Furcsa feszült hangulatok furcsa erői kezdték meg munkájukat a lélek elhagyott országútjain.

Új éra közeledését érzi a szüntelenül dübörgő szív. Mintha a valóság az idő spiráljára tekeredve kezdene visszatérni önmagába. Visszatérni a múltba, hogy a lélek aztán újraélhessen mindent, ezúttal azonban szebben, jobban és bölcsebben. Másképp.

Hogy mindez mily' módon fog végül végbemenni? Még nem tudható, hiszen az ezerszínű ősz még csupa folt kabátja alatt rejtegeti őrült titkait, és várja a kinyilatkoztatás diadalittas pillanatát.

Akkor majd minden kiderül. Új utak nyílnak, új eszmék fertőzik majd meg a kóborló elmét. Új célok fogannak majd meg hűvös, esőnyögésektől vonagló éjszakákon, s ha mindez megtörtént, a test beindítja rozsdás fogaskerekeit, hogy az élet medrét kinőtt, hömpölygő folyóját új helyére terelje.

Így fog megtörténni - a szív bizonyossággal tudja már, a tudat pedig még csak sejti, valami halovány, meg sem nevezett érzékkel.

Addig is a várakozás érzületének balzsamos zsibbadásába merülve kell felkészülni az elkövetkezendőkre. Nagy, vérre menő csaták, csúfos bukások és fényes győzelmek fogják szegélyezni az új utak kezdetét, úgy ahogyan mindig.

Elmondatott.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.