörnyűbb az emberben. Nem képes meghalni az igaz dolgokért. Csak megalázva és összetörve, csak akkor mikor már megváltás távozni. Sosem büszkén, sosem emelt fővel.

Na de visszatérve az eredeti témához (mert hogy ezúttal nem az elmúlásról akartam értekezni), alighanem kijelenthető, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az éjszaka sötétsége olyan sűrűvé válik, hogy megfojtja az embert. Talán a reménytelenség a legrosszabb ebben az egészben. Az agyaddal tudod, hogy van kiút, hogy elmúlik majd, és mégis minden álmod a sötétségbe húz.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok eljátszani azt, hogy minden rendben. Nem akarom mímelni a mosolyt, ami fáj az arcomnak, nem akarom többé azt mondani, hogy jól vagyok, miközben minden nap és éjjel egy átkozott pokoljárás. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel.

Hiszen érdekel. Fáj minden pillanat, minden reggeli ébredés és éjjeli elalvás. Rémisztő a pánik meg a már megszokott örök aggódás és most mindezek mellé még ez az érzelmi hullámvasút is. Nem tudom mihez kezdjek.

Mocskos, csillagtalan éjszakák. Utállak titeket a hazugságaitokkal együtt, meg azért mert mindig összetöritek a szívemet.

És csak hogy tisztázzam: nem érdekel, hogy kiolvassa el ezt. Az se, hogy mit gondol róla, rólam vagy bármiről (persze szívesen várom a szórakoztató teóriákat az elborult a lelkivilágomról, ha valaki érez rá indíttatást). Na de a lényeg az, hogy nem fogom többé cenzúrázni a saját gondolataimat a saját blogomban. Elég az a valóságban is.

Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.

Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.

Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.

Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.

Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.

Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…

De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.

Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.

Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.

Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…

Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.

Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.

Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…

____

Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/

Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.