Amikor az ember mindenkit utál, akkor valójában csak egyvalakit nem képes elviselni: önmagát.

Erre úgy istenigazából csak most eszméltem rá. Ámbár az merőben furcsa, hogy sokszor percenként képesek változni a világ iránt (és ezáltal magam iránt) érzett érzéseim.
Fogalmam sincs miért.

Annyi minden kavarog most bennem. Emésztem magam múlton, jelenen, jövőn... szóval mindenen. Nézegetem a múlt komolyabb szerelmeinek keserű hegeit.

Hazudnék ha azt mondanám, nem hiányoznak. Hiányzik mind. Hiányzik a legelső a felismerés és a titkolt rajongás elsöprő erejével... hiányzik a második, mert igazibb volt mindennél, mert olyan volt, mint egy korty az örökkévalóságból... és hiányzik az utolsó is, mert biztonságot és fészek-meleget jelentett a szürke világban.

Tudom, hogy egyik sem volt a nagybetűs Igazi. Tudom, hogy az az ember még valahol tőlem távol kóborol a Nagyvilágban, és ugyanúgy nem ért semmit, ahogyan én sem. De még nem jött el az ideje, hogy megismerjem.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a szerelemnek csak akkor van értelme, ha építi, de legalábbis megtartja, és nem pedig rombolja az embert. Pedig számtalan olyan esetet látok, ahol a szerelem virágzásának közepette addig tündöklő és érdekes emberek szürkévé és unalmassá fakultak a külvilág számára. Befelé, a párjuk felé minden bizonnyal ragyognak, de mit ér az a ragyogás, amellyel nem lehetünk a világ hasznára, mert csak még önzőbbé és haszontalanabbá tesz?

Épp ezért, azt hiszem, csak úgy van értelme egy kapcsolatnak, ha egyik fél lelkét sem kell már megmenteni. Ha mindketten teljesek és egészek, akkor már nem kell felesleges köröket futni azért, hogy valamelyik fél lelkét egészséges szintre hozzák az érzelmek gyógyító balzsamával. Ha a lélek teljes, akkor a szerelem már csak még szebb díszbe öltözteti, és segít megmutatni ragyogását a világnak is.

Egyébként ha mindez nem volna elég, nyomasztanak a hétköznapi, jelenbéli problémák is. Dolgok amiket meg kéne tennem, de nem teszek, dolgok amiket meg kéne változtatni de nincs hatalmam felettük.

A jelen tehetetlensége a jövőtől való félelemben teljesedik ki. Félek a holnapoktól. Félek a dolgoktól, amiket a holnapok hozhatnak. Rá kellett döbbennem a saját kontrollmániámra. Rettegek mindentől, ami felett nincsen befolyásom. Nem félek a nagy döntésektől, mert tudok igent vagy nemet, feketét vagy fehéret választani. Felelősségem tudatában bátran megyek magam alkotta jövőm elébe. Azonban vannak dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni, események amelyekről nem én, hanem Isten vagy a Sors (vagy nevezzük bárhogyan) dönt, és csak imádkozni tudok, hogy kedvezően döntsenek.

Néha úgy érzem, őrült vagyok. Vakon és bolondmódon futok a hitem után, mikor kicsúszni készül a kezeim közül. Sokszor úgy érzem, hogy megakadt a fejlődésem, és olyan vagyok, mint valami csenevész diófa, amely képtelen megtalálni, merre van a felfele.

Egyébként rémesen furcsa a sors, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindig akkor sodor elém dolgokat, amikor éppen szükségem van rájuk. Megakadt lelki fejlődésről, útkeresésről filozofáltam, és másnap viszontláttam az aggályaimat egy könyv lapjain. Igen, tudom, sokan csak a média által felkapott "divatszerzőnek" gondolják Paulo Coelhot, de nekem valahogy mindig sikerül kapnom valamit a könyveitől. Lehet, hogy csak a lelkem mélyén már amúgy is megszületni vágyyó gondolatokat látom bele a sorokba, és az is lehet, hogy csak számomra értékes az, amiről ír. Sosem fogom megtudni, mint ahogy sok minden mást se, mert nem adatott meg, hogy más bőrébe bújva figyeljem meg a világot. Pedig jó lenne.

Mindezek mellett és tükrében pedig sokat filozofálok az Időről. Egy barátom azt mondta, hogy az idő csak illúzió, hiszen Mi mindig Mi vagyunk (legalábbis lélekben), legfeljebb a körülmények változnak, az ember pedig ezekhez idomul. Hát nem tudom. Illúzió volna a nappalok és éjszakák váltakozása? Illúzió volna a természet és az élet véget nem érő haláltánca? És ha mindez illúzió, akkor mi a Valóság? És mindez mi végre, minek? Olyan könnyű beleőrülni ezekbe a kérdésekbe. A válaszhoz közelebb kerülni talán csak a spiritualitás és a vallások vagy a magasabb matematika és fizika útjain lehetne, de jelenleg azt hiszem még egyik útra sincsen felkészülve a lelkem és az elmém.

