Volt már úgy, hogy csak ültél ott abban a kényelmes székben, sötét volt körülötted, és úgy igazából nem is járt semmi a fejedben? Aztán halkan, szinte észrevétlenül, egyszer csak azt vetted észre, hogy sós könnycseppek kezdenek folydogálni az arcodon? Lassan, komótosan, mintha nem is lenne jobb dolguk, mint az, hogy tudtára adják a világnak, hogy ott legbelül valami már végleg összetört...

Nem fájt. A fájdalom az a torokszorító, szívfacsaró érzés, amit akkor érez az ember, mikor valami hatalmas nagy érzelmi vagy morális kudarc éri. Ez egyszerűen csak fekete volt. Mélyfekete, és csöndes. Növekvő Semmi a helyen, ahol valaha a szív volt található. Az egész olyan paradox volt, hisz' azzal együtt, hogy nem okozott semmilyen fájdalmat mégis keserű mérget csepegtetett el a lélek elhagyatott országútján...

Egy régi lányregényben ilyenkor talán azt mondanák, megszakadt egy szív. De mi van akkor, ha már igazán nincs minek megszakadnia? Ha az egyetlen érzés, amely emlékeztet arra, hogy lélegző hús-vér ember vagy, csupán a kétségbeesettség? Mi van a Semmin túl?

Az egész világ… az összes ember… mintha csak szürke papírmasé figurák volnának. Mosolyognak. Sírnak is, ha épp úgy alakul. De látják-e… érzik-e a Semmit? Azt a Semmit, ami csak áll melletted némán. Aki nem szól, nem kérdez, és nem válaszol. Csak körülölel. Megfullaszt.

Aztán a kétségbeesés egy furcsa pontja jő… Te könyörögsz azért, hogy legalább fájhasson… Mert akkor legalább volna valami érzés, valami igazi… Valami, ami ellen küzdeni lehet. De hogy küzdjön a földi halandó a Semmi ellen?

Végül az ürességben a kérdések is elvetélnek. Beletörődsz szép lassan a fekete falakba. Már észre sem veszed a Semmit. Már nem vennéd észre a valamit sem…

……………..

Éjszaka van. Üvöltök némán.

A fenti soroknak vagy nagyon sok, vagy semmi értelmük sincs. Valamelyik a kettő közül... Én nem tudom... Döntsd el Te, ha akarod.

És aztán továbbfolydogálnak a szemek a homokórában. Szépen, egyesével. Nekik még mindig mindegy. Csöndben ülök és várom, hogy felvirradjon a nap szívem sötét éjjelének csillagos ege alatt.

Fázom, az arcomra hideg fénnyel ragyog a telihold. Tudom, hogy most nem kel fel a Nap egyhamar. Persze egyszer felkel majd. Máskor is felkelt már. Visszaemlékszem arra a végtelen hosszúságúnak tűnő éjszakára, és visszaemlékszem a rákövetkező hajnalra. A napsugarak emléke a bőrömbe mar, és a fájdalom egészen a szívemig rohan.

Persze mondhatnám, hogy ez az éjszaka most jobb. Több az éjjelilepke, és egy kicsit vastagabb pulóvert hoztam magammal, mint legutóbb. A sötét azonban bántja a fényhez szokott szemem. Egy egész évnyi nappal után szinte vaknak érzem magam ebben a hirtelen beköszöntött éjféltájban.

Nem tudom, mit tartogat számomra ez az éjjel. Nem tudom, miket mesélhetnek most nekem a csillagok, és fogalmam sincs róla, hogy mikor kezd majd el hajnalodni. Lehet, hogy az az éjszaka még az előzőnél is hosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal rövidebb. A Sors kezében bizonytalanul remeg életem üveggolyója.

Halkan imádkozom a csöndben. Mindegy, hogy a Sorshoz, Istenhez, vagy bárki máshoz, csak segítsen, mert magamon segíteni most képtelen vagyok. Bármerre indulok téglafalakba ütközöm. A múlt hídjai felégtek, a jövő útjai pedig még nem mutatták meg magukat. És én itt ülök a semmi kellős közepén, egy talpalatnyi helyen, nagyon-nagyon mélyre lenyelt könnyekkel.

Valaki keltse fel a Napot...

József Attila
Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Zuhog az eső... Mintha csak az én soha el nem sírt, mélyrefojtott könnyeimet hullajtaná az ég már napok óta.

A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.

A reményt adó délibáb a sivatagban
A tengerparton talpam alatt sercegő homok
A cukor a sütemény tetején
Egy mosoly ártatlansága egy kisgyerek arcán
Egy sóhaj egy mélyen elgondolkodtató könyv végéhez érve
A levegő, ami éltet
A víz, ami megnyugtat
A fény a mélysötét éjszakában
Kedves szavak egy kedves ismeretlentől, akitől pedig nem várhatsz el semmit
A zene furcsa, kába dallamai, amelyektől megborzong mindenem
Egy sós könnycsepp keserű íze a számban
A végtelen csillagos ég sötét gyönyörűsége egy nyári éjszakán
A szeretet boldogító illúziója egy olyan világban, melyben már semmi és senki nem igaz
Erős hit, mely kihúzhat minden gödörből
Félig gyümölcsös, félig virágos illat, egy parfüm könnyedsége a bőrömön
A repdeső pillangók valahol gyomortájékon
Egy film, mely egyszerre csal mosolyt az ajkaimra és könnyet a szemembe
A tökéletes béke csöndje
A tudás magabiztosságot adó illúziója
Egy naplemente fanyar gyönyörűsége egy hűvös tavaszi éjjelen
A meleg nyári eső koppanás a bőrömön, mikor mezítláb állok odakint, és csak nézem az eget
Egy cinkos mosoly egy barát szemében
Egy virág mulandó szépsége, lassú halálra ítélve egy vázában
A megnyugtató tudat, hogy semmi sem tart örökké. Az élet sem.
A fájdalom melyet a hasadban érzel egy hatalmas nevetés után.
A gombóc a torkodban, mikor elerednek a könnyeid

Ennyit jelent...ennyit jelentesz... ennyit jelentek... jelentünk... jelentenek...

Egy keserédes vágyálom, melyet ébren kell átélnem...

Valami ami sosem teljesül...


"Az olyan álmok melyek teljesülnek, nem is igazi álmok"

Hát igen. Ennyi. Ez az élet. A szeretet egy álom.