Ember, mért-vagy-tirpák?

Néha úgy érzem, hogy a társadalom, amiben élünk, amiben élni kényszerülünk, valóban megérdemelné, hogy hatalmas füst és hangeffektek kiséretében felrobbanjon és kilehelje azt az érzelmekre képtelen lelkét.

Nem vagyok képben, ami a nemzetközi viszonyokat illeti, de talán elég lesz kedves kis hazánk is, mint az elemzés helyszíne. Nos, csak hogy ne bonyolítsuk túl helyzetünknet, vegyünk egy átlagosnak mondható munkanapot, pontosabban szólva tanítási napot egy gimnazista diák életében, aki nyitott szemmel jár a világban.

Delikvensünk pontban hatkor ébred, álmosan, kócosan kikecmereg az ágyból, és péntek lévén megpróbálja összeszedni fogyóban lévő életerejének utolsó cseppjeit. Bár tudja, hogy nem túl egészséges, de elkortyolgatja tejeskávéját, majd felöltözik, megmosakszik és emberszerűvé maszkírozza magát a hálószobatükör előtt, elvégre mégsem volna jó, ha a buszon vagy az iskolában megijednének tőle a szembejövők. Miután ezzel végzett, minden lelkesedés nélkül felül a buszra/hévre/villamosra (tetszőlegesen kiválasztható, hogy melyikre) és elzötykölődik a gyűlölt vagy ritkábban kedvelt tanintézmény felé.

Mivel, mint azt már említettem volt, delikvensünk nyitott szemmel jár s kel a világban, nyitottan és érdeklődően arra. Épp ezért körbepillant az őt szállító tömegközlekedési eszközön, vajon kikkel is van időlegesen összezárva? Kicsit odébb az egyik ablaknál két bájos, hidrogénszőke leányzó üldögél, ölükben rózsaszín táskával, amiről egy kedves, fehér kiscica néz a delikvens irányába. A két szöszi épp arról beszélget, melyiküknek mennyire égeti el hidrogénezett tincseit a hajvasaló, továbbá megállapodnak abban is, hogy délután elugranak keresni egy új műkörmöst.

Delikvensünk felvonja ugyan a szemöldökét, de tekintve, hogy széles látókörű, toleráns, valamint hogy le kell szálljon az őt szállító járműről, inkább hallgat. Az ébredéskor jelentkezett érdektelenségbe visszasülyedve lépi át az iskola kapuját, és megy végig sokszázadszorra a megszokott folyosókon.

Az egyik közepén figyelmetlenségből kishíján nekiütközik egy párocskának, melynek tagjai önfeledten nyomják le nyelvüket egymás torkán, mit sem törődve a kínos mosolyba torzuló tekintetekkel, melyek kereszttüzében épp magánéletüket élik.

Hősünk végül balesetmentesen éri el osztálytermének ajtaját, melyben az osztály két 'rajcsávója' éppen élénk eszmecserét tart a hétvégén 'jól meghúzott' továbbá 'seggrészeg' hölgyeményekről, akiknek a nevére ugyan már nem, de oboatechnikájukra még annál élénkebben emlékeznek. Ha kicsit beljebb lépünk,végigtekinthetünk az osztály többi részén is. Az ablakban két talpig feketébe öltözött emos lány üldögél, csuklóikon feltűnően sok a karkötő.

Kicsit arrébb, némi mosógépfrekvenciás zene kíséretében a partiarcok népes klikkje tárgyalja a másnap esedékes, őrült nagynak igérkező bulit, na meg azt, hogy ki milyen disznómód fog berúgni, és egyebeket csinálni a közeli diszkó stroboszkóp keltette fényei közt.

A terem másik végében csendesebb emberek üldögélnek, kezükben ilyen-olyan könyvekkel. Olvasgatnak, alig szólnak egymáshoz. Hősünk talán még velük tud a leginkább együtt érezni - valahogy neki sem lenne kedve beszélgetni, vagy egyáltalán ebben a világban létezni, fentieket látván.

