Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

A hangfalakból harsányan üvölt egy szó: ÉLJ! ...Hallgatom, miközben talán én is haldoklom. A racionális énem, aki mindenből látja a kiutat, a fényt az alagút végén, aki tudja, hogy mindig van holnap, a dallal üvölt, miközben a szívben mérgezett penge forog, és már csak azért könyörög, hogy vége legyen.

Csak zárjuk le. Csak múljon el, ha kell örökre... minden ami életet, légzést, nevetést, és boldogságot jelent, múljon el.

Csak egy hülye kis groteszk játszma valahol épelméjűség határán. Örök készenlét a legrosszabbra...

Furcsa, kavargó, egymásba fonódó, majd újra szétváló gondolatok... Félhalott, immár jégbörtönéből kiengedett lepke a kézben. Helyzete kritikus, kétséges, hogy megmenthető-e. Valószínűleg nem.

Valószínű, hogy az a kis fekete pillangó lassan végre kileheli a lelkét, hogy a hosszú, jeges álom után végre egy jobb helyre kerülhessen... de előtte még el kell szenvednie az összes iszonytató görcsöt, az izmok összerándulását, az érzést, ahogy a halál jeges ujjaival taperolja azt az ártatlan kis testet... hogy játszik vele, mielőtt még elengedné...

Mindent megtennék érte, hogy véget vethessek a szenvedésének... Bárcsak lecsaphatnám Emily Bronte Üvöltő szelek című regényével, hogy szegény végre továbbállhasson a fénybe... De az a mocskos gyilkos... az elmúlás engem is markában tart, és nem engedi, hogy segítsek azon a szerencsétlen kis párán...

Csak trónol mellettem, aki a kandalló mellett könnyezek, és nevet...élvezi a pillangó haláltusáját... És élvezi azt, ahogyan az iszonyat lassan kiöl a szívemből minden érzést.

Örökre.

Hisztérikus kacaj kíséretében bomlik meg az elmém...