Próbáltam máshol. Próbáltam máshogy, más néven. De nem megy. Az obsidianbutterfly örök és elpusztíthatatlan, még akkor is, ha csak egy hűtlen ribanc vagyok, hogy már másodszorra hagytam itt. De visszatérek. Mindig, mindig visszatérek. (mwhaha, most eszembe jutott a terminátor.)

Kezdetnek érzésnovella. Kinek az érzései? Nem mondom meg, közel sem biztos, hogy az enyémek. Csak egy kis szösszenet, így visszatérésképp

***

Mosolygott. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy az arcizmai mosolyra húzódnak. Közben másodpercről másodpercre emlékeztette magát arra, hogy levegőt vegyen, hogy lépjen a lába, hogy ne nézzen vissza egy másodpercre sem. Hiszen csak fájna. Tudta, hogy így a helyes, hogy a józanész szabályai szerint cselekedett, és végig teljességgel igaza volt. Mégis, valahol mélyen úgy érezte, mintha a szívéből hideg vércseppek indulnának útjukra. Nem vett róluk tudomást. Ugyanazzal a konok önmegtagadással kényszerítette magát a jelenbe, amivel tette mindig is. Így könnyebb volt, könnyebb elfogadni a világot, könnyebb elfogadnia önmagát és a gondolatait.

Később maga sem tudta, hogyan sikerült túlélni a napot. Emlékezett rá, de mintha minden ködbe borult volna. Otthon tétován nézett körül. Végignézett az életén, a könyvein, az álmain. Mindenen keresztülvágott valami kegyetlen nevetés. A talán kezdetű mondatok baljós kísértetként táncoltak a szoba falain. Mosolygott. Üvölteni akart, széttépni valamit, de nagyon jól tudta, hogy semmi értelme nem volna. Higgadt maradt. Pont Ő ne maradt volna higgadt, aki mindig olyan jól tudta játszani az érdektelent?

Kétkedve csóválta meg a fejét. „Végül is, lehet, hogy csak valami őrült fura képzelődés volt az egész. Lehet, hogy valójában a semmi aggaszt.” A gondolatra megrohanták az emlékek. Különösek voltak, mintha csak kirakódarabok lettek volna, amiket félt összeilleszteni. Pedig már látta ezt a képet az agyának egy hátsó szegletében. „Te most egész komolyan ezen gondolkodsz? Jó ég, biztos, hogy nem vagy normális.”

Érdeklődve kezdte tanulmányozni a plafont. Az sápadt fehéren nézett vissza rá. Nem segített. Semmi sem segített.

Aludt. Felkelt. Élt. Szorította a tollat, mintha legalábbis volna értelme belékapaszkodni. Mosolygott, mert nagyon tudott fegyelmezett lenni. Sajnos csak a szája. Az arcizmait tudta irányítani, a tekintetét nem. Pedig akarta, nagyon-nagyon akarta. De nem ment, bárhogyan is próbálta.

…

Tavaszi reggel volt. Korán ébredt, alighanem azért, mert az utóbbi időkben már úgy megszokta. Ez volt az első reggel, amin szabadnak érezhette magát, hiszen az életének egy szakaszára végérvényesen pontot tett. Beszűrődött némi fény az ablakon. A hátára fordulva hol a plafont, hol pedig a kezét tanulmányozta. Felsóhajtott, mikor egy ismerős gyomorgörcs érkezett az üdvözlésére. Akkor már tudta, hogy túl késő. Érezte, hogy valami most valahogy végleg eltűnt.

Bánta, hogy sosem mondta ki.

Minden sejtjét elemi erővel marta az éhség emésztő rémképe. Agyában mantraszerűen ismétlődött a két szó: vért akarok!

Képtelen volt másra gondolni, mint lüktető emberi szívekre, erekre, bennük bíborvörös, édesen sós vérrel. Attól új erőre kaphatna, újból teljesnek érezhetné magát, végre valahára.

Persze nem ő akarta ezt így. Tudta, hogy bántja az embereket, de nem tehetett ellene semmit. A vérszomj végül mindig legyőzte a bűntudatot, és mikor megnyílt előtte egy szépen ívelt nyak pulzáló vénája mindig úgy érezte, hogy így kell lennie.

