A beletörődésről beszélni mindig sokkal könnyebb, mint átélni. Persze mindkettő túlélhető, és felvállalható, de valahogy mégis hagynak valami kellemetlen, keserű ízt az ember szájában.

Persze végső soron elég beteg dolog azon filozofálni, hogy ami fáj, az tulajdonképpen a fájdalom, vagy az érzelem hiánya, hiszen ilyen formán a beletörődés megszűnik beletörődésnek lenni.

De ha nem beletörődés, akkor mi az a tompaság, ami belülről lezsibbasztja a szívet és a lelket, megbénítva ezzel minden érzelmet?

Mindenesetre furcsa helyzet. Túl új ahhoz, hogy kezelni lehessen. Túl ismeretlen betegség, melynek még nincs gyógymódja. Pontosabban szólva van neki, csak még nem sikerült felfedezni.

Hogy kell szeretni, ha már valami, ami a szeretet okozta végleg eltört az emberben? Lehet egyáltalán újra? Vagy ha ez a valami szétesett, akkor már végleg nincs több remény, és szerencsétlen beteg örökre besavanyodik?

Egyébiránt sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért lehet az, hogy ezer meg egy kérdést felteszek, de mindig csak hosszú hónapok vagy akár évek elteltével vagyok képes megválaszolni őket. Nehéz kérdések volnának? Vagy egyszerűen csak ezt a tempót írja elő a lelki fejlődésem? Másnak vajon gyorsabban megy?

És ó, már megint a kérdések.

Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

Volt már úgy, hogy csak ültél ott abban a kényelmes székben, sötét volt körülötted, és úgy igazából nem is járt semmi a fejedben? Aztán halkan, szinte észrevétlenül, egyszer csak azt vetted észre, hogy sós könnycseppek kezdenek folydogálni az arcodon? Lassan, komótosan, mintha nem is lenne jobb dolguk, mint az, hogy tudtára adják a világnak, hogy ott legbelül valami már végleg összetört...

Nem fájt. A fájdalom az a torokszorító, szívfacsaró érzés, amit akkor érez az ember, mikor valami hatalmas nagy érzelmi vagy morális kudarc éri. Ez egyszerűen csak fekete volt. Mélyfekete, és csöndes. Növekvő Semmi a helyen, ahol valaha a szív volt található. Az egész olyan paradox volt, hisz' azzal együtt, hogy nem okozott semmilyen fájdalmat mégis keserű mérget csepegtetett el a lélek elhagyatott országútján...

Egy régi lányregényben ilyenkor talán azt mondanák, megszakadt egy szív. De mi van akkor, ha már igazán nincs minek megszakadnia? Ha az egyetlen érzés, amely emlékeztet arra, hogy lélegző hús-vér ember vagy, csupán a kétségbeesettség? Mi van a Semmin túl?

Az egész világ… az összes ember… mintha csak szürke papírmasé figurák volnának. Mosolyognak. Sírnak is, ha épp úgy alakul. De látják-e… érzik-e a Semmit? Azt a Semmit, ami csak áll melletted némán. Aki nem szól, nem kérdez, és nem válaszol. Csak körülölel. Megfullaszt.

Aztán a kétségbeesés egy furcsa pontja jő… Te könyörögsz azért, hogy legalább fájhasson… Mert akkor legalább volna valami érzés, valami igazi… Valami, ami ellen küzdeni lehet. De hogy küzdjön a földi halandó a Semmi ellen?

Végül az ürességben a kérdések is elvetélnek. Beletörődsz szép lassan a fekete falakba. Már észre sem veszed a Semmit. Már nem vennéd észre a valamit sem…

……………..

Éjszaka van. Üvöltök némán.

A fenti soroknak vagy nagyon sok, vagy semmi értelmük sincs. Valamelyik a kettő közül... Én nem tudom... Döntsd el Te, ha akarod.

Ember, mért-vagy-tirpák?

Néha úgy érzem, hogy a társadalom, amiben élünk, amiben élni kényszerülünk, valóban megérdemelné, hogy hatalmas füst és hangeffektek kiséretében felrobbanjon és kilehelje azt az érzelmekre képtelen lelkét.

