Minden sejtjét elemi erővel marta az éhség emésztő rémképe. Agyában mantraszerűen ismétlődött a két szó: vért akarok!

Képtelen volt másra gondolni, mint lüktető emberi szívekre, erekre, bennük bíborvörös, édesen sós vérrel. Attól új erőre kaphatna, újból teljesnek érezhetné magát, végre valahára.

Persze nem ő akarta ezt így. Tudta, hogy bántja az embereket, de nem tehetett ellene semmit. A vérszomj végül mindig legyőzte a bűntudatot, és mikor megnyílt előtte egy szépen ívelt nyak pulzáló vénája mindig úgy érezte, hogy így kell lennie.

Tudta, hogy az,  hogy Isten örök számkivetettségre kárhoztatta, egyben áldás is, hiszen semmi nem volt fogható ahhoz a jellegzetes, csodálatos ízhez.

Meglátta aznap esti áldozatát. Érezte, ahogyan a vadászat izgalma miatt az adrenalin végigszáguld az idegpályáin, majd ez a kellemesen bizsergető idegesség keveredik a mindent elemésztő éhséggel.

Minden idegszálával befogadta az édes emberillatot, az eleven test sós kipárolgását.

Óvatosan, csendesen igyekezett megközelíteni a testet, melytől a mennyországot várta.

Egy másodperccel később már a bőrét érintette. Selymes, lágy bőrt, amelyet a legnagyobb élvezet felszakítani, hogy aztán tejjel-mézzel folyó áradat módjára magába fogadhassa a vért. Maga volt a csoda, de csak egy múló pillanatig. Aztán suhogás, majd néma, örök feketeség…

***

- Hát nem megcsípett az a szemtelen szúnyog? Még jó, hogy sikerült leütni…

Kulturáltan: Hiányzol

Kevésbé kulturáltan: Baszd meg.

Ülök itt, sötét van. Filozofálok életről meg álmokról, és közben figyelmeztetem magam, hogy vegyek levegőt mert azt muszáj. Holnap újabb (bár nem túl nagy) mérföldkő vár, túl leszek még egy előrehozott érettségin. Hurrá, újabb lépés afelé, hogy egy szép napon én is diplomás munkanélküli lehessek.

Na elmehet mindenki a jó sunyiba.

Tudjátok, mit? Elegem van. Kurvára. Nagyon. (Leszokom a káromkodásról, csak hogy az intelligencia és a szofisztikáltság látszatatát kelthessem. Hahaha)

Habár lényegtelen. Úgysem olvassa ezt rajtam kívül s-e-n-k-i. ^^