A következő órák nem tartogatnak túl sok izgalmat. Mind lélekölően unalmas, de sajnos muszáj hajtani, hisz' Állambácsi, nem akarván, hogy államilag támogatott egyetemi karokra kerüljön a diákság, olyan magasra teszi a mércét, hogy azt csak az tudja megütni, aki végképp stréberré avanzsál. Táncoló idegek harca a fejben.

Miután delikvensünk lehúzta az aznapi nyolc órát, fáradtan indul haza, ugyanazon az úton, melyen reggel - szintén fáradtan - az iskolába érkezett. Útján találkozik országunk többségi kisebbségének néhány intellektüel tagjával is, akik erélyesen felszólítják arra, hogy adja át nekik pénzét, telefonját. Hősünk - s ezúttal tényleg találó a hős megnevezés - hazáig rohan, s mikor végre magára zárta az ajtót, idegesen leselkedik az ablakon: nem jöttek utána?

Azt követően, hogy többé kevésbé megnyugodott, lerogy a szobájában lévő forgósszékre, bekapcsolja számítógépét, majd mikor az végre betöltött, megnézi az MSN-es partnerlistát. Szivecskék, láwcsik és szercsik záporoznak mindenfelől, alig öt perc alatt elvéve delikvensünk kedvét a kommunikáció ezen formájától. Ehelyett úgy dönt, szörfözik egy kicsit inkább a neten, hátha talál valami érdekeset. Az eredmény azonban hervasztó. Közösségi oldalak ismerős-gyűjtő emberei, nevük mellett hatalmas számokkal, érzelmes(nek szánt), ámde tehetségtelen verspróbálkozások a százezredik géportálos személyesoldalon, majd végül a megállapítás, miszerint a Tömegember nevű fajta ellepte a világot.

Ámde hősünk nem adja fel, tovább kutatja az egyedi gondolatokat, ezért bekapcsolja a televíziót, gyorsan végigszalad a csatornákon, de miután csalódottan konstantálja, hogy csupán Józsi Barát és Mónika próbálja megoldani a fogatlan és egyben agyatlan emberek problémáit, inkább lekapcsolja a zajongó fekete dobozt. Néhány percig békés csend honol a lakásban, azonban nemsokára hazaérnek a szülők.

Kezdődik a mindennapi vita a szoba állapotáról, az el nem mosogatott edényekről, és minden egyéb huszadrangú dolgoról, amelyről tulajdonképpen felesleges volna vitatkozni, a szülők azonban mégis megteszik, csupán csak azért, mert fáradtak, és mert nem akarják, hogy bűntudatuk legyen azért, mert ők nem nevelik a gyereküket. Tehát a nyaggatás kényszer-szülte megoldás. Miután a szóban forgó "gyerek" megkapta az aznapi fejmosást, leül tanulni, majd mikor ezzel is végzett, és végképp nincs mit csinálnia, leemel egy könyvet a polcról, és olvasni kezd.

A nap folyamán most először érzi úgy, hogy némi értelemre talált, és ennek szellemében folytatja tovább az olvasást, egészen estig, amikor is fürdeni kell, előkészíteni a másnapi cuccait, és végül lefeküdni aludni. Delikvensünk az ágyban még végiggondolja a nap eseményeit, és megállapítja, hogy bolond világban élünk, olyan emberekkel körülvéve, akiknek szemernyi önálló gondolatuk sincs, és a fejüket csak arra használják, hogy minél jobban designolt hajukat mutogathassák rajta, ahogyan azt a tömegmanipuláló médiában is láthatják. Ámde a kiút még szörnyen távoli.

A változásig még sok - sok fentebb leírt napnak kell eltelnie, s nem is olyan biztos, hogy érdemes rá egyáltalán várni. E sorok írója nem feltételezi magáról, hogy ő sokkal különb mint a többiek (bár úgy érzi, hogy azért egy kicsit még is) vagy azt, hogy ő tévedhetetlen és befolyásolhatatlan. Csupán csak fájlalja, hogy neki, és történetünk kedves hősének ebben a társas magányban kell leélnie egyébként boldognak szánt kamaszéveit, azon egyetlen, aprócska, ámde annál fontosabb tény miatt, miszerint képes gondolatok előállítására. Vajon merre járnak a normális emberek?

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.