Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)

Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

"Kiskoromban sosem értettem miért isznak az emberek kávét. Aztán később, ahogy felnőttem, szép lassan ráébredtem, hogy az a piszkosbarna lötty, ahogy összekeveredik a cukorral és tejjel, épp olyan, mint az élet: még amikor édes, akkor is hagy valami furcsa, keserű utóízt az ember szájában." - R.

Milyen kár, hogy csak a fejemben, és egyszer talán majd egy fióknak írt firkálmány lapjain lehetsz valós...

Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

Nos, igazából nem is tudom mit kéne írjak.
Annyi minden történik miközben annyira nem történik még mindig semmi.
Mintha két lélek lakna a testemben, és mindketten másfelé szeretnének elindulni. Az egyik a régi tervnél maradva szépen folytatná megszokott kis útját, a másik felrúgna mindent , és hazárdjátékozna egyet, pihenésképp.

Furcsa dolgok ezek, már kezd olyan lenni, mintha tudatos tudathasadás volna. Egy és ugyanazon elmében lakó, két, egymásnak tökéletesen ellentmondó vélemény, a maga nézőpontjából mindkettő logikusnak tűnik.

Mi tehető egy ilyen helyzetben? Persze a leglogikusabb az volna, ha az elme működésbe léptetné a rettegett csodafegyvert, a szívet, de azt most nem lehet. A szív hat láb mélyre költözött, mély álmából csak egyetlen egy dolog riaszthatja fel, de ez az egyetlen jelenleg nem előidézhető sem természetes, sem pedig mesterséges úton.

Ilyen körülmények között viszont honnan tudható, hogy a két lehetséges útvonal közül melyik a helyes? Habár, jobban átgondolva, az egyik mintha fölényben lenne, pontosan a hat láb mélyre ásott szív miatt. Legyen hát az, maradjon a régi út, a régi célok és a régi megvalósítás.

Mindenesetre kár, hogy a másfél évvel később funkció nem elérhető

Egy erdő – rejtelmes rengeteg – kellős közepén állok. Transzcendens ködbe burkolózik körülöttem a táj. A változás szele fúj keresztül lelkem vékony viharkabátján.

Némán ácsorgok, és várok. Magam sem tudom még, hogy mire, csak annyiban vagyok biztos, hogy lényem minden egyes pontját, az összes apró sejtet átjárja most ez a várakozás.

Hatalmas, sorsfordító dolog közeledtéről suttognak a vénségesen vén fák. Volt már ilyen több alkalommal is jelen életem rövidke történelmének folyamán, most azonban mindennél jelentősebbnek és hatalmasabbnak ígérkezik. Várom, és félek tőle, egyszerre vonz és taszít, magához húz, és ellök.

De hiszen így van ez mindennel. Az egész világ erre épül. Vonzásra és taszításra, sötét és világos ellentétére, és ezek harmonikus összefonódására. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki minderre rájött. Megírták már réges-régen a Bibliában, ha nem is szó szerint, és megírták a Smaragdtáblában is még ennél is sokkal régebben.

"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius"

Ahogyan fent, úgy lent is. Minden egyből való.

És minden ugyanoda tart. Ugyanoda tartunk, mi mindannyian. Az egész emberiség. És egyre többen érzik meg, hogy a mód, ahogyan eddig az életet élték, már nem felelhet meg többé. Új szintekre kell lépnünk, és új dolgokat felfedeznünk lelkünk mélységeiben.

Először mindenkinek a maga szintjén, a saját, személyes életében. Új eszméket, új életcélokat kell találnunk. Szebb, jobb és nemesebb gondolatokat közvetítenünk a környezetünk felé. Persze mindez fájdalmas, és nehéz folyamat. De minden változás az.

Az enyém is. Habár úgy érzem, hogy lassan elérem a célom. Azt a szintet, ahol átszakad a fátyol a múlt és jelen között, ahol az idő megszűnik, és minden komplex egészként épül majd újra bennem. Ahol a felszín közelében lebegő sejtelmek a felszínre buknak majd, hogy levethessék félig áttetsző kagylóhéjaikat, és fényes bőrű tudássá alakulhassanak.

