Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...

A hangfalakból harsányan üvölt egy szó: ÉLJ! ...Hallgatom, miközben talán én is haldoklom. A racionális énem, aki mindenből látja a kiutat, a fényt az alagút végén, aki tudja, hogy mindig van holnap, a dallal üvölt, miközben a szívben mérgezett penge forog, és már csak azért könyörög, hogy vége legyen.

Csak zárjuk le. Csak múljon el, ha kell örökre... minden ami életet, légzést, nevetést, és boldogságot jelent, múljon el.

Csak egy hülye kis groteszk játszma valahol épelméjűség határán. Örök készenlét a legrosszabbra...

Furcsa, kavargó, egymásba fonódó, majd újra szétváló gondolatok... Félhalott, immár jégbörtönéből kiengedett lepke a kézben. Helyzete kritikus, kétséges, hogy megmenthető-e. Valószínűleg nem.

Valószínű, hogy az a kis fekete pillangó lassan végre kileheli a lelkét, hogy a hosszú, jeges álom után végre egy jobb helyre kerülhessen... de előtte még el kell szenvednie az összes iszonytató görcsöt, az izmok összerándulását, az érzést, ahogy a halál jeges ujjaival taperolja azt az ártatlan kis testet... hogy játszik vele, mielőtt még elengedné...

Mindent megtennék érte, hogy véget vethessek a szenvedésének... Bárcsak lecsaphatnám Emily Bronte Üvöltő szelek című regényével, hogy szegény végre továbbállhasson a fénybe... De az a mocskos gyilkos... az elmúlás engem is markában tart, és nem engedi, hogy segítsek azon a szerencsétlen kis párán...

Csak trónol mellettem, aki a kandalló mellett könnyezek, és nevet...élvezi a pillangó haláltusáját... És élvezi azt, ahogyan az iszonyat lassan kiöl a szívemből minden érzést.

Örökre.

Hisztérikus kacaj kíséretében bomlik meg az elmém...