.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

Hinni akarom...

Hiszem, hogy egy nap megtalálsz

És nem számít majd se tél se nyár

Boldog mosollyal suttogod majd: maradnál

Tökéletes lesz.

Music:

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...

Music: Muse - Supermassive Black Hole

Furcsa dolog a részegség. Csak ülsz, nézel magad elé, és hirtelen, mintha sokkal egyszerűbbnek látnád ezt a kibaszott univerzumot. Nincsenek kérdése, nincsenek válaszok. Csak tények vannak. Nincsenek ugyan megoldások, de sokkal könnyebb a problémák magunk mögött hagyása.

Mikor a sötétben, az egyre csak gyorsuló autó hátsó ülésén félig reszketve bámultam az elsuhanó fákat... akkor még féltem... Volt bennem valami fura remegés... és rengeteg félelem, még akkor is, ha közben együtt nevettem velük. Aztán elmúlt minden.

Egyszerű lett. Jó lenne, ha az élet is olyan egyszerű lenne, amilyen akkor volt, mikor éjfélkor a nappali közepén üvöltöttük a himnuszt, és nem volt baj, ha nem tudtad a melletted álló nevét, ha nem ismerted. És egyszer csak 2009 lett. Elmúlt az az átkozott, szenvedésekkel és csalódásokkal teli év. Elmúlt 2008.

A szívem boldogan üvölti, hogy most valami új következik. Olyan, ami eddig még nem nagyon volt. Egy új lehetőség az újrakezdésre. Hogy mindent másképp, optimistábban csináljak az életemben.

Annyira remélem, annyira akarom, hogy így legyen. Hogy sikerüljön. Hogy ezaz év más legyen mint az előző. Hogy a jövő ilyenkori én, életének eddigi egyik legjobb évét tudhatja majd maga mögött, mikor az első 2010-es bejegyzést gépeli. Hinni akarok ebben.

Egyébként többnyire nem érdekelnek a fogadalmak, nem is igazán szoktam tenni, és ha teszek is, nem veszem túl komolyan. Idén azonban tettem. Hátha.