Lakik itt belül egy pici lény.

Minél jobban nő az irántad érzett gyűlölet, annál jobban növekszik Ő is. Tápláléka a lelkem, ezt rágcsálja hol katatón nyugalommal, hol ördögi vigyorral. Egyre többet és többet. Szeretne kijönni onnan bentről, megkóstolni a te lelked is, mélyeket harapni belé éles fogakkal, telhetetlen étvággyal.

De nem lehet, és a gyűlölet csak nőttön nő, egyedül itt benn. Sokszor nincs már más, csak gyilkos vágy, ahogyan a fény megcsillan a penge élén, és a lélek azt álmodja, hogy a húsodba mar, ameddig üvölteni nem kezdesz, ameddig a pici lény meg nem nyugszik idebenn.

Mikor rád nézek, Ő is rád néz, idebentről, keserű nyál csorog le a szája szélén és követelőzve kaparja a lelkem falát, kérve, kívánva, akarva, hogy üvölteni kezdjek, és tépni és ütni és fájdalmat okozni.

De ne félj, én vagyok az ő gazdája, és nem ő az enyém. Mosolyt erőltetek az arcra, és lecsitítom a bennem háborgó szörnyet, mert még nem jött el semminek sem az ideje. Még. Még kell ez a mosoly, még kell ez a hazug ámítás. Még nyugalom kell, egy gyilkos nyugalma, akinek már minden mindegy.

Azonban valahol az idő végtelenjében van egy pont, amikor a lélekben élő lény azt mondja majd: Elég, új helyre kell költözzek. Ekkor mély levegővel kitépi majd magát belőlem, hogy hozzád szálljon és az elmúlt idők minden várakozásával marjon a lelkedbe, olyan erővel hogy beleroppanj.

De most még nem kell, hogy félj. Mosolyogj és örülj az életnek amit élhetsz, örülj a napnak és örülj az éjnek is. Élj úgy, mintha nem lenne holnap, mert miután a lény a te lelkedbe költözik majd azon a végzetes napon, úgysem lesz többé ugyanolyan az éjszaka. Feketébb lesz a feketénél, sötétebb a legsötétebb pincénél, és mardosóbb a legerősebb savnál. Benned él majd, fogait a te lelkedbe mélyeszti, a te szellemed fogja őt táplálni.

Akkor én már szabad leszek. Szabad tőle, tőled, szabad mindentől. És még a levegő íze is finomabb lesz, mint most a legfinomabb ételé. Boldog leszek, mert a teher leesik végre vállaimról. Addig azonban csend, és álmosoly az osztályrészem, tiéd pedig a boldogság. De jól van ez így.

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.