Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

És aztán továbbfolydogálnak a szemek a homokórában. Szépen, egyesével. Nekik még mindig mindegy. Csöndben ülök és várom, hogy felvirradjon a nap szívem sötét éjjelének csillagos ege alatt.

Fázom, az arcomra hideg fénnyel ragyog a telihold. Tudom, hogy most nem kel fel a Nap egyhamar. Persze egyszer felkel majd. Máskor is felkelt már. Visszaemlékszem arra a végtelen hosszúságúnak tűnő éjszakára, és visszaemlékszem a rákövetkező hajnalra. A napsugarak emléke a bőrömbe mar, és a fájdalom egészen a szívemig rohan.

Persze mondhatnám, hogy ez az éjszaka most jobb. Több az éjjelilepke, és egy kicsit vastagabb pulóvert hoztam magammal, mint legutóbb. A sötét azonban bántja a fényhez szokott szemem. Egy egész évnyi nappal után szinte vaknak érzem magam ebben a hirtelen beköszöntött éjféltájban.

Nem tudom, mit tartogat számomra ez az éjjel. Nem tudom, miket mesélhetnek most nekem a csillagok, és fogalmam sincs róla, hogy mikor kezd majd el hajnalodni. Lehet, hogy az az éjszaka még az előzőnél is hosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal rövidebb. A Sors kezében bizonytalanul remeg életem üveggolyója.

Halkan imádkozom a csöndben. Mindegy, hogy a Sorshoz, Istenhez, vagy bárki máshoz, csak segítsen, mert magamon segíteni most képtelen vagyok. Bármerre indulok téglafalakba ütközöm. A múlt hídjai felégtek, a jövő útjai pedig még nem mutatták meg magukat. És én itt ülök a semmi kellős közepén, egy talpalatnyi helyen, nagyon-nagyon mélyre lenyelt könnyekkel.

Valaki keltse fel a Napot...

József Attila
Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...

A hangfalakból harsányan üvölt egy szó: ÉLJ! ...Hallgatom, miközben talán én is haldoklom. A racionális énem, aki mindenből látja a kiutat, a fényt az alagút végén, aki tudja, hogy mindig van holnap, a dallal üvölt, miközben a szívben mérgezett penge forog, és már csak azért könyörög, hogy vége legyen.

Csak zárjuk le. Csak múljon el, ha kell örökre... minden ami életet, légzést, nevetést, és boldogságot jelent, múljon el.

Csak egy hülye kis groteszk játszma valahol épelméjűség határán. Örök készenlét a legrosszabbra...

Furcsa, kavargó, egymásba fonódó, majd újra szétváló gondolatok... Félhalott, immár jégbörtönéből kiengedett lepke a kézben. Helyzete kritikus, kétséges, hogy megmenthető-e. Valószínűleg nem.

Valószínű, hogy az a kis fekete pillangó lassan végre kileheli a lelkét, hogy a hosszú, jeges álom után végre egy jobb helyre kerülhessen... de előtte még el kell szenvednie az összes iszonytató görcsöt, az izmok összerándulását, az érzést, ahogy a halál jeges ujjaival taperolja azt az ártatlan kis testet... hogy játszik vele, mielőtt még elengedné...

Mindent megtennék érte, hogy véget vethessek a szenvedésének... Bárcsak lecsaphatnám Emily Bronte Üvöltő szelek című regényével, hogy szegény végre továbbállhasson a fénybe... De az a mocskos gyilkos... az elmúlás engem is markában tart, és nem engedi, hogy segítsek azon a szerencsétlen kis párán...

Csak trónol mellettem, aki a kandalló mellett könnyezek, és nevet...élvezi a pillangó haláltusáját... És élvezi azt, ahogyan az iszonyat lassan kiöl a szívemből minden érzést.

Örökre.

Hisztérikus kacaj kíséretében bomlik meg az elmém...

Kövér, fehér hópelyhekkel játszadozik a szél odakint, nekem pedig a csontomig hatol a hideg - idebent. Szomorúan, éhesen károgó varjak a fák között.

Hideg telünk lesz. Nem csak odakint, idebent is. Hosszú, hideg és nehéz tél, miben a cél csak a túlélés. Újabb kör. Mi tétován botladozunk csúszós, jeges utunkon, és valami felsőbb hatalomhoz fohászkodunk azért, hogy ne essünk el, mert az végzetes lehet.

Bent maradhatnánk a szobában, a kandalló mellett, amiben még mindig vidáman táncolnak a vöröslő lángnyelvek. De nem. Ki fogunk menni.

Ki fogok menni, mert keresek valamit, amit a hóban vesztettem el. Még akkor is, ha tudom, hogy nem találom meg. Ki fogok menni, mert nincs mit veszítenem.

De mi van azokkal, akiknek van? Hiszen őket is ki fogja majd hajtani egy ismeretlen késztetés, egy vágy, hogy kockára tegyenek mindent, amit eddig a magukénak tudhattak. Néhányan erősebbek lesznek tőle. És lesznek olyanok is, akik elbuknak, és megfagynak a hidegben. Nekik talán csak a tavasz hoz majd enyhülést. De van, akinek az sem.

Erősebb leszek én is? Vajon lesz erőm kimenni a jegesen metsző szélbe, ahol minden csupa veszély, és olyan sok a lehetőség a fájdalomra? És ha netán meg is találom, azt a jéggé fagyott, elvesztett kis pillangót, lesz-e erőm visszajönni vele, ide a szobába, a kandalló mellé, hogy a lángoknál kiolvasszam jégbörtönéből? És még ha sikerül is, fog e újra repülni? Vagy az elernyedt kis test végleg meghal, és én szomorúan bár, de végre megadhatom majd neki a végtisztességet?

Szabad-e teret engedni a Reménynek? Vagy maradjak...maradjunk a rideg realitás biztos talaján? Mi volna a jobb?

Időközben eláll a hóesés, és kisüt a Nap. Egy szebb holnapot ígér. De vajon hihetünk neki?

Túl sok kérdés, melyekre majd csak akkor kapunk választ, mikor már késő lesz.