Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

Olyan furcsán és keserédesen részletes még minden. Emlékszem...

Egy pulóver illatára
Hogy milyen hideg is a hó
Ahogy elcsúszom egy jegesre fagyott szőnyegen
Ahogy mosolyognak az emberek
A szívdobogásra és a vele érkező endorfinlöketre
Hidegtől párás üvegre, éjjel
Arra, ahogyan az arcom pirult el
A zafírkék szín ezer árnyalatára

Arra, hogy ennyi jutott a boldogságból. De kár siránkozni, ez is jóval több, mint amennyit valaha érdemeltem.

Reggel esett az eső. Nem tudom miért de valahogy olyan fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt mint egyszer régen, amikor szinte tisztán éreztem, hogy azt súgják felülről, hogy "Minden rendben lesz, minden jó lesz."

Ahogy kopogtak a cseppek az ablakon pár percre megint 15 éves voltam. Bolond lány, aki még nem tudja, vajon mit hoz az élet. Persze azóta sem lett okosabb, csak kapott pár keserű pirulát.

Aztán napközben elmúlt az egész, de valahogy mégsem ugyanarra a helyre süllyedt vissza a lelkem. Az egész olyan, mintha valami váróban ülnék. Bár azt elmesélhetné valaki, hogy mire várok.

Mindenesetre közben gondolkodom.

Annyi minden lehet az ember. Néha bántok másokat, néha segítek nekik. Legalábbis megpróbálok. Néha azzal bántok valakit, hogy segíteni próbálok. Sosem lehet tudni, hogy fog elsülni a dolog végül. Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom, hiába van ott mélyen az érzés.

Azt is nehéz kimondani, hogy köszönöm, pedig van, hogy hálás vagyok valamiért. A szeretlek szó használatáról pedig már inkább nem is értekezek, azt kimondani mindig is nehezemre esett. Habár lehet, hogy ez csak azért volt, mert kevésszer adódott olyan alkalom amikor éreztem is, és lehetőségem is volt kimondani. Azt hiszem, nem is szeretném használni egy darabig. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem érzem úgy, hogy Igen, Ez Az A Pillanat.

Vajon elkophatnak a szavak? Lehet elcsépelt egy mondat, elveszti a valóságtartalmát, ha túl sokat használjuk? Lehet elcsépelt egy érzés? El lehet koptatni a szeretetet, ha nem vigyázunk rá? Lehet rosszul szeretni?

Annyi a kérdés, és nincs senki aki pontos és precíz válaszokat adhatna. Persze lehet, hogy ezeket a kérdéseket jobb is nem megválaszolni. Lehet, hogy azzal szolgálják a javunkat, hogy örökké a fejünk fölött lebegnek.

Nem tudok összefüggően gondolkodni most, csak csapongok valahol az Univerzum végtelenjében.

Azt hiszem, nem is tudok semmit. Csak próbálkozok. Szeretni, sajnálni, hálásnak lenni. Élni.

Olyan pici vagyok. Lila melegítőben szaladgálok, nevetgélek. Vannak gondok, de kit érdekel? Minden édes és tompa, Barbie baba a polcon, plüsskutyus az ágyon. Nem szeretek oviba járni, mert ott csúfolnak a fiúk és mindenki azt mondja, hogy csúnya vagyok. Pedig szerintem nem vagyok. Szerintem tudok szépeket gondolni. Tudok szépeket álmodni, és nagyon szeretem a cicákat. Mi baj lenne velem? Anyu azt mondja, hogy a többiek buták, és csak azért nem szeretnek, mert én okosabb vagyok. Lehet, hogy igaza van. De én már mindjárt iskolás leszek, és akkor kiderül, mennyire vagyok okos. Ugye jó lesz az iskola, Anyu? Ugye ott jó lesz minden? Már nem kell sokat aludni, és jönni fog Enci is.