Nemsokára bekövetkezik. Még nem ismerem az időpontot, még nem ismerem a formát, sem pedig a kiváltó okokat. De meg fog történni. Minden idegszálam teljes bizonyossággal érzi, hogy nem is oly’ sokára meg fog történni, aminek meg kell történnie.

Lehet, hogy egy találkozás lesz az. Az is lehet, hogy csupán egy éjszaka csöndjébe hasító felismerés, vagy egy félig kába hajnali gondolat

Bárhogy is, megéri rá várni.

Viselkedéselemzés 1.0. Hogy működik az újraprogramozott, frissített agyú Vivv., avagy, mi történne, ha szerelmes volnék?

Én írok levelet Magának…- kezdte Tatjana, réges-rég egy ütött-kopott könyv megsárgult lapjain. Most pedig:

Én írok levelet Neked, egy eldugott oldal eldugott szegletében, kicsit másképpen.

Persze a legnevetségesebb az egészben az, hogy ezeket a sorokat Te sosem fogod elolvasni, legalábbis őszintén remélem. Remélem? Hiszen lehet, hogy jobb volna, ha mégiscsak elolvasnád, magadra ismernél, és aztán boldogan élnénk… amíg össze nem veszünk – elvégre manapság már csak így megy ez.

Persze mindez csak álom. Én sosem leszek neked a hercegnő, és tulajdonképpen Te sem lehetnél nekem soha A Herceg. Talán csak néha, álmos reggeleken, vagy egy-egy elrohanó pillanatban, amikor valami furcsa varázslat folytán a te és én összemosódik, és mi lesz belőlük.

Percnyi boldogság volna, bár lehet, hogy igazibb és mélyebb, mint bármi, amiben valaha is részem volt. Pedig voltam már boldog egy másik ember pillantásától, remegtem már őrült szívdobogással egy egyszerű köszönéstől, de mégis… Ez más volna. Más lehetne.

Azt hiszem, igazán szerelmes is lehetnék, ha hagynám magamnak, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. De nem hagyhatom. Nincs értelme. Csak kínlódnék, csak fájna, mikor másra mosolyogsz. Igazából most is fáj egy kicsit, de közel sem annyira, mintha megengedném magamnak azt a luxust, hogy szeresselek.

A kérdés csak annyi, hogy mi volna a leginkább jó… Azt hiszem, az, ha elfelejtenélek, úgy igazán, véglegesen. Volt már rá példa, jól is ment. Egy darabig.
Kidobtalak az ajtón, és te alattomban visszamásztál az ablakon. Mindig, újra és újra… Lehet, hogy ilyen az, mikor az ember a szíve mélyén igazán szerelmes?

De nem. Ezt a kérdést nem akarom megválaszolni. Félek a választól. Túl megrázó volna.

Inkább maradok hideg. Inkább nem kell senki. Inkább maradok felszínes, és mosolygok kedvesen mindenkire, még akkor is, ha belül néha úgy érzem, hogy megfulladok. Így könnyebb. Így nem fájsz. Így boldoggá tud tenni az a kevés, ami jut.

De bárhogy is legyen, bármi is történjék, bármerre is sodorjon az utam, bennem örökre megmarad egy álomkép, amelyben Te és Én Mi vagyunk.

Kavargok. Lelkemben zavaros örvények garmadája rázkódik keresztül a napok tompának ható során, de érzem, hogy jó most így.

Azt hiszem, ha az embernek sikerül elérnie a lelki mélypontot, akkor tesz egy lépést a filozófiai csúcspont felé. Először minden fekete és fájdalmas, aztán a könnyek és a fájdalom elkezdik tisztára mosni az elmét.

Születő gondolatok magvai kezdenek el kisarjadni, majd szédületes magasságba törni, eleinte nem túl észrevehetően, később egyre több teret és törődést követelve maguknak. Végül elérik a lélek szféráját, mely még mindig romokban hever a régi megrázkódtatástól. De már nem sokáig, mert a gondolatok és új eszmék lendülete magával ragadja őt is, hogy egy szebb világ felé vehesse végre útját.

