Nem vagyok különleges, csak az az egy, akinek nem sikerült hazudnod.

Nem vagyok különleges, csak az, akibe mindig bele fognak rúgni mert más.

Nem vagyok különleges, csak az, akinek hallgatnia kell a gondolatai miatt.

Nem vagyok különleges, csak az, aki ítél és ezért ítéltetik.

Nem vagyok különleges, csak az, akire azt mondod "furcsa".

Nem vagyok különleges, csak az, akit gyűlölsz, mert nem tudod megérteni.

Nem vagyok különleges, csak az, akit megmosolyogsz, de belül te is ilyen akarsz lenni.

Fekete-fehér művészfilm vagyok egy flancos iMax moziban.

Hóesés vagyok a tikkasztó nyárban.

Nem vagyok olyan, mint Te. És tudod mit? Nem is akarok. Nem akarok hazudni a világnak. Vállalom, hogy a dolgok nincsenek rendben. Ha a 21. századi norma számít normálisnak, akkor egy utolsó rohadt korcs vagyok. Gyűlölj, utálj, törj meg.

De egyet nem fogsz elérni soha: a lelkemet. Ez nem a 101-es szoba és te nem vagy O' Brien, sem pedig én Winston. Kínozhatsz, és én vallhatok bármit, de azt elérni, hogy higgyem is, soha nem fogod.

Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

Tulajdonképp mindegy, hogy valaki sokkal több-e vagy sokkal kevesebb-e a körülötte lévőknél. Aki kilóg, az végül úgy is magányos lesz.

Ebből a szempontból alighanem jobban megéri tucatembernek lenni.

Az embert végül is mindig azok küldik a pokolra, akiket a legjobban szeret. Mindebben pedig az a legfájdalmasabb, hogy nem tehetünk ellene semmit.

Ha szeretünk, sebezhetővé válunk. Ezüsttálcán szolgáljuk fel a szívünk valakinek, aki egyáltalán nem biztos, hogy érdemes rá. Vagy ha érdemes is, nem biztos, hogy tud vele mit kezdeni.

***

Te sem tudsz mit kezdeni az enyémmel, ugye? Persze, én igazán megértem. Nem vagyok elég különleges hozzá. Sem elég szép, sem elég egyedi. Csak egy porcelánbaba vagyok, amit már sokszor leejtettek és megkarcoltak, és végső soron igazán nincs semmi haszna.

Pedig én próbálkozom, igazán. Mindent megteszek, hogy megközelítsem valahogy azt az ideált, ami már megfelelő lehetne ahhoz, hogy valakinek én is kelljek, de valahogy kezd úgy tűnni számomra, hogy mindez képtelenség.

Talán a legjobb lenne feladnom, és elfogadni ezt az életet úgy, ahogyan van: a maga sivár valójában.
Az álmok azonban képtelenek nyugodni hagyni, a remény nem tudja feladni ezt a szenvedéssel teli haláltusát. Pedig jobb lenne. Sokkal, sokkal jobb.

De hát ez már csak így megy. Majd egyszer elfogadom. És igen, utálom sajnálni magam.

Ördögmaraton

Részeg vagy

Részeg vagyok

Te csókra hajtod fejed

S én elszaladok

Játékforgatag

Álomhatár mi vár

S én szabad vagyok

Egy törött szárnyú madár

Várlak téged,

És te engem vársz

Álomba ájuló szívem

Elé a magányból holt világot társz

Csend kopog

S én bámulom

Az éj kárpitján tovább bomló szakadás

Múltam és jelenem? Hiábavaló rohanás…

Fojtott csend volt. Az unalom zsibbadásszerű görcsbe rántotta testemet, miközben a kissé koszlott fugázatú csempéket bámultam egy sivár orvosi váróteremben, immár több órája.

Bár nem láttam a szemeimet, de valami azt súgta, üvegesnek tűnhetnek az esetleges külső szemlélődő számára, amit nem is volt túl nagy csoda, tekintve, hogy az általuk felfogott képek már több perce nem érkeztek meg az agyamba. Csak bámultam kifelé a fejemből.

