Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.