Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!