Tudta, hogy az,  hogy Isten örök számkivetettségre kárhoztatta, egyben áldás is, hiszen semmi nem volt fogható ahhoz a jellegzetes, csodálatos ízhez.

Meglátta aznap esti áldozatát. Érezte, ahogyan a vadászat izgalma miatt az adrenalin végigszáguld az idegpályáin, majd ez a kellemesen bizsergető idegesség keveredik a mindent elemésztő éhséggel.

Minden idegszálával befogadta az édes emberillatot, az eleven test sós kipárolgását.

Óvatosan, csendesen igyekezett megközelíteni a testet, melytől a mennyországot várta.

Egy másodperccel később már a bőrét érintette. Selymes, lágy bőrt, amelyet a legnagyobb élvezet felszakítani, hogy aztán tejjel-mézzel folyó áradat módjára magába fogadhassa a vért. Maga volt a csoda, de csak egy múló pillanatig. Aztán suhogás, majd néma, örök feketeség…

***

- Hát nem megcsípett az a szemtelen szúnyog? Még jó, hogy sikerült leütni…

Az a seb azóta feketére rohadt
Amit a múlt éjjel mart belém a tudat
Hogy nem voltam neked semmi
Csak egy néma, arctalan senki

Aki ha kellett jött, majd ment
Ha a kis lelked épp fázott bent
Aztán, ha érdekesebbet kaptál,
Vagy ha jött a hajnal: te dobtál

De tudod mit? Ennek mától vége
Holnaptól én csallak ki a jégre
Elsüllyedsz majd a mélybe
És én szabad lehetek végre

Azt gondolom
Hogy a gondolat
Ezentúl kimondatlan
Marad.

Csöndbe fullad
A hosszú éjszaka
Összes halk,
Apró szava.

Néma fellegként
Vándorlunk egyre
Tovább, míg
Szétszakít a kegyetlen világ

Legyen hát
Ámen

Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

A piros kék nyugtató
A rúzsvörös altató
Marj belém te zsibbadó
Ördögi gyilkoló...

Taszítsd lelkem semmibe
Úgyse jó már semmire
Szakadt, rongyos kísértet
Kinek mérged kimérted...

Csókold számra pecséted
S vedd el minden reményed
Ájulj velem a mélybe
Végtelen szép sötétbe.

2011.03.28. - szar kedvem volt, menjetek a francba.

Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

...

Múltam arcán karcolt sebek
Utánuk nem maradt más csak fekete hegek
Ujjaim közül csendesen kifolyó homokszemek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Csend, eső és hó és halál
Érzés hogy e létre már csak a néma semmi vár
Örvénylő jelenem, csukott ajtók és eltolt reteszek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Jövőtlen jövőbe fulladó tengerek
A néptelen utcákon már nincsenek emberek
Az, hogy innen már csak a nemlétbe mehetek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

azzal összepakolt és a pokolba költözött, ahol sosincs hajnal, ahol nincs remény és szeretet. ahol nem kel fel a Nap, s az éjszakában nincsenek már csillagok.

Részeges cikkcakkvonal mentén kóborol az Élet.

Útját sehogy sem leli, hiába keresi.

Most mondjam, hogy szereti?

Persze végső soron tetszik neki.

Keserédes nevetések, citromlé az élet csokiján.

Pedig jajj, de jó lehetne. Túl jó is talán.

Aktuális: fáradt, fáradt, fáradt.

Nem is oly sokára új kültakaró, értelmes bejegyzések meg egy sor boldogságos akármi.

Nézz és láss. Rabbits for presidentZ

- Why rabbits?
- Why not?

what the heck?

Kicsit... sós...vizes... forró...

Könnyek.

Nem, semmi sem könnyebb.

Csak álmok... elrévedt képek, elhulló fecnijei.

Küzdelem... vérrel... ha megölnek, akkor is.

Csontok. Ropognak, fájnak. Nagyon.

Belül is fáj. Szétszakad. Hagyom.

Gyűlölet. Zöld mocsár. Süpped.

Szeretet. Nagyon fáj. Engedj...

Borospohár a földön. Szilánkok.

Üveg a padlón. Kiáltok.

Nem hallja senki.

Nem hallja senki.