Új lehetőségek bontakoznak ki, a Nap pedig ezerszínűre festi fényes sugaraival a kinyíló és kiszélesedő világot.

Új Aranykor következik. Igazabb, következetesebb és lendületesebb, mint az eddigiek.

Na, először is: Szerintem Davey Havok jó arc. Oké, a műszempilla gáz. De a többi nem. Másodszor, mindent tisztelt hozzám közelálló olvasót kérek arra, hogy ha netán túlélne engem, intézze el, hogy ez a dal szóljon a temetésemen. Nem is lehetne tökéletesebb búcsúztató számomra.

______

Csend honolt a szobában, csend, melynek még a leghalkabb suttogás is fájna. Gondolatok száguldoztak a fejében. Fájdalmas gondolatok. Gondolatok múltról jelenről és jövőről. Őt magát is meglepte, hogy mennyire kívül érezte magát időn és téren.

Hirtelen egy nem túl régi beszélgetés foszlányai kezdték magukat elméjébe fészkelni. Hogy is szólt az a pár mondat? Azok voltak a kulcs. "Hát akkor állj a saját lábadra. Nem várhatsz mindig támogatást két felől. ... Az első dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy csak magamra számíthatok"

Akkor tiltakozott. Nem akarta. Nem akarta, hogy így legyen. Nem akart márványból megmunkált szívet. Aztán ráborultak éjek és nappalok, örödögök angyalok. Az élet legfőbb törvénye, hogy minden elmúlik egyszer. Rájött, hogy nem számíthat örök támogatásra. Hogy a mai mosolyok a jövőben talán a semmibe foszlanak majd, hogy a támogató karok talán eltűnnek majd az idő spirálforgatagában.

Ezért úgy döntött, hogy elfogadja azt a pár mondatot. Elfogadja, hogy mindaz, ami történt, és ami történni fog, az ő saját problémája, amellyel teljesen felesleges bárki mást terhelni. Felesleges segítséget kérni, mert nincs kötél, nincs baráti kar, ami ebből a gödörből kihúzza. Csak ő maga tud kimászni. Egyedül, segítség nélkül. Megtette már, vakon és véresen, üvöltve és sírva. Meg fogja tenni másodszorra is.

Némán, büszkén és egyetlen nyikkanás nélkül el fogja tűrni a Sors által rámért büntetést. Bele fog kövülni a szíve. De nem baj. Túl fogja élni. Fel fog kelni a padlóról, és erősebb lesz, mint valaha. Tudta, hogy így lesz.

Hallgatta, még egy darabig a csendet. Érezte a fájdalmat, és tudatosodott benne, hogy ha mindez így is lesz, ha ki is mászik a gödörből, pont úgy, ahogyan tette a legutóbb, nem lesz már ugyanaz. A mostani démonok vele maradnak majd örök időkre, a múlt suttogásaival kísértve meggyötört szellemét. De mindez mindegy. Az ő keresztje. A sajátja. El kell bírnia. Muszáj. Nincs más opció.

Zuhog az eső... Mintha csak az én soha el nem sírt, mélyrefojtott könnyeimet hullajtaná az ég már napok óta.

Szívem falára vérrel vésve nagybetűkkel áll a kérdés:

Ki vagyok én?

nem vagyok jó
nem vagyok rossz
magányos a tömegben
örök álmodozó a józan létben
örök gondolkodó az álomvilágban
ember vagyok, tagja egy olyan fajtának, melyet szívem legmélyéből megvetek
színész vagyok, és mégis hazudni képtelen
káosz vagyok a rendszerben
önző, aki mégis mindent képes feladni, odaadni
szép vagyok valaki szemében.... semmilyen a sajátomban
ha mosolyogni látsz, belül talán könnyezek

minden vagyok és semmi

Fojtott csend volt. Az unalom zsibbadásszerű görcsbe rántotta testemet, miközben a kissé koszlott fugázatú csempéket bámultam egy sivár orvosi váróteremben, immár több órája.

Bár nem láttam a szemeimet, de valami azt súgta, üvegesnek tűnhetnek az esetleges külső szemlélődő számára, amit nem is volt túl nagy csoda, tekintve, hogy az általuk felfogott képek már több perce nem érkeztek meg az agyamba. Csak bámultam kifelé a fejemből.