____________________________________

Reggel korán keltem, mert az iskolába nyolcra kell beérni. Fura, hogy megmondják, mit kell csinálnom, de úgy érzem, hogy most jó, bár azt hiszem a táskám majdnem nagyobb, mint én vagyok.. Szeretek iskolába járni. Szeretek olvasni és számolni tanulni, és végre nem csúfolnak a többiek. A tanító néni igazán kedves, olyan szép vörös haja van. Egyszer én is ilyet szeretnék. Majd ha nagylány leszek, de az még olyan messze van…

____________________________________

Érdekes az új hely, egészen tetszik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz mostantól a suli. Elvégre már nagy ötödikes vagyok, mindent szaktanárok fognak tanítani. Azt hiszem, igazán komolyan kell majd vennem a dolgokat, ha szeretnék továbbra is jó tanuló maradni. Ma kaptam egy új rózsaszín felsőt, és hozzá világoskék farmernadrágot, és ettől egész nap olyan szépnek éreztem magam.

_____________________________________

Az utóbbi hónapokban minden egyre felhősebbnek tűnik. Túl hamar elfáradok, és túl sokat gondolok szomorú dolgokra. Nem értem, mi ez, ami bennem lejátszódik. Pedig nem változott semmi, minden ugyanolyan, mint régen. Lehet, hogy én változtam? De vajon miért? Persze megeshet, hogy csak fáradt vagyok. Próbálok igyekezni, hogy a jövőre esedékes felvételim a lehető legjobban sikerüljön. Szeretnék egy jó iskolában továbbtanulni, és aztán jogi karra menni az egyetemen. Ügyvéd akarok lenni.

_____________________________________

Este van, VIVA TV-t nézek, valami rockos műsor megy. Azt hiszem az a fiú a nyolcadikból is ilyesmit hallgathat. Legalábbis mindig feketében jár, és bakancsa van. Néha szoktam látni, amikor megy hazafelé. Jó lenne valahogy megtudni a nevét. Nem tudom, miért szeretném tudni, csak jó volna. Akkor tudnék egy nevet kötni az archoz. Nem csak az a fiú lenne a nyolcadikból, aki copfban hordja a haját, és bakancsot hord.

Ez a zene mindenesetre egészen jó. Sőt, mi több, zseniális! Úgy érzem, hogy ez a zene a bennem tomboló sötétségről kiáltozik. Talán, akik ilyen zenét játszanak, érzik ugyanazt, amit én érzek. Azt hiszem, én is ilyen akarok lenni. De rózsaszín fölsőkkel nem lehetek ilyen… Fekete kell, akkor talán majd megismerkedhetek azzal a fiúval is, aki mindig bakancsban jár.

_____________________________________

Fekete szemceruzával festem ki a szemem. A fölsőm és a nadrágom is fekete, az övemen szegecsek vannak. Egyedinek érzem magam, életemben először. Nem érdekel, ha az osztályban mindenki a rapet szereti, én akkor is rocker maradok. Igen, rocker, az vagyok, és ha nem tetszik, akkor leszedem az arcod. 14 éves vagyok. Idén felvételizek majd, de még nem döntöttem el, hogy hová. Jó lenne valami jó gimnáziumot találni. Lehetőleg olyat, ahová az osztályból senki sem jön. Új életet akarok kezdeni. Tiszta lappal, mindenkitől távol. Úgy érzem, hogy nincs itt egy barátom sem. Lehet, hogy depressziós vagyok? Elvégre miért is ne lennék… hiszen szeretem, és fogalma sincs róla, hogy szeretem. Pedig bármit megtennék érte. Bármit. Hiszen ő több mindenkinél. Több a butácska nem rég ballagott fiúknál. Ő gimnazista, és okos és szellemes, és… ő minden.

______________________________________

Szeptember elseje van. Izgulok, de borzasztóan. Kidobtam a fekete ruháim, mert szeretnék beilleszkedni, és sok barátot szerezni. Farmerban és egyszerű pólóban állok a HÉV állomáson: gólyatáborba megyünk az új évfolyamommal. Itt mindenki olyan normálisnak meg rendesnek tűnik, ahhoz képest, hogy milyen volt általánosban. Annyira örülök neki, hogy felvettek ebbe a suliba. Itt van Enci is. Úgy tűnik, vele már sosem szakad szét az utunk. Most egészen jóban vagyunk, már nem veszekszünk annyit, mint régen.

______________________________________

Tél van, hó ropog a csizmám talpa alatt, és az egész élet valahogy olyan hihetetlenül érdekesnek tűnik hirtelen. A sok komolytalanság és a sok plátói viszonzatlan szerelem után, most végre megérkezett Ő. Így nagybetűvel. Ő a hajnal és az éjfél, ő legszebb, a legtökéletesebb, és én annyira, de annyira szeretem. Remélem örökre.