Ördögmaraton

Részeg vagy

Részeg vagyok

Te csókra hajtod fejed

S én elszaladok

Játékforgatag

Álomhatár mi vár

S én szabad vagyok

Egy törött szárnyú madár

Várlak téged,

És te engem vársz

Álomba ájuló szívem

Elé a magányból holt világot társz

Csend kopog

S én bámulom

Az éj kárpitján tovább bomló szakadás

Múltam és jelenem? Hiábavaló rohanás…

Nyálas-romantikus-szívdobbanós szöszmő. Csak mert most így. :))
__

A hajnal első sugarai lustán nyújtózkodtak be a redőnyök résein. A béke ölelte csendben csak lélegzetvételek halk nesze hallatszott.

Puha párnák közé temetve bámultam a plafont, és hallgattam őt, ahogyan az édes álom karjaiba bújva, lassan szuszogott.

Az arcára pillantottam. Az arcra, melyről az alvás nyugtató kábulatában lesimult még az a néhány, gond véste barázda is.

Önkéntelenül örvénylett fel bennem a szeretet. Szerettem. Jobban mindennél és mindenkinél. Élet volt és halál, kaland és biztonság, izgalom és megnyugvás. Szerelem. A szó minden egyes apró és hatalmas értelmében. Mintha csak a rég elveszett másik felem lett volna, aki után egészen mostanáig vérkönnyeket sírva vágyódott volna lelkem.

Néztem a szemeire - azokra a csodaszép, mélysötét szemekre - finoman simuló, sűrű sötét szempillákat, az ívelt ajkait, melyeket épp az előbbi pillanatban hagyott el egy rövidke sóhaj.

Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, megsimogattam. A tenyerem mintha csak egy örökkévalóságra az emlékezetembe akarta volna vésni arcának vonalát, a puha, meleg bőrt, az egész csodálatos lényét.

Épp a füle mögé hajtani készültem egy elkószált hajtincset, mikor lassan megmozdult. Önkéntelenül is közelebb bújt hozzám, fejét a párnák közé fúrta, bár már látszott, hogy tudata az ébrenlét és az öntudatlanság határmezsgyéjén kóborol.

Végül lustán, macskásan kinyújtózott, jelezve ezzel, hogy tényleg kezd visszatérni erre a világra. Álomtól ittasan pislogott felém, szája szegletében egy mosoly árnyéka bujkált.

A puha takarók forgatagában keze szinte azonnal a kezemre talált, hogy aztán ujjai, - melyek egy másik életben egy zongoraművészhez kellett volna tartozzanak – összefonódjanak az enyémekkel.

Közelebb húzódtam hozzá.

- Jó reggelt – suttogtam a kulcscsontjához bújva.

- Neked is – mondta a létező leglágyabb hangon, melyet valaha hallottam. Kezei immár a hajamban babrálták az összekócolódott tincseket.

Fejem felemelve a szemébe néztem. A szemei? Rejtelmes mélységek, melyeknek talán nem is láthatok a végére, és mégis van bennük valami csillogó, amely szinte kényszerít arra, hogy beléjük vessem magam. Ezek a szemek mosolyogtak most rám. Forrón, hívogatón, szeretettel telve.

- Azt hiszem, most boldog vagyok – hunyta le újból szemeit, majd egészen közel húzott magához. Éreztem, ahogy dobog a szívünk.

Valahol a távolban, az elmém egy eldugott kis szegletében pedig egy szó kezdett el felderengeni, barátságos, megnyugtató fénnyel.

Otthon.

Music: Trading Yesterday_Little girl

Néha magam is meglepődök egyes dolgok hasznosságán. Például a takarításén. Milyen bájosan furcsa érzés megtalálni valamit (:

Még ha csak egy sárga, agyongyűrt kis fecni is az a valami, egy butácska verssel, amit még valamikor az ősz végén, netalántán tél elején írtam. (Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy nem írok dátumot a papírjaimra, így hát csak a vers hangulatából tudok következtetni a keletkezés időpontjára.)

Nos, még mielőtt a nagyérdemű elé tárnám ezt a kis rímbe szedett múltidézést, le kell szögezzek valamit: a vers nem az én műfajom, prózában sokkal inkább otthon érzem magam, így hát a lentebb olvasható próbálkozás sem túl nagyratörő xD No de mindegy, nem húzom tovább, végtére is, ez is csak én voltam valamikor, volt valaha egy ilyen is, amit úgy hívunk, ...