Elmém sugárútján vészes sebességgel cikáztak a gondolatok, melyek csupán az igazságot akarták megtalálni létem végtelenében. Nem jártak sikerrel, sem most, sem azelőtt semmikor.

Azt hiszem, elmondható, hogy lemondtam már minden létező elvről, az igazság, vagy az egyetemes szeretet kereséséről.

Fáradt sóhajjal állapítottam meg, hogy belefásultam ebbe az egész kavargásba. Lassan lehunytam szemeim, és a tenyerembe temettem az arcom. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, és folytathatnám végre a várakozásmentes életet. Utáltam várni. Utálok várni. Várni azt jelenti, hogy csendben kell üljek. Az, hogy csendben kell üljek, azt jelenti, hogy gondolkoznom kell. Rég rossz.

Éreztem, ahogy az egyre nyomasztóbb csendben szinte átölelt a kétségbeesés. Az, ahol valaha elképesztő tűzzel égett a tenni akarás, az igazság megtalálására való vágy, immár nem volt más, csak kongó üresség. Fájdalommentes, néma, üvöltő kín.

El akartam szaladni, de nem tehettem. Sorra feltettem magamnak életem nagy kérdéseit, és sorra meg is válaszoltam őket. Bár nem lettem tőle boldogabb, végre valahára bevallottam magamnak, hogy gyűlölöm az embert, aki vagyok. Gyűlölöm a szenvtelenségem, a közönyt, ami kalitkába zárt, és nem enged a többi ember közelébe. Gyűlölöm, hogy nem lehetek olyan, mint mások.

Egy percre nosztalgikusan elmosolyodom. Felrémlik előttem egy valaha volt beszélgetés erről a témáról, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűleg minden ember ezt érzi. Mindannyian egyedül vagyunk a magunk módján. Gyűlölöm a magányt, és gyűlölöm a csendet, mert olyankor szembe kell néznem a magánnyal.

A gyötrődő gondolatok közül egy hang szakított ki végül. A nevemet mondták. Sorra kerültem tehát. Dolgom végeztével vetettem még egy utolsó pillantást a kihalt váróteremre. Sivár falak, rosszkedvű némaság. Üresség. Mintha a lelkemben járnék.

Fáj.

Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -

Ember, mért-vagy-tirpák?

Néha úgy érzem, hogy a társadalom, amiben élünk, amiben élni kényszerülünk, valóban megérdemelné, hogy hatalmas füst és hangeffektek kiséretében felrobbanjon és kilehelje azt az érzelmekre képtelen lelkét.

Nem vagyok képben, ami a nemzetközi viszonyokat illeti, de talán elég lesz kedves kis hazánk is, mint az elemzés helyszíne. Nos, csak hogy ne bonyolítsuk túl helyzetünknet, vegyünk egy átlagosnak mondható munkanapot, pontosabban szólva tanítási napot egy gimnazista diák életében, aki nyitott szemmel jár a világban.

Delikvensünk pontban hatkor ébred, álmosan, kócosan kikecmereg az ágyból, és péntek lévén megpróbálja összeszedni fogyóban lévő életerejének utolsó cseppjeit. Bár tudja, hogy nem túl egészséges, de elkortyolgatja tejeskávéját, majd felöltözik, megmosakszik és emberszerűvé maszkírozza magát a hálószobatükör előtt, elvégre mégsem volna jó, ha a buszon vagy az iskolában megijednének tőle a szembejövők. Miután ezzel végzett, minden lelkesedés nélkül felül a buszra/hévre/villamosra (tetszőlegesen kiválasztható, hogy melyikre) és elzötykölődik a gyűlölt vagy ritkábban kedvelt tanintézmény felé.