______________________________________

Fekete mocsár a lét, gyermekkorom kivet magából, kripta-mélyre küld. Szenvedek, tipródom és küszködök az ezerszer elsírt könnyekkel. Fáj. Olyan, mintha a szívem tépnék ki a helyéről. Egyszer sem éreztem még ilyet. Úgy érzem, hogy belepusztulok a hiányba.

Hiába a barátok, az új suli, az új élet. Nincs értelme semminek.

______________________________________

Elmúlt a történelem legszomorúbb nyara is. Tompa minden, csendben üldögélek. Persze most elvagyok, mint a befőtt. Nincs semmi, csak őrült nagy üresség. De ez valahogy most nem zavar. Az üresség jobb, mint a szenvedés. Meg hát, majd csak lesz valahogy.

______________________________________

Táncolunk, nevetgélünk, ő rám mosolyog. Furcsa figura, alig tudom hová tenni. Határozottan úgy érzem, hogy tetszem neki. Végül is mért ne, szép ma este a ruhám, a táncpróbák miatt biztos fogytam is egy kicsit.

Jól esik végre valahára nevetni. Odakint, és idebent is megérkezett végre a tavasz.

Bájosan tompa, szeretetteljes napokat élek. Már egészen régóta. El sem hiszem, hogy végre én lehetek valaki világegyetemének a Napja. Olyan szép, hogy elképzelni se lehetne szebben. Persze nincsenek illúzióim, minden véget ér egyszer. De nem kell, hogy most legyen vége. Hiszen most jó, most minden megfelelő.

_______________________________________

Elszökött a tavasz első szeleivel, elszökött az első évvel. Eleinte kapaszkodtam belé, aztán menni hagytam. Nem ért annyit, hogy megint belehaljak. Gyűlölöm magam érte. Gyűlölöm, hogy nem tudok semmi szívből jövő szenvedést kipréselni magamból miatta. Túl rövid ideig fájt. Ki tudja, talán nem volt az igazi.

Mindenesetre most új élet vár, meg kell változnom, és olyan emberré lennem, amilyenné lenni akarok. Így, hogy nyakunkon a nyár minden ideális. Csodás barátságok kezdete ez.

_______________________________________

Óh, az alkohol mámora. Forró nyári éjszakák, csodás nevetések, és végre igazi élet, hatalmas, villódzó neon betűkkel. Nem baj, ha reggelre fáj, nem baj, ha azt a „múltkorit” le fogom tagadni, ha bárki rá is kérdez egyszer. Nem számít semmi, nem tartozom magyarázattal senkinek. Szabad vagyok, és imádom a barátaim, ezt a bolond kis csapatot. Élek, megváltoztam. Erősebb vagyok és szebb is. Alakulok, egy napon talán kész is leszek. Úgy legyen! Most pedig igyunk még egy pálinkát!

_______________________________________

Hogy már szeptember van? Valóban? Hm, ez meglehetősen furcsa, az előbb még július volt. Mintha kiesett volna egy hónap. De sebaj, azt hiszem, végre sikerült kitombolnom a fájdalmamat. Adott a lehetőség, hogy szép, új és kiegyensúlyozott életem legyen. Persze lassan el kell kezdeni tanulni, elvégre mégis csak az ország egyik legnevesebb egyetemére szeretnék bejutni, ha eljön az idő.

Most megint minden jó, boldog vagyok, és nem utolsó sorban erős vagyok. Kezdek olyan lenni, amilyen mindig is akartam lenni. Remélem, jó lesz ez az év.

A szerelem meg majd eldönti, hogy meg akar-e találni,vagy egyelőre elkerül.

_______________________________________

Halk zene szól, álmos ez a péntek este. El vagyok havazva, és teli vagyok hétköznapi, bosszantó gondokkal, de semmi gond, megoldom őket. Erős vagyok. Ha visszagondolok rá, mennyire gyenge voltam valamikor – nem is olyan régen – szinte elborzadok.