...Múlt

Álmainknak szép tavasza
Elmúlt, s többé nem jön haza
Holt emlékek vérfolyama
Ködös múltunk fájó nyara

Esőt hozó ősznek szele
Gyötört arcunk könnyes szeme
Volt emlékek furcsa tele
S lelkem, ami meghalt vele.. .

Múlt. Elmúlt. Régmúlt... milyen sok mindent jelenthet. Örömet, ha az elmúlt dolog fájó volt, szomorúságot, ha valami szép... jelen esetben pedig csak valami keserédes kis fásult félmosolyt, illúziók elvesztését, és hasonló, a nagybetűs élettel járó dolgokat. Nosztalgiát, melyre kár időt pazarolni, hisz' itt van helyette a ...

...Jelen

Hát, végre elkészült, fogadjátok szeretettel. Az ötlet nem biztos, hogy saját,megesik, hogy időnként félig elolvasott, és csak tudatalattim által felfogott dolgokból ellopok ezt azt, és átalakítgatom. Mindenesetre egy közel másfél éves "írói válság" után egyelőre ennyi telik tőlem. Íme:

Úgy, ahogyan mindig - minden egyes éjszakán - vártam, hogy jöjjön az a kábulatot hozó, mély, álomtalan álom. Úgy, ahogyan mindig, hiába, már túl régóta. Csend volt, csak az odakint fújó, metszően hideg szél neszezése hallatszott be időnként. Éjfekete, és kongóan üres volt minden... én is. A testem és a lelkem minden egyes porcikája az elmúlás után sóvárgott, holott tudtam, hogy azt még nem lehet. Egyelőre nem. Tűrnöm kell még a napok múlását, szemek pergését a homokórában, ki tudja még hány örökkévalóságig.

Gyermekkoromban mindig jobb kedvem lett a meséktől. Habár, ha jobban belegondolok, talán nem is a meséktől derültem fel, hanem csak a ténytől, hogy van, akit érdeklek annyira, hogy meséljen nekem. Ennek ellenére azért megpróbáltam felidézni néhány klasszikust, de egy idő után ráuntam Csipkerózsika, Hófehérke és a többiek nevetséges, happy enddel végződő történeteire. Az élet nem ilyen - gondoltam, miközben félig dühösen, félig szomorúan átfordultam a másik oldalamra. Az életben nincs herceg, nincsen „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, legfeljebb „boldogan éltek, amíg össze nem vesztek és el nem váltak” vagy „boldogan élt volna, ha viszontszeretik” és egyéb, ehhez hasonló forgatókönyvek.

Ekkor villant be a Pillangó és a Gyertyaláng története. Furcsa kis mese volt, nem is emlékszem már, hol hallottam. Mintha mindig bennem élt volna, valahol mélyen a szívem egy eldugott kis fiókjában, ahová nem pillanthatott be senki, én magam pedig valamilyen furcsa okból nem is akartam, és nem is próbáltam meg leporolni.

Egy zöld réten kezdődött a történet, mely tulajdonképpen egy teljesen átlagos kis mező volt vadvirágokkal, gyomokkal és bogarakkal. Itt élt a Pillangó, viszonylagos boldogságban, virágról virágra repdesve és örökké álmodozva. Lila mintás fekete szárnyain csodálatos csillogással tört meg a napfény. Azonban hiába volt olyan szép, hogy még a legszebb virágokkal is versenyre kelhetett volna, mégis gyakran unatkozott. Ezért egy verőfényes, de csendes délelőttön, hosszú vívódás után végre döntött: elindul és felfedezi a világot.

Kibontotta színpompás szárnyait és boldogan csapott velük a virágillattól terhes levegőbe. Minden csupa várakozás és vággyal teli félelem volt benne. Alig várta az érzéseket, a kalandokat… Alig várta, hogy végre megtudja, milyen is igazán élni. Új barátságokat akart kötni és olyan helyeket vágyott végre megismerni, ahol eddig csak álmaiban járt.
Repült, ahogyan csak a szárnya bírta… túl a fákon, a hegyeken és völgyeken, rendületlenül célja felé törve. Életében először nem találta hívogatónak az alvást és az álmokat, mert ezúttal az ébrenlét izgalmasabb kalandokat ígért.

