Álmok kavargó forgatagában, a lét óceánjának egy lélekvesztőjén ülve az ember már nem mindig érzi mi az igaz, és mi a hamis. Mindennek két arca van. Az egyik mosolyog, a másik sír, a kettő közötti különbség pedig nem több egy bizonytalanul meghúzott festékcsíknál.
Az arc most a könnyesebbik felét mutatja a lélekóceán magányos hajója felé.
...
De a bölcs hajós tudja, hogy nincs örökké tartó vihar, és hogy nincs örök, idilli nyári napsütés sem. Lezárult most egy korszak. A vihar már elült, de az eső még csöpörög. Amint eláll, felvonom vitorlám, és új vizekre evezek.
Egyszer elérem a Boldogság tengerét.
Ámen.