Elmém sugárútján vészes sebességgel cikáztak a gondolatok, melyek csupán az igazságot akarták megtalálni létem végtelenében. Nem jártak sikerrel, sem most, sem azelőtt semmikor.

Azt hiszem, elmondható, hogy lemondtam már minden létező elvről, az igazság, vagy az egyetemes szeretet kereséséről.

Fáradt sóhajjal állapítottam meg, hogy belefásultam ebbe az egész kavargásba. Lassan lehunytam szemeim, és a tenyerembe temettem az arcom. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, és folytathatnám végre a várakozásmentes életet. Utáltam várni. Utálok várni. Várni azt jelenti, hogy csendben kell üljek. Az, hogy csendben kell üljek, azt jelenti, hogy gondolkoznom kell. Rég rossz.

Éreztem, ahogy az egyre nyomasztóbb csendben szinte átölelt a kétségbeesés. Az, ahol valaha elképesztő tűzzel égett a tenni akarás, az igazság megtalálására való vágy, immár nem volt más, csak kongó üresség. Fájdalommentes, néma, üvöltő kín.

El akartam szaladni, de nem tehettem. Sorra feltettem magamnak életem nagy kérdéseit, és sorra meg is válaszoltam őket. Bár nem lettem tőle boldogabb, végre valahára bevallottam magamnak, hogy gyűlölöm az embert, aki vagyok. Gyűlölöm a szenvtelenségem, a közönyt, ami kalitkába zárt, és nem enged a többi ember közelébe. Gyűlölöm, hogy nem lehetek olyan, mint mások.

Egy percre nosztalgikusan elmosolyodom. Felrémlik előttem egy valaha volt beszélgetés erről a témáról, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűleg minden ember ezt érzi. Mindannyian egyedül vagyunk a magunk módján. Gyűlölöm a magányt, és gyűlölöm a csendet, mert olyankor szembe kell néznem a magánnyal.

A gyötrődő gondolatok közül egy hang szakított ki végül. A nevemet mondták. Sorra kerültem tehát. Dolgom végeztével vetettem még egy utolsó pillantást a kihalt váróteremre. Sivár falak, rosszkedvű némaság. Üresség. Mintha a lelkemben járnék.

Fáj.

Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -

Néha olyan az élet, mint az álmok. Szürreális, zavaros és megfejthetetlen. De ez a káosz, itt bennünk a mindenséghez képest csupán vihar egy kanál vízben. És én mégis félem minden pillanatát, félek, hogy padlóra ránt, félek, hogy megtépáz, aztán otthagy, mint valami szerencsétlen, kegyvesztett rongybabát.

A mellkasom gyorsan emelkedik föl, és le, légzésem egyenetlen, torkom félelem szorítja össze. Hosszú, perceknek tűnő pillanatok múlnak el. Azután felébredek. Hideg verítékben úszik arcom, testem minden sejtjét remegés járja át. Jótékony sötétség borul a szobára, takaróm védelmezőn ölel. Lassan megnyugszom. A takaró nem megy el. Magamra húzhatom, amikor csak akarom. Vigyáz rám, ameddig másképp nem határozok. Nincs önálló akarata, csak egy tárgy, még ha oly’ kedves is.

De mi a helyzet Veled? Te nem lehetsz a takaróm, s én mégis úgy viselkedem, mintha az lennél. Te emberből vagy, gondolatokkal és álmokkal, és akkor hagysz itt engem az éjszakában, amikor épp úgy döntesz. A szívemben forgatja tőrét ez az érzés. Hogy nem lehet beleszólásom a jövőbe, hogy nem maradhatsz addig, ameddig csak akarom. Nem vagyok biztonságban…

Mi lesz velem, ha egyszer itt maradok egyedül, életem mélysötét éjszakájában? Mi lesz, ha a hideg majd a bőrömhöz ér, és én nem tudok hová menekülni a magány álmatlan könnyei elől? Nem akarom, hogy így történjen, még akkor sem, ha tudom, hogy így történik majd, mert ez a világ rendje. Félek, rettegek minden pillanattól, mert minden újabb másodperc közelebb visz ahhoz az éjszakához, amiből majd nem lesz kiút. Képtelen vagyok barátkozni az érzéssel, hogy tovább kell majd élnem, bárhogy fájjon is.