Nem vagyok képben, ami a nemzetközi viszonyokat illeti, de talán elég lesz kedves kis hazánk is, mint az elemzés helyszíne. Nos, csak hogy ne bonyolítsuk túl helyzetünknet, vegyünk egy átlagosnak mondható munkanapot, pontosabban szólva tanítási napot egy gimnazista diák életében, aki nyitott szemmel jár a világban.

Delikvensünk pontban hatkor ébred, álmosan, kócosan kikecmereg az ágyból, és péntek lévén megpróbálja összeszedni fogyóban lévő életerejének utolsó cseppjeit. Bár tudja, hogy nem túl egészséges, de elkortyolgatja tejeskávéját, majd felöltözik, megmosakszik és emberszerűvé maszkírozza magát a hálószobatükör előtt, elvégre mégsem volna jó, ha a buszon vagy az iskolában megijednének tőle a szembejövők. Miután ezzel végzett, minden lelkesedés nélkül felül a buszra/hévre/villamosra (tetszőlegesen kiválasztható, hogy melyikre) és elzötykölődik a gyűlölt vagy ritkábban kedvelt tanintézmény felé.

Mivel, mint azt már említettem volt, delikvensünk nyitott szemmel jár s kel a világban, nyitottan és érdeklődően arra. Épp ezért körbepillant az őt szállító tömegközlekedési eszközön, vajon kikkel is van időlegesen összezárva? Kicsit odébb az egyik ablaknál két bájos, hidrogénszőke leányzó üldögél, ölükben rózsaszín táskával, amiről egy kedves, fehér kiscica néz a delikvens irányába. A két szöszi épp arról beszélget, melyiküknek mennyire égeti el hidrogénezett tincseit a hajvasaló, továbbá megállapodnak abban is, hogy délután elugranak keresni egy új műkörmöst.

Delikvensünk felvonja ugyan a szemöldökét, de tekintve, hogy széles látókörű, toleráns, valamint hogy le kell szálljon az őt szállító járműről, inkább hallgat. Az ébredéskor jelentkezett érdektelenségbe visszasülyedve lépi át az iskola kapuját, és megy végig sokszázadszorra a megszokott folyosókon.

Az egyik közepén figyelmetlenségből kishíján nekiütközik egy párocskának, melynek tagjai önfeledten nyomják le nyelvüket egymás torkán, mit sem törődve a kínos mosolyba torzuló tekintetekkel, melyek kereszttüzében épp magánéletüket élik.

Hősünk végül balesetmentesen éri el osztálytermének ajtaját, melyben az osztály két 'rajcsávója' éppen élénk eszmecserét tart a hétvégén 'jól meghúzott' továbbá 'seggrészeg' hölgyeményekről, akiknek a nevére ugyan már nem, de oboatechnikájukra még annál élénkebben emlékeznek. Ha kicsit beljebb lépünk,végigtekinthetünk az osztály többi részén is. Az ablakban két talpig feketébe öltözött emos lány üldögél, csuklóikon feltűnően sok a karkötő.

Kicsit arrébb, némi mosógépfrekvenciás zene kíséretében a partiarcok népes klikkje tárgyalja a másnap esedékes, őrült nagynak igérkező bulit, na meg azt, hogy ki milyen disznómód fog berúgni, és egyebeket csinálni a közeli diszkó stroboszkóp keltette fényei közt.

A terem másik végében csendesebb emberek üldögélnek, kezükben ilyen-olyan könyvekkel. Olvasgatnak, alig szólnak egymáshoz. Hősünk talán még velük tud a leginkább együtt érezni - valahogy neki sem lenne kedve beszélgetni, vagy egyáltalán ebben a világban létezni, fentieket látván.

A következő órák nem tartogatnak túl sok izgalmat. Mind lélekölően unalmas, de sajnos muszáj hajtani, hisz' Állambácsi, nem akarván, hogy államilag támogatott egyetemi karokra kerüljön a diákság, olyan magasra teszi a mércét, hogy azt csak az tudja megütni, aki végképp stréberré avanzsál. Táncoló idegek harca a fejben.

