Fojtott csend volt. Az unalom zsibbadásszerű görcsbe rántotta testemet, miközben a kissé koszlott fugázatú csempéket bámultam egy sivár orvosi váróteremben, immár több órája.

Bár nem láttam a szemeimet, de valami azt súgta, üvegesnek tűnhetnek az esetleges külső szemlélődő számára, amit nem is volt túl nagy csoda, tekintve, hogy az általuk felfogott képek már több perce nem érkeztek meg az agyamba. Csak bámultam kifelé a fejemből.

Elmém sugárútján vészes sebességgel cikáztak a gondolatok, melyek csupán az igazságot akarták megtalálni létem végtelenében. Nem jártak sikerrel, sem most, sem azelőtt semmikor.

Azt hiszem, elmondható, hogy lemondtam már minden létező elvről, az igazság, vagy az egyetemes szeretet kereséséről.

Fáradt sóhajjal állapítottam meg, hogy belefásultam ebbe az egész kavargásba. Lassan lehunytam szemeim, és a tenyerembe temettem az arcom. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, és folytathatnám végre a várakozásmentes életet. Utáltam várni. Utálok várni. Várni azt jelenti, hogy csendben kell üljek. Az, hogy csendben kell üljek, azt jelenti, hogy gondolkoznom kell. Rég rossz.

Éreztem, ahogy az egyre nyomasztóbb csendben szinte átölelt a kétségbeesés. Az, ahol valaha elképesztő tűzzel égett a tenni akarás, az igazság megtalálására való vágy, immár nem volt más, csak kongó üresség. Fájdalommentes, néma, üvöltő kín.

El akartam szaladni, de nem tehettem. Sorra feltettem magamnak életem nagy kérdéseit, és sorra meg is válaszoltam őket. Bár nem lettem tőle boldogabb, végre valahára bevallottam magamnak, hogy gyűlölöm az embert, aki vagyok. Gyűlölöm a szenvtelenségem, a közönyt, ami kalitkába zárt, és nem enged a többi ember közelébe. Gyűlölöm, hogy nem lehetek olyan, mint mások.

Egy percre nosztalgikusan elmosolyodom. Felrémlik előttem egy valaha volt beszélgetés erről a témáról, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűleg minden ember ezt érzi. Mindannyian egyedül vagyunk a magunk módján. Gyűlölöm a magányt, és gyűlölöm a csendet, mert olyankor szembe kell néznem a magánnyal.

A gyötrődő gondolatok közül egy hang szakított ki végül. A nevemet mondták. Sorra kerültem tehát. Dolgom végeztével vetettem még egy utolsó pillantást a kihalt váróteremre. Sivár falak, rosszkedvű némaság. Üresség. Mintha a lelkemben járnék.

Fáj.

Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!