A legnagyobb mértékben iszonyodom az egyedülléttől. Iszonyodom a végtelen űrtől, amit a hiány hagyhat az ember szívében. Talán nem hiába mondják, hogy semmihez sem szabadna annyira kötődnünk, hogy nélkülözhetetlenné váljon az életünkben. De lehetséges ez? Saját példámból kiindulva nem hiszem.

Na de, mindennek tudatában mégis hogyan lehet túlélni? Mi több, hogyan lehet élni?

Félek. Hazudd kérlek, hogy nincs mitől. Hogy elhinném-e? Aligha.

Alszik odakint a város... a telihold fényesen világítva őrködik felette.
A szoba sötét, és hideg, szinte átölel a magány. Érzem, ahogyan a mellkasom egyenetlen tempóban mozog fel és le, ahogyan a tüdőm szaggatottan belélegzi a levegőt, amelyet nem akar belélegezni. Ez csak ösztön.
Bárcsak álmodhatnék. Bárcsak aludhatnék, úgy, ahogyan a többi gondtalan ember. Bárcsak elcsendesülhetne az a néhány fáradhatatlanul kattogó kerék az elmémben. Bárcsak...

Megannyi kérés és kérdés, melyet jobb híján csak a csend hallgatott meg. Megannyi kérés, melyek sosem fognak valóra válni, még akkor is, ha olyasféle egyszerű dolgokról volna csak szó, mint egy normális élet, vagy egy amolyan legjobb barát féle...

Barátság. Barátok. Igen, a barátaim remek emberek. Túlságosan is. Annyira, hogy mindenkinek inkább ők kellenek, nem pedig én. És ez valahogy túl jellemző.
Annyira szeretnék elmenekülni. Elmenekülni a környezetemben élők árnyékából, saját életet élni, aminek nem csak az örökös mellékszereplője vagyok. Egy második. Egy senki. Egy nulla. Egy értéktelen, figyelmen kívül hagyott....
Te jó ég... miket beszélek...miket gondolok és érzek? Miért van paranoiám?
És mért nem hagynak végre élni?

Valami fura zene üvölt, és én szétszakadok belülről. Fél fél lábbal a jövőben, fél szívvel a múltban. A jelenem egy kába illúzió, ami talán csak a múlt és a jövő közti átmenet, valami nem is létező furcsaság. Mit ér az egész, ha már a pillanat születésében látom a halálát, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit? Mit ér így a jelen? És mit érek én? Ha nem is vagyok egész ember, hogy is várhatnám, hogy végre lássák, hogy én is létezem?

Létezem egyáltalán? Ki az a kékszemű lány a tükörben? Én vagyok? Ki... mi vagyok? Valaki, akire rábízhatják a felelősséget igénylő feladatokat. Valaki, akit okosnak tartanak. Valaki, aki oklevelet kap év végén. Valaki, aki mindezt örömest feladná, ha helyet cserélhetne némelyekkel. Olyanokkal, akiket különlegesnek tartanak. Akiket szeretnek, akiket ismerni szeretnének. Olyanokkal, akik nem emberek a tömegből... akiknek tudják a nevét, és köszönnek nekik, ha szembejönnek.

Persze. Hálátlan vagyok, valakinek jóval kevesebb 'jó' jut, mint nekem. Csak panaszkodom, mert jól esik.

Valaki nemrég azt mondta, hogy amennyiben öngyilkos lenne, rengeteg ember menne el a temetésére, és ennek tekintetében inkább nem is lesz az. Az enyémre vajon hányan jönnének el? Vajon kit érdekelne igazán, ha én nem lennék? Vajon ki az, aki tényleg szeret, és nem csak 'kellek neki' ilyen vagy olyan okok miatt? Hogy tanácsot kérjen, vagy elsírhassa apró-cseprő bajait, vagy legyen valakije, aki elég birka ahhoz, hogy bármilyen minősíthetetlenül is viselkedik, de elviselje?