Miután delikvensünk lehúzta az aznapi nyolc órát, fáradtan indul haza, ugyanazon az úton, melyen reggel - szintén fáradtan - az iskolába érkezett. Útján találkozik országunk többségi kisebbségének néhány intellektüel tagjával is, akik erélyesen felszólítják arra, hogy adja át nekik pénzét, telefonját. Hősünk - s ezúttal tényleg találó a hős megnevezés - hazáig rohan, s mikor végre magára zárta az ajtót, idegesen leselkedik az ablakon: nem jöttek utána?

Azt követően, hogy többé kevésbé megnyugodott, lerogy a szobájában lévő forgósszékre, bekapcsolja számítógépét, majd mikor az végre betöltött, megnézi az MSN-es partnerlistát. Szivecskék, láwcsik és szercsik záporoznak mindenfelől, alig öt perc alatt elvéve delikvensünk kedvét a kommunikáció ezen formájától. Ehelyett úgy dönt, szörfözik egy kicsit inkább a neten, hátha talál valami érdekeset. Az eredmény azonban hervasztó. Közösségi oldalak ismerős-gyűjtő emberei, nevük mellett hatalmas számokkal, érzelmes(nek szánt), ámde tehetségtelen verspróbálkozások a százezredik géportálos személyesoldalon, majd végül a megállapítás, miszerint a Tömegember nevű fajta ellepte a világot.

Ámde hősünk nem adja fel, tovább kutatja az egyedi gondolatokat, ezért bekapcsolja a televíziót, gyorsan végigszalad a csatornákon, de miután csalódottan konstantálja, hogy csupán Józsi Barát és Mónika próbálja megoldani a fogatlan és egyben agyatlan emberek problémáit, inkább lekapcsolja a zajongó fekete dobozt. Néhány percig békés csend honol a lakásban, azonban nemsokára hazaérnek a szülők.

Kezdődik a mindennapi vita a szoba állapotáról, az el nem mosogatott edényekről, és minden egyéb huszadrangú dolgoról, amelyről tulajdonképpen felesleges volna vitatkozni, a szülők azonban mégis megteszik, csupán csak azért, mert fáradtak, és mert nem akarják, hogy bűntudatuk legyen azért, mert ők nem nevelik a gyereküket. Tehát a nyaggatás kényszer-szülte megoldás. Miután a szóban forgó "gyerek" megkapta az aznapi fejmosást, leül tanulni, majd mikor ezzel is végzett, és végképp nincs mit csinálnia, leemel egy könyvet a polcról, és olvasni kezd.

A nap folyamán most először érzi úgy, hogy némi értelemre talált, és ennek szellemében folytatja tovább az olvasást, egészen estig, amikor is fürdeni kell, előkészíteni a másnapi cuccait, és végül lefeküdni aludni. Delikvensünk az ágyban még végiggondolja a nap eseményeit, és megállapítja, hogy bolond világban élünk, olyan emberekkel körülvéve, akiknek szemernyi önálló gondolatuk sincs, és a fejüket csak arra használják, hogy minél jobban designolt hajukat mutogathassák rajta, ahogyan azt a tömegmanipuláló médiában is láthatják. Ámde a kiút még szörnyen távoli.

A változásig még sok - sok fentebb leírt napnak kell eltelnie, s nem is olyan biztos, hogy érdemes rá egyáltalán várni. E sorok írója nem feltételezi magáról, hogy ő sokkal különb mint a többiek (bár úgy érzi, hogy azért egy kicsit még is) vagy azt, hogy ő tévedhetetlen és befolyásolhatatlan. Csupán csak fájlalja, hogy neki, és történetünk kedves hősének ebben a társas magányban kell leélnie egyébként boldognak szánt kamaszéveit, azon egyetlen, aprócska, ámde annál fontosabb tény miatt, miszerint képes gondolatok előállítására. Vajon merre járnak a normális emberek?

Zárt ajtók. Hetekig. De sajnálom, muszáj volt gondolkodni egy keveset. Mérlegelni, átfutni, elemezni és legalább megpróbálni megérteni.

Örömmel jelentem, hogy nem sikerült. Nem lett sokkal tisztább semmi... Na jó, azért egy két dolog talán igen.