Azt hiszem, most végre sínen van minden, az életem egészen szép. Sokat mosolygok, és úgy egyáltalán, azt hiszem, hogy ezt az állapotot hívják békének.

Persze a szerelem próbálna bekavarni, mást nem a hiányával, vagy viszonzatlansággal, de nem hagyom neki. Napfényes a jövő.

Eljött hát a szeptember vége. Eljött hát a Nagy Pillanat. Már csak két nap, és 18 éves leszek. Magam mögött hagyom a gyerekkorom. Magam mögött hagyom a nagy Első alkalmakat, a sok-sok gyermeki sírást, a sok-sok gyermeki nevetést. Új leszek. Még nem felnőtt, de már egyáltalán nem gyermek, inkább valami köztes létforma.

Nem tudom még, mi vár rám ebben a helyzetben. De remélem, hogy csupa szép és jó.

20 éves lesz lassan már a gyermek, álmainak fénye szakadt már,

De hiszi még, hogy új álmai lesznek s álmaiért újra síkra száll."

(John Lennon)

Ördögmaraton

Részeg vagy

Részeg vagyok

Te csókra hajtod fejed

S én elszaladok

Játékforgatag

Álomhatár mi vár

S én szabad vagyok

Egy törött szárnyú madár

Várlak téged,

És te engem vársz

Álomba ájuló szívem

Elé a magányból holt világot társz

Csend kopog

S én bámulom

Az éj kárpitján tovább bomló szakadás

Múltam és jelenem? Hiábavaló rohanás…

Na, először is: Szerintem Davey Havok jó arc. Oké, a műszempilla gáz. De a többi nem. Másodszor, mindent tisztelt hozzám közelálló olvasót kérek arra, hogy ha netán túlélne engem, intézze el, hogy ez a dal szóljon a temetésemen. Nem is lehetne tökéletesebb búcsúztató számomra.

______

Csend honolt a szobában, csend, melynek még a leghalkabb suttogás is fájna. Gondolatok száguldoztak a fejében. Fájdalmas gondolatok. Gondolatok múltról jelenről és jövőről. Őt magát is meglepte, hogy mennyire kívül érezte magát időn és téren.

Hirtelen egy nem túl régi beszélgetés foszlányai kezdték magukat elméjébe fészkelni. Hogy is szólt az a pár mondat? Azok voltak a kulcs. "Hát akkor állj a saját lábadra. Nem várhatsz mindig támogatást két felől. ... Az első dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy csak magamra számíthatok"

Akkor tiltakozott. Nem akarta. Nem akarta, hogy így legyen. Nem akart márványból megmunkált szívet. Aztán ráborultak éjek és nappalok, örödögök angyalok. Az élet legfőbb törvénye, hogy minden elmúlik egyszer. Rájött, hogy nem számíthat örök támogatásra. Hogy a mai mosolyok a jövőben talán a semmibe foszlanak majd, hogy a támogató karok talán eltűnnek majd az idő spirálforgatagában.

Ezért úgy döntött, hogy elfogadja azt a pár mondatot. Elfogadja, hogy mindaz, ami történt, és ami történni fog, az ő saját problémája, amellyel teljesen felesleges bárki mást terhelni. Felesleges segítséget kérni, mert nincs kötél, nincs baráti kar, ami ebből a gödörből kihúzza. Csak ő maga tud kimászni. Egyedül, segítség nélkül. Megtette már, vakon és véresen, üvöltve és sírva. Meg fogja tenni másodszorra is.

Némán, büszkén és egyetlen nyikkanás nélkül el fogja tűrni a Sors által rámért büntetést. Bele fog kövülni a szíve. De nem baj. Túl fogja élni. Fel fog kelni a padlóról, és erősebb lesz, mint valaha. Tudta, hogy így lesz.

Hallgatta, még egy darabig a csendet. Érezte a fájdalmat, és tudatosodott benne, hogy ha mindez így is lesz, ha ki is mászik a gödörből, pont úgy, ahogyan tette a legutóbb, nem lesz már ugyanaz. A mostani démonok vele maradnak majd örök időkre, a múlt suttogásaival kísértve meggyötört szellemét. De mindez mindegy. Az ő keresztje. A sajátja. El kell bírnia. Muszáj. Nincs más opció.