Na mindegy.

Egyébként megint túlzottan, visszataszítóan őszinte és személyes voltam, még ha nem is mondtam túl nagy konkrétumokat. Néha megrémít mindez, és hatalmába kerít a félelem, hogy vajon helyes-e, hogy ennyit kiadok a lelkemből... elvégre az interneten Bárki elolvashatja...

Valahol azonban mégis úgy érzem, hogy a javamat szolgálja az, hogyha egyre több és több helyen vállalom fel azt, aki vagyok. Talán ez is egy út a Teljesség felé.

Néha félelmetes belegondolni, mennyire átértékelődhet az élet egyetlen év, vagy akár néhány röpke hónap alatt. Ahogy a napok könyörtelen áradata lassacskán simára és a többiekhez hasonlatosra csiszolja a tehetetlen kis kavicsként sodródó emberi lelket. Némiképp prózaibb megfogalmazásban az előbb leírt folyamatot felnőtté válásnak hívják, és én őszintén meg kell, hogy mondjam, cseppet sem tartom szépnek, vagy építőjellegűnek.

Gyermek akarok maradni. Tisztalelkű gyermek, aki ragyogó szemmel tud rácsodálkozni a világra, és még nem veszett ki belőle az életbe vetett remény és hit. Mindennél jobban rá szeretnék találni a módra, mellyel megállíthatom ezt az utálatos folyamatot. Nem akarok folyóban sodródó kő lenni. Inkább úszom szembe az árral, tűröm, hogy ezer másik kő üssön meg és csapódjon nekem, mint sem elfogadjam azt, hogy ugyanolyanná kell(ene) válnom, mint nekik.

Talán bolond vagyok, örök álmodó. Olyan, aki örök életében küzdeni fog a világ ellen, csupán azért, hogy az maradhasson, aminek elképzelése szerint lenni kéne az összes embernek. De inkább ez, mint a kegyetlen és szürke, el nem fogadható néma egyformaság, melynek tünetei már beleitták maguk a bőrömbe, melynek illatát már magamon érzem. Olyan ez, mint egy undok, fekélyes és ragályos kór, melyet csak nagyon keveseknek sikerül megállítaniuk, ha egyáltalán meg akarják állítani.

Én meg akarom. Én meg fogom.

Szürke felhők borítják odakint az eget, a világ pedig olyan, mintha valami mélységes mély álmot aludna. Vagy mintha csak a halál némasága szállta volna meg.

Szomorú nosztalgiával tekintek ki az ablakomon. Eszembe ötlik, hogy ismét eltelt egy év, immár lassan egy hónapja 2010-et írunk. Tavaly ilyenkor új kezdetről ábrándoztam. Hittem és reméltem, álmodtam és vártam. Vártam a szőke herceget, talán még a fehér lovat is, na meg azt, hogy egyszer csak minden jóra fordul, ahogy az minden valamire való mesében szokott. Teltek a hetek, nem történt semmi, és én tiszta szívemből éreztem, hogy elértem a mélypontot. Elmúlt még néhány keserű nap, szomorú pillantás, aztán egyszer csak elkezdett sütni a Nap.

Tavaszébredés. Talán ez a legjobb szó, talán ez az egyetlen, ami kifejezi az akkori érzéseket. Bár nem úgy, ahogy vártam, mégis úgy éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget az élettől. Életemben először éreztem biztonságban magam valaki mellett, először nevettem szívből, őszintén. Hittem és hiszem azóta is, hogy megtaláltam, akit nekem rendeltek.

Persze a magánéleti változások lassacskán elvezettek a lélekbeliekhez is. Úgy érzem, nagyot léptem előre az úton, ami az önmegismeréshez vezet. Toleránsbab vagyok az emberekkel, könnyebben elfogadom őket. Bár a velem született önfejűség és makacsság természetesen továbbra sem múlt el, és azt hiszem, hogy talán már nem is fog. De talán így van ez jól. Bárhogy is, a nyár életem eddig legszebb nyara volt, és szeptemberben őszinte fájdalommal töltött el az, hogy máris véget ért (holott általában pont ennek az ellenkezője szokott történni).

Mindenesetre újult erővel vetettem bele magam a feladatokba, és azt hiszem, hogy megtaláltam az irányt, amerre az életem szeretném terelni, s mindez új perspektívák felé vitt. Ennek köszönhetően, vagy talán éppen ennek ellenére persze akadtak emberek, akikben csalódtam. Kiben kellemesen, kiben pedig rútul. S mindezzel együtt azt hiszem, békére leltem. Vagy valami nagyon hasonlóra. Megtanultam örülni egyszerű dolgoknak, rövidke pillanatoknak. Jobban értékelem az életet, amit kaptam. Hálás vagyok.

Végezetül pedig: őszintén remélem, hogy a 2010-es év ugyanilyen, netán még jobb lesz, mint az előző volt.

Köszönöm azoknak, akiknek köszönnöm kell.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.