Mivel, mint azt már említettem volt, delikvensünk nyitott szemmel jár s kel a világban, nyitottan és érdeklődően arra. Épp ezért körbepillant az őt szállító tömegközlekedési eszközön, vajon kikkel is van időlegesen összezárva? Kicsit odébb az egyik ablaknál két bájos, hidrogénszőke leányzó üldögél, ölükben rózsaszín táskával, amiről egy kedves, fehér kiscica néz a delikvens irányába. A két szöszi épp arról beszélget, melyiküknek mennyire égeti el hidrogénezett tincseit a hajvasaló, továbbá megállapodnak abban is, hogy délután elugranak keresni egy új műkörmöst.

Delikvensünk felvonja ugyan a szemöldökét, de tekintve, hogy széles látókörű, toleráns, valamint hogy le kell szálljon az őt szállító járműről, inkább hallgat. Az ébredéskor jelentkezett érdektelenségbe visszasülyedve lépi át az iskola kapuját, és megy végig sokszázadszorra a megszokott folyosókon.

Az egyik közepén figyelmetlenségből kishíján nekiütközik egy párocskának, melynek tagjai önfeledten nyomják le nyelvüket egymás torkán, mit sem törődve a kínos mosolyba torzuló tekintetekkel, melyek kereszttüzében épp magánéletüket élik.

Hősünk végül balesetmentesen éri el osztálytermének ajtaját, melyben az osztály két 'rajcsávója' éppen élénk eszmecserét tart a hétvégén 'jól meghúzott' továbbá 'seggrészeg' hölgyeményekről, akiknek a nevére ugyan már nem, de oboatechnikájukra még annál élénkebben emlékeznek. Ha kicsit beljebb lépünk,végigtekinthetünk az osztály többi részén is. Az ablakban két talpig feketébe öltözött emos lány üldögél, csuklóikon feltűnően sok a karkötő.

Kicsit arrébb, némi mosógépfrekvenciás zene kíséretében a partiarcok népes klikkje tárgyalja a másnap esedékes, őrült nagynak igérkező bulit, na meg azt, hogy ki milyen disznómód fog berúgni, és egyebeket csinálni a közeli diszkó stroboszkóp keltette fényei közt.

A terem másik végében csendesebb emberek üldögélnek, kezükben ilyen-olyan könyvekkel. Olvasgatnak, alig szólnak egymáshoz. Hősünk talán még velük tud a leginkább együtt érezni - valahogy neki sem lenne kedve beszélgetni, vagy egyáltalán ebben a világban létezni, fentieket látván.

A következő órák nem tartogatnak túl sok izgalmat. Mind lélekölően unalmas, de sajnos muszáj hajtani, hisz' Állambácsi, nem akarván, hogy államilag támogatott egyetemi karokra kerüljön a diákság, olyan magasra teszi a mércét, hogy azt csak az tudja megütni, aki végképp stréberré avanzsál. Táncoló idegek harca a fejben.

Miután delikvensünk lehúzta az aznapi nyolc órát, fáradtan indul haza, ugyanazon az úton, melyen reggel - szintén fáradtan - az iskolába érkezett. Útján találkozik országunk többségi kisebbségének néhány intellektüel tagjával is, akik erélyesen felszólítják arra, hogy adja át nekik pénzét, telefonját. Hősünk - s ezúttal tényleg találó a hős megnevezés - hazáig rohan, s mikor végre magára zárta az ajtót, idegesen leselkedik az ablakon: nem jöttek utána?

Azt követően, hogy többé kevésbé megnyugodott, lerogy a szobájában lévő forgósszékre, bekapcsolja számítógépét, majd mikor az végre betöltött, megnézi az MSN-es partnerlistát. Szivecskék, láwcsik és szercsik záporoznak mindenfelől, alig öt perc alatt elvéve delikvensünk kedvét a kommunikáció ezen formájától. Ehelyett úgy dönt, szörfözik egy kicsit inkább a neten, hátha talál valami érdekeset. Az eredmény azonban hervasztó. Közösségi oldalak ismerős-gyűjtő emberei, nevük mellett hatalmas számokkal, érzelmes(nek szánt), ámde tehetségtelen verspróbálkozások a százezredik géportálos személyesoldalon, majd végül a megállapítás, miszerint a Tömegember nevű fajta ellepte a világot.