A tizenegyedik nap hűvös hajnalán elért egy kisvárosba. A hétköznapi szemlélő számára persze nem lett volna túl érdekes ez a hely, hiszen nem voltak álomszép épületei, régmúltból fennmaradt műemlékei, és nem éltek benne híres emberek sem. A Pillangó számára azonban már ez is jóval több volt, mint amennyit valaha is el tudott képzelni. Végigrepült az apró macskaköves utcákon, melyeken megannyi ember sétált, néha pedig leszállt egy-egy muskátlis ládára, hogy megcsodálja az addig ismeretlen virág piros szirmait. Mindenki mosolygott rá, a gyerekek meg akarták érinteni… Minden új és szikrázó volt, és a Pillangó úgy érezte, valami ritka kincsre talált, és hogy itt egészen biztosan megtalálja majd boldogságának kulcsát

Különös, boldog kábulatban telt az elkövetkezendő két napja. Magába szívta a várost, megnézegette, jobbról, balról és felülről is. Látta, ahogyan éjszaka a csillagok és a Hold fényében fürdik és látta akkor is, mikor a Nap pirkadatkor újra ezer színbe öltöztette. Elbűvölten figyelte az embereket, ezeket a különös lényeket, akik mintha mindig, szüntelenül siettek volna valahová, aggodalmas, komolykodó arccal. A leginkább talán a gyerekek nyűgözték le, a szemükben csillogó őszinteség és kíváncsiság mellyel minden dologhoz közelítettek. Tökéletesen és maradéktalanul boldognak érezte magát, egészen a tizenharmadik nap estéjéig.

Az egyik eldugott kis mellékutcában röpdösve meglátott egy nyitott első emeleti ablakot, ahonnan halvány, de barátságosnak tűnő fény áradt. Kíváncsian repült az ablakpárkányra, hogy megnézhesse, mi világít.

És akkor megállt a világ. A Hold már hirtelen nem is volt olyan kerek, a csillagok már nem is voltak olyan fényesek, és az ablakokban nyíló virágok elvesztették az illatukat, mert mindezt elhalványította valami egészen más. Valami, amit odabent látott meg. Valami, ami talán a hétköznapi szemlélő számára semmi különöset nem jelentett, de a kis Pillangónak attól a perctől fogva maga volt az egész világ. Egy halványan pislákoló gyertyaláng volt az, kedves, narancsszín fénnyel. Álomszerű bájjal lebegett kecses és fehér viasztestén, melynél a Pillangó még sosem látott csodálatosabbat. Órákon át csak bámulta, és azon gondolkodott, hogy hogyan lehet valami ennyire szívet tépően szép. Megremegett, ha csak belegondolt, hogy esetleg közelebb is mehetne hozzá.

Végül ott érte a reggel az ablakpárkányon. Körülnézett, de nem látta sehol a gyertyát. Azon tűnődött, vajon hová lehetett?  Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, és nem volt teljesen biztos benne, hogy nem csak álmodta azt a csodát, amit előző este látott, bár a szíve mélyén érezte, hogy igaznak kell lennie

Néhány percnyi mélázás után aztán elindult immár szokásossá vált reggeli körrepülésére, bár megfogadta, hogy este visszatér. Úgy gondolta, talán majd a friss levegő kitisztítja a fejét, és segít neki napirendre térni az előző este látottak felett. Tévedett. Egyszerre minden szürkének és értelmetlennek tűnt, ami addig színekkel teli és csodaszép volt. Az emberek nem voltak többé érdekesek, az addig barátságosnak tűnő házakat most kopottnak, sivárnak és koszosnak látta, a muskátlikat az ablakokban hervatagnak és haloványnak.

A Pillangó kétségbeesett, és nem tudta mihez kezdjen. Azon tűnődött, hogy vajon mi lehet ez a hirtelen változás a belsejében, mért érez hirtelen fájó egyszerre valahogy mégis kellemes melegséget, ha az előző estére gondol? Tudta, hogy vissza kell mennie, és meg is tette, azonban ezúttal sem ment közel a gyertyalánghoz, csak távolról bámulta a fényét, és érezte a melegét, de már ez is valami különös, földöntúli békével töltötte el a lelkét, melyet nem tudott, de nem is akart megmagyarázni. Olyan volt, mintha az élet minden szépségbe egy pontba sűrűsödne, mikor a lángba néz.