A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

Music: Trading Yesterday_Little girl

Néha magam is meglepődök egyes dolgok hasznosságán. Például a takarításén. Milyen bájosan furcsa érzés megtalálni valamit (:

Még ha csak egy sárga, agyongyűrt kis fecni is az a valami, egy butácska verssel, amit még valamikor az ősz végén, netalántán tél elején írtam. (Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy nem írok dátumot a papírjaimra, így hát csak a vers hangulatából tudok következtetni a keletkezés időpontjára.)

Nos, még mielőtt a nagyérdemű elé tárnám ezt a kis rímbe szedett múltidézést, le kell szögezzek valamit: a vers nem az én műfajom, prózában sokkal inkább otthon érzem magam, így hát a lentebb olvasható próbálkozás sem túl nagyratörő xD No de mindegy, nem húzom tovább, végtére is, ez is csak én voltam valamikor, volt valaha egy ilyen is, amit úgy hívunk, ...

...Múlt

Álmainknak szép tavasza
Elmúlt, s többé nem jön haza
Holt emlékek vérfolyama
Ködös múltunk fájó nyara

Esőt hozó ősznek szele
Gyötört arcunk könnyes szeme
Volt emlékek furcsa tele
S lelkem, ami meghalt vele.. .

Múlt. Elmúlt. Régmúlt... milyen sok mindent jelenthet. Örömet, ha az elmúlt dolog fájó volt, szomorúságot, ha valami szép... jelen esetben pedig csak valami keserédes kis fásult félmosolyt, illúziók elvesztését, és hasonló, a nagybetűs élettel járó dolgokat. Nosztalgiát, melyre kár időt pazarolni, hisz' itt van helyette a ...

...Jelen

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.

Zárt ajtók. Hetekig. De sajnálom, muszáj volt gondolkodni egy keveset. Mérlegelni, átfutni, elemezni és legalább megpróbálni megérteni.

Örömmel jelentem, hogy nem sikerült. Nem lett sokkal tisztább semmi... Na jó, azért egy két dolog talán igen.

Felkelni a padlóról, és harcolni, még akkoris, ha ezer dolog tapos vissza... Ha tudod, hogy nem érdemes, csak egy buta kis szélmalomharc... És mégis érzed, hogy muszáj végigcsinálnod, hogy nyugodt szívvel továbbmehess, és egyszer majd azt mondhasd: "Én megtettem mindent, de ez sem volt elég."
De mi a minden? Mit lehet tenni? És mi az amit már nem? Honnantól minősül etikátlan, borzasztó dolognak a harc...? Mikortól lehet azt mondani, hogy eladtad a lelked olyasmiért, ami meg sem érte?

Mit ér? Ülök, nevetgélek... és nem vagyok okosabb, és erősebb sem. Ugyanúgy elgyengülök, ugyanúgy megremegek... ugyanúgy összekavarodom, naponta százszor és ezerszer. És mindeközben tudom, hogy az egész teljesen felesleges... hogy mennyivel bölcsebb lenne felállni a sakkjátszma mellől, és őszintén beismerni, hogy vesztettem. De nekem nem megy... én nem tudom...

Ha lehetne egy kívánságom... nem is tudom, mi volna az. Nem tudom, hogy azt akarom-e, hogy véget érjen minden érzés - és ezzel együtt minden fájdalom,- vagy egyszerűen csak azt, hogy hirtelen minden megoldódjon, és boldog legyen.

Mindenestre ultimátumot adtam magamnak. Tavasz. Ez az az időpont, ami után, ha nem rendeződik semmi - bennem, elsősorban - akkor bárhogyan is fog fájni, de erőszakot követek majd el magamon, és továbbmegyek.

Próbálok felkészülni rá... Hogy milyen lesz szép lassan megölni mindent, és ezzel együtt elveszíteni mindent - már ami még maradt, - de valahogy úgy érzem, hogy ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni.

Persze valahol nagyon, nagyon mélyen még él bennem a remény aziránt, hogy minderre nem lesz szükség, de az eszem tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a feszült várakozás, ami megnezehíti a napokat... hogy ez nem a csodára, hanem a végre való várakozás. De talán nem is baj. Talán olyan lesz, mint az ébredés egy nagyon hosszú (túlságosan hosszú), keserédes álomból...

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...