Az a régi mondás hazugság. Nem a bajban ismerszik meg az igazi barát. Hanem a boldogságban. Az igazi barátok akkor is együtt vannak, ha éppen jól megy a soruk, és nem csak akkor keresik egymást, ha valamiért szükségük van a másikra.

De az emberek önzők. Borzalmasan önzők. Mindenkinek a maga érdekei az elsők, az, hogy ezt összeegyeztesse másokéval, már teljesen másodlagos, épp ezért keresi olyanok társaságát, akikkel könnyű összeegyeztetni az érdekeit. Kivéve persze akkor, mikor bajban van. Olyankor bárki megteszi.

Félek. Félek az egyedülléttől. Félek attól, ahogyan a csend suttog a sötétben. Félek a jövőtől, félek a saját döntéseimtől. Félek önmagamtól.

Annyira szeretnék más lenni. Olyan, aki szebb, jobb, egyszerűbb, és divatosabbak az érzései. Akit a fentiek mind nem érdeklik, mert tök jól elvan a maga kis tipikusan 21. századi, egyszerű lelkével, a sekélyes kis világával, és a sekélyes kis érzéseivel. Szeretnék, egy átlagos, nem gondolkodó ember lenni.

Egyébiránt úgy érzem, nem kéne közzétennem ezt a postot. Túl őszinte az egész. Túlságosan át van itatva a kétségeimmel. Másfelől pedig annyira szeretnék végre valahol őszintének lenni... kiönteni a szívem valakinek, aki elolvassa - ha elolvassa egyáltalán valaki ezt a szánalmas ömlengést.

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Még ma is tisztán emlékszem. Minden képre, illatra és érzésre, ami azon az éjszakán bennem kavargott. A felismerés bombaszerű robbanására a fejemben, ahogy feküdtem az ágyon, mely olyan idegen volt. Ahogy a beszélgetést hallgattam... szinte félálomban, a fal furcsa mintáit elemezgetve. Az volt a pillanat, amikor egyszerre belémnyilalt valami. Összevetettem a más társaságban töltött estét az éjszakával, és hirtelen rábredtem, hová is tartozom valójában.

Rájöttem, hol vagyok otthon. Rájöttem, hol van esélyem arra, hogy megbecsüljenek. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy rossz helyen vagyok, ahová magam mentem, puszta öncsalásból, magamon elkövetett erőszakból.

Eme feleszmélés fényében kezdtem hát élni az éjszaka után. Úgy éreztem, minden a helyén, és jól van. Aztán beütött annyi meg annyi sajnálatos baki. Szívdobogás, szívmegállás, szívtörés. Volt minden, ami csak kellett, és ami csak lehetett. Én pedig elsodródtam, és mikor legközelebb feleszméltem, már nem a magam helyén voltam.

Nem azon a helyen, amit azt az éjszakát követően választottam, hanem valahol másutt, ahol talán csak szerettem volna lenni, valami torz álomban. Mindenestre úgy döntöttem, ha már ide sodort a véletlen, nem ellenkezem, és megpróbálok így, és ebben élni. Egy darabig egészen gördülékenyen ment, kezdtem megörülni.

Aztán egyre fojtóbbá vált az önámítás. Percről percre rosszabbul éreztem magam. Végül a magány szülte órák valamelyikében kompromisszumos megoldást kezdtem keresni, és ennek következtében a következőre jutottam: "Hát rendben, mától fogva nem tartozom sehová, és senkihez. A magam ura leszek, mindenhol otthon, és mindenütt átutazó".