Másnap, mikor felébredt, már tudta, hogy amit érez, az nem lehet más, csak szerelem, csupa nagybetűvel. Őszintén és igazán, úgy, ahogyan csak a mesékben szokott megtörténni. Elhatározta, hogy amint eljön az éjjel, összeszedi minden bátorságát, és odarepül a gyertyalánghoz. Át akarta ölelni, megcirógatni, érezni a közelségét. Bármit megadott volna érte.

Egész nap kábán lebegett, úgy érezte nem is ezen a Földön jár. A csillagokig tudott volna repülni örömében, és még talán tovább is… Úgy érezte, hogy legyőzhetetlen és hogy megtalálta aprócska kis élete egyetlen igazi értelmét. Előre örvendezett a pillanatnak, melytől a végső beteljesülést várta.
Az idő ólomlábakon járt, a Pillangó úgy érezte, éveket öregedett a várakozás néhány órája alatt. Minden másodperc, minden perc és óra olyan volt, mintha valaki a végtelenbe helyezte volna őket. Végül persze eljött az este, és ő olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott. Már majdnem olyan gyorsan verdesett a szárnyaival, mint ahogyan az álmai száguldottak, és mikor elérte célját már lassan kezdte elviselhetetlennek érezni a boldogságot.

Izgatottan kezdett kalapálni a szíve, mikor meglátta szerelmét, a szoba közepén, az aprócska asztalkán, csakúgy, mint az előző estéken. Mintha kicsit kisebb lett volna, mint legutóbb, de ez egyáltalán nem zavarta a Pillangót, hiszen így is tökéletesnek látta. Tökéletesnek, hívogatónak és reményteljesnek.

Reszkető szárnyakkal repült egyre beljebb a szobába. Úgy érezte, mindjárt elájul, ezért leszállt az asztal szélére. A gyertyaláng így, közelről még százszor szebbnek tűnt, mint az ablakpárkányból. Itt már valóban érezni lehetett a tűz melegét, legalábbis a Pillangó mindenképp így hitte, de az is megeshet, hogy csak az érzések melegítették fel belülről, és űztek vele furcsa játékot. Elhatározta, hogy odamegy hozzá, egészen közel, hogy megérinthesse, ha csak egy pillanatra is.

Mély levegőt vett, és odarebbent. Csak egy szemvillanásnyi ideig tartott az egész. Csak egy röpke kis másodpercig érezte a beteljesülést, a valódi boldogságot, aztán meggyulladt a szárnya. Olyan volt, mintha világok haltak és születtek volna meg abban a pillanatban. Érezte, ahogy a lángok belémarnak, és szétégetik minden egyes sejtjét.

Nem tudta, mi történik. Nem értette, hogy az a végtelen öröm hogy csapott át hirtelen mindent felperzselő kínba. Üvölteni akart, érezvén a lángok kínzó csókjait a testén. Az utolsó előtti pillanatban, aztán rájött, hogy most meg fog halni. Hogy vége lesz mindennek. Hogy nem szárnyalhat többé, és semmit nem látott a világból csak az otthonát, néhány hegyet útközben, na meg persze ezt az álmos kisvárost… Valahogy azonban mégsem bánta, hiszen egyetlen egyszer, még ha csak egy múló kis időre is, de érthette és érezhette azt, amit az emberek többsége egy élet alatt sem ért meg: hogy milyen igazán szeretni.

Felsóhajtottam, és elmorzsoltam egy könnycseppet a bal szemem sarkában. Arra gondoltam, hogy igen, ilyen az élet, nem szirupos mese törpékkel, hercegekkel, meg fehér lovakkal. Az élet nem élet fájdalom nélkül, és fel kell rá készülni, hogy talán a legnagyobb gyönyörrel jár majd a legnagyobb kín is. Hisz sokszor olyan keskeny a határ a két érzés között, és csak a véletlen dönti el, kiből lesz Pillangó, és kiből Gyertyaláng.