Ámde hősünk nem adja fel, tovább kutatja az egyedi gondolatokat, ezért bekapcsolja a televíziót, gyorsan végigszalad a csatornákon, de miután csalódottan konstantálja, hogy csupán Józsi Barát és Mónika próbálja megoldani a fogatlan és egyben agyatlan emberek problémáit, inkább lekapcsolja a zajongó fekete dobozt. Néhány percig békés csend honol a lakásban, azonban nemsokára hazaérnek a szülők.

Kezdődik a mindennapi vita a szoba állapotáról, az el nem mosogatott edényekről, és minden egyéb huszadrangú dolgoról, amelyről tulajdonképpen felesleges volna vitatkozni, a szülők azonban mégis megteszik, csupán csak azért, mert fáradtak, és mert nem akarják, hogy bűntudatuk legyen azért, mert ők nem nevelik a gyereküket. Tehát a nyaggatás kényszer-szülte megoldás. Miután a szóban forgó "gyerek" megkapta az aznapi fejmosást, leül tanulni, majd mikor ezzel is végzett, és végképp nincs mit csinálnia, leemel egy könyvet a polcról, és olvasni kezd.

A nap folyamán most először érzi úgy, hogy némi értelemre talált, és ennek szellemében folytatja tovább az olvasást, egészen estig, amikor is fürdeni kell, előkészíteni a másnapi cuccait, és végül lefeküdni aludni. Delikvensünk az ágyban még végiggondolja a nap eseményeit, és megállapítja, hogy bolond világban élünk, olyan emberekkel körülvéve, akiknek szemernyi önálló gondolatuk sincs, és a fejüket csak arra használják, hogy minél jobban designolt hajukat mutogathassák rajta, ahogyan azt a tömegmanipuláló médiában is láthatják. Ámde a kiút még szörnyen távoli.

A változásig még sok - sok fentebb leírt napnak kell eltelnie, s nem is olyan biztos, hogy érdemes rá egyáltalán várni. E sorok írója nem feltételezi magáról, hogy ő sokkal különb mint a többiek (bár úgy érzi, hogy azért egy kicsit még is) vagy azt, hogy ő tévedhetetlen és befolyásolhatatlan. Csupán csak fájlalja, hogy neki, és történetünk kedves hősének ebben a társas magányban kell leélnie egyébként boldognak szánt kamaszéveit, azon egyetlen, aprócska, ámde annál fontosabb tény miatt, miszerint képes gondolatok előállítására. Vajon merre járnak a normális emberek?

Music: Trading Yesterday_Little girl

Néha magam is meglepődök egyes dolgok hasznosságán. Például a takarításén. Milyen bájosan furcsa érzés megtalálni valamit (:

Még ha csak egy sárga, agyongyűrt kis fecni is az a valami, egy butácska verssel, amit még valamikor az ősz végén, netalántán tél elején írtam. (Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy nem írok dátumot a papírjaimra, így hát csak a vers hangulatából tudok következtetni a keletkezés időpontjára.)

Nos, még mielőtt a nagyérdemű elé tárnám ezt a kis rímbe szedett múltidézést, le kell szögezzek valamit: a vers nem az én műfajom, prózában sokkal inkább otthon érzem magam, így hát a lentebb olvasható próbálkozás sem túl nagyratörő xD No de mindegy, nem húzom tovább, végtére is, ez is csak én voltam valamikor, volt valaha egy ilyen is, amit úgy hívunk, ...

...Múlt

Álmainknak szép tavasza
Elmúlt, s többé nem jön haza
Holt emlékek vérfolyama
Ködös múltunk fájó nyara

Esőt hozó ősznek szele
Gyötört arcunk könnyes szeme
Volt emlékek furcsa tele
S lelkem, ami meghalt vele.. .

Múlt. Elmúlt. Régmúlt... milyen sok mindent jelenthet. Örömet, ha az elmúlt dolog fájó volt, szomorúságot, ha valami szép... jelen esetben pedig csak valami keserédes kis fásult félmosolyt, illúziók elvesztését, és hasonló, a nagybetűs élettel járó dolgokat. Nosztalgiát, melyre kár időt pazarolni, hisz' itt van helyette a ...

...Jelen

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!