Felkelni a padlóról, és harcolni, még akkoris, ha ezer dolog tapos vissza... Ha tudod, hogy nem érdemes, csak egy buta kis szélmalomharc... És mégis érzed, hogy muszáj végigcsinálnod, hogy nyugodt szívvel továbbmehess, és egyszer majd azt mondhasd: "Én megtettem mindent, de ez sem volt elég."
De mi a minden? Mit lehet tenni? És mi az amit már nem? Honnantól minősül etikátlan, borzasztó dolognak a harc...? Mikortól lehet azt mondani, hogy eladtad a lelked olyasmiért, ami meg sem érte?

Mit ér? Ülök, nevetgélek... és nem vagyok okosabb, és erősebb sem. Ugyanúgy elgyengülök, ugyanúgy megremegek... ugyanúgy összekavarodom, naponta százszor és ezerszer. És mindeközben tudom, hogy az egész teljesen felesleges... hogy mennyivel bölcsebb lenne felállni a sakkjátszma mellől, és őszintén beismerni, hogy vesztettem. De nekem nem megy... én nem tudom...

Ha lehetne egy kívánságom... nem is tudom, mi volna az. Nem tudom, hogy azt akarom-e, hogy véget érjen minden érzés - és ezzel együtt minden fájdalom,- vagy egyszerűen csak azt, hogy hirtelen minden megoldódjon, és boldog legyen.

Mindenestre ultimátumot adtam magamnak. Tavasz. Ez az az időpont, ami után, ha nem rendeződik semmi - bennem, elsősorban - akkor bárhogyan is fog fájni, de erőszakot követek majd el magamon, és továbbmegyek.

Próbálok felkészülni rá... Hogy milyen lesz szép lassan megölni mindent, és ezzel együtt elveszíteni mindent - már ami még maradt, - de valahogy úgy érzem, hogy ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni.

Persze valahol nagyon, nagyon mélyen még él bennem a remény aziránt, hogy minderre nem lesz szükség, de az eszem tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a feszült várakozás, ami megnezehíti a napokat... hogy ez nem a csodára, hanem a végre való várakozás. De talán nem is baj. Talán olyan lesz, mint az ébredés egy nagyon hosszú (túlságosan hosszú), keserédes álomból...

Kövér, fehér hópelyhekkel játszadozik a szél odakint, nekem pedig a csontomig hatol a hideg - idebent. Szomorúan, éhesen károgó varjak a fák között.

Hideg telünk lesz. Nem csak odakint, idebent is. Hosszú, hideg és nehéz tél, miben a cél csak a túlélés. Újabb kör. Mi tétován botladozunk csúszós, jeges utunkon, és valami felsőbb hatalomhoz fohászkodunk azért, hogy ne essünk el, mert az végzetes lehet.

Bent maradhatnánk a szobában, a kandalló mellett, amiben még mindig vidáman táncolnak a vöröslő lángnyelvek. De nem. Ki fogunk menni.

Ki fogok menni, mert keresek valamit, amit a hóban vesztettem el. Még akkor is, ha tudom, hogy nem találom meg. Ki fogok menni, mert nincs mit veszítenem.

De mi van azokkal, akiknek van? Hiszen őket is ki fogja majd hajtani egy ismeretlen késztetés, egy vágy, hogy kockára tegyenek mindent, amit eddig a magukénak tudhattak. Néhányan erősebbek lesznek tőle. És lesznek olyanok is, akik elbuknak, és megfagynak a hidegben. Nekik talán csak a tavasz hoz majd enyhülést. De van, akinek az sem.

Erősebb leszek én is? Vajon lesz erőm kimenni a jegesen metsző szélbe, ahol minden csupa veszély, és olyan sok a lehetőség a fájdalomra? És ha netán meg is találom, azt a jéggé fagyott, elvesztett kis pillangót, lesz-e erőm visszajönni vele, ide a szobába, a kandalló mellé, hogy a lángoknál kiolvasszam jégbörtönéből? És még ha sikerül is, fog e újra repülni? Vagy az elernyedt kis test végleg meghal, és én szomorúan bár, de végre megadhatom majd neki a végtisztességet?

Szabad-e teret engedni a Reménynek? Vagy maradjak...maradjunk a rideg realitás biztos talaján? Mi volna a jobb?

Időközben eláll a hóesés, és kisüt a Nap. Egy szebb holnapot ígér. De vajon hihetünk neki?

Túl sok kérdés, melyekre majd csak akkor kapunk választ, mikor már késő lesz.