Elégedetten dőltem hátra életem tévéképernyője előtt, várva az új eseményeket. Minden szépen indult, úgy tűnt, a megoldásom beválik majd, és valami egész tökéletes elegyét kapom majd szeretetnek és magánynak. A hónapok teltek, én pedig egyre kevesebb lelkesedéssel figyeltem az egyre inkább elharapózó eseményeket. Idővel rá kellett döbbennem, hogy már sehol nem fogadnak úgy, mint akit hazatér. Immár mindenütt átutazóvá váltam, kedves, de rendszertelen vendéggé. 

Végül eljött a pillanat, mikor már csak a magány ölelt át a sötétben. A sikítás suttogásnak tűnt, a jajkiáltás vicces morranásnak. Tudtam, éreztem, hogy valami zsákutca félébe keveredhettem. Kétségbeesetten kezdtem keresni belőle a kiutat, de mindenütt csak falak voltak, melyek úgyéreztem, rám omlanak. Sötét volt, és féltem. A zsákutcák már csak ilyenek.

De a lét persze csupa változás, és igen kevés állandóság. A villámcsapás egy sötét, és rendkívül esős éjszakán ért, pont mint legelőször. Éppen az egyik fal mellett üldögélve meredtem magam elé. A hideg esőcseppek keveredtek a könnyekkel, furcsa, sós de mégis valahogy édes ízt hagyva a számban. Egyszer csak megvillant valami.

Mennydörgés, és villámlás. Én megijedtem, és felugrottam, akaratlanul is megpördülve. Aztán egy másodpercre megszűnt minden. Az utat láttam magam előtt, melyen a zsákutcába jöttem. Ez volt a pillanat, melyben felismertem, hogy egy módon tudok csak kijönni. Mégpedig úgy, ha elindulok visszafelé. Afelé az élet felé, mely az után a furcsa éjszaka után vált sajátommá. Afelé az élet felé, melyből ezernyi gonosz véletlen rángatott ki.

Így hát elindultam. 

Az utca, melyben megyek, hideg, és sivár, de a végén látok néhány fénylő pontot. Feléjük igyekszem, és remélem hamarosan odaérek majd, magam mögött hagyva a lét gyötrő démonait, melyek túl régóta kínoznak.

Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.

A reményt adó délibáb a sivatagban
A tengerparton talpam alatt sercegő homok
A cukor a sütemény tetején
Egy mosoly ártatlansága egy kisgyerek arcán
Egy sóhaj egy mélyen elgondolkodtató könyv végéhez érve
A levegő, ami éltet
A víz, ami megnyugtat
A fény a mélysötét éjszakában
Kedves szavak egy kedves ismeretlentől, akitől pedig nem várhatsz el semmit
A zene furcsa, kába dallamai, amelyektől megborzong mindenem
Egy sós könnycsepp keserű íze a számban
A végtelen csillagos ég sötét gyönyörűsége egy nyári éjszakán
A szeretet boldogító illúziója egy olyan világban, melyben már semmi és senki nem igaz
Erős hit, mely kihúzhat minden gödörből
Félig gyümölcsös, félig virágos illat, egy parfüm könnyedsége a bőrömön
A repdeső pillangók valahol gyomortájékon
Egy film, mely egyszerre csal mosolyt az ajkaimra és könnyet a szemembe
A tökéletes béke csöndje
A tudás magabiztosságot adó illúziója
Egy naplemente fanyar gyönyörűsége egy hűvös tavaszi éjjelen
A meleg nyári eső koppanás a bőrömön, mikor mezítláb állok odakint, és csak nézem az eget
Egy cinkos mosoly egy barát szemében
Egy virág mulandó szépsége, lassú halálra ítélve egy vázában
A megnyugtató tudat, hogy semmi sem tart örökké. Az élet sem.
A fájdalom melyet a hasadban érzel egy hatalmas nevetés után.
A gombóc a torkodban, mikor elerednek a könnyeid

Ennyit jelent...ennyit jelentesz... ennyit jelentek... jelentünk... jelentenek...

Egy keserédes vágyálom, melyet ébren kell átélnem...

Valami ami sosem teljesül...


"Az olyan álmok melyek teljesülnek, nem is igazi álmok"

Hát igen. Ennyi. Ez az élet. A